Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-02-20 / 15. szám
XXIII. IX. évfolyam. 15. szám. Szekszárdi 1913 február 90. MHAHAItHE6VE E A KOZEIDEK Előfizetési ár: Egész évre . Fél évre . . Negyed évre . Egy szám ára |6 korona. 8 4 „ 16 fillér. iHlofoset^eket és hirdetéseket a kiadó- i»ÍT«tikon kivtll elfogad a ■olnar-fél* .rniv ^nyi.mda és papirkereskedés r.-i. Szekszárdon. Egye. szamok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik heienkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleton-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és ü. Szerkesztőség : "Bezerédl István-utca 5. szóm. Ida küldendők a lapot érdekli*. közlemények. Kiadóhivatal : Béri Balog Ádám-u'ca 42. \z előfizetési pénzek es hirdetések .<&« küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egesz evre ektvM) . küldik. H k-r. Főszerkesztő : Dr. LJEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Széchenyi Sándor gróf f Ismét egy a — kevesek közül ... Tolnavármegye közéletének nagy halottja van. Széchenyi Sándor gróf, vbttv vármegyénk egykori főispánja hunyt el, rövid szenvedés után Bécsben, a hol született, a hova rövid pár nappal ezelőtt visszament — meghalni. Az elhunytat legtalálóbban e pár szóval lehet jellemezni : igazi Széchenyi volt. Lelkében, szivében egyaránt nagy, a legnagyobbak közül való. Politikában, gondolkodásban nem a gyűlölködő máé, de a szeretni, lelkesedni, ideálokért élni tudó tegnapé, azé, a ma már fájdalom : történelmi múlté, amelynek honszeretete a hazai rögből nőtt ki s amely bár megfürdött az idegen kultúra verőfényében, nem tudott, nem is akart más lenni, mint — magyar. Széchenyi Sándor gróf a régi, az igazi liberális gárdához tartozott. Nem volt a pillanatnyi hevülések, a hazafias utópiák embere. Tudott számolni a körülményekkel, a nemzet erejével, képességeivel s talán mert ismerte fajának gyengéit, a sokat, az egyszerre : mindent akarást, a fellobbanó, de kialvó szalmatüzet, más, egészen más akart lenni: a józan mérséklet, & megfontoltság, de egyúttal a sziláid meggyőződés, a tántorithatlanság tipikus példája. Hű kitartással, igazi következetességgel ragaszkodott elveihez, belső meggyőződéséhez, szilárd volt, mint a kőszikla, kemény, mint az acél. Jöhettek divatos eszmék, más-más politikai áramlatok, ő mint az őrt álló katona megmaradt a helyén, ideális, bizó lélekkel várva a zivatarok, a nyári fergetegek elmúlását, a légi, éltető verőfény győzelmes kisütését. Volt elég demokrata és liberális ahhoz, hogy az egyházpolitikai harcok idején szivvel-lélekkel oda csatlakozzék azokhoz az igazi liberális mágnásokhoz, kik a kor szavát megértő demokrata felfogásukkal Szilágyi Dezső nagy alkotását, ha nehéz, kétségbe esett küzdelmek árán is, de végezetre mégis csak tető alá hozták. Volt elég hazafias, hogy amikor a mostani hangosak közül sokan íélreállottak s amikor oda fenn is sokkal idegesebbek voltak az e fajta érzelem nyilvánításokkal szemben, mint főispán koszorút helyezzen az aradi vértanuk emlékére. Viszont azonban akkor is elég erős volt, hogy- bele ne dobja magát | a. helyzettel való megalkuvás forga- tagjábap amikor az úgynevezett „mágnás forradalom“, mellén a tulipán virággal tetszelgett, de a tulipános mágnás asszonyok ruhájukat — Bécsből és Párisból hozatták . . . Ő akkor is a régi maradt. Távol • tartotta magát minden olyas mozgalomtól, amely a korona s a nemzet közti bizalom, egyetértés megingatásához vezethetett volna. Hű maradt házi Istenéhez, a 67-es elvek és alkotások hü tiszteletéhez, ezt tekintve ama szilárd alapnak, amelyen a nemzet jövője tovább fejlődik s úgy szólván magától tovább épül . . . S tán mert hű, következetes volt, soha nem értett a megalkuváshoz. A magát szintén 67-esnek valló Kristóffyt már nem tudta, nem akarta követni. Inkább ott hagyta főispán!' állását s most, amikor Kristóffy hazajáró lelke : a választói jog kérdése az ellenzékiek közt létrehozta a tiiz és. viz ölelkezését, bár hive volt a legszélesebb, de nemzeti alapon való jog-kiterjesztésnek, ekkor sem tudott a radikálisabb megoldáshoz csatlakozni, a mérsékeltebb iránytól, a fokozatos fejlődés, a lépésről-iépésre való haladás elvétől eltérni. Elitélte az ellenzék romboló parlamenti munkáját, trombitáló hazafisá- gát s fiatalos hévvel és lelkesedéssel ismét ott volt a főrendiházban azok között a mágnások között, akik megadták az utólagos szanktiót, mondhatjuk, az erkölcsi nyomatékot a kormány erélyesebb fellépésének ; viszont biztos tudomásunk van róla, hogy a másik részen is békítő szellemben járt és működött közre. Ez volt utolsó politikai ténykedése. Hajlott korára való tekintetből visszavonult a főrendiházi alelnökség- től, amelyet most fia : Széchenyi Bertalan gróf tölt be. S amilyen túlzásoktól ment volt a nagy politikában, ilyen volt a vármegyei s a polgári életben is. Tapintatos kézzel simította el a legélesebb elentéteket. Az erőszakot soha nem kedvelte. Tisztelte, becsülte mások meggyőződését s alig van a közéletben férfiú, aki jobban szerette volna vármegyéjét. Főispáni működését saját maga jellemezte legjobban, az 1894. évi december 10-én . végbement 10 éves főispáni jubileumakor elmondott beszédében : „Úgy hiszem; a kormány intencióit jól fogtam fel, midőn elvül tűztem ki magamnäk,, hogy Tolnavármegyében, mely generációk óta bel- ügyeit bölcs megfontolással és egészséges irányban intézi, minél hevesebbet — kormányozni akarjak, mert az önkormányzati jogot szabad polgárok becses kincsének tartottam és tartom mindig . . .“ Valóban igy is volt. Sohasem volt erőszakos, egyéni véleményét, a kormány akaratát másokra tukmáló. Tolnavármegye székházát mindenkor óvta a szenvedelmektől, a pártpolitika egyoldalúságától; védte a szólás szabadságot, tisztelte az egyéni meggyőződést. S szavának nem csak a főispáni székből, de azután is megvolt a maga lekötő, békéltető, tisztelet parancsoló ereje. Bár nem volt kimagasló szónok, hozzá tudott férkőzni a szivekhez, amit mondott, mindég volt magva, tartalmassága, kiérzett belőle az igaz meggyőződés, volt benne hév, bizonyos lendület, egy pár megragadó, tetszetős költői kép, hasonlat, amely mindég a — meleg, az érző szivet mutatja. Méltóságában s mint magán ember is egyszerű, sohasem szerette a pózt, a „vívó állást“. Maga is aljegyzőségen kezdte, volt főszolgabíró is, megszokta az emberekkel való bánást, túlságos közel talán nem eresztette magához, de nem is kicsinyelte le a tisztviselőt, megbecsülte a szorgalmat, az odaadó munkát s szerette a — becsületes embereket . . . Szóval az elhunyt nemes, értékes alakja volt nem csak a vármegyei, de az országos közéletnek is. Szerették, megbecsülték odafenn is, ő azonban nem óhajtotta a szélesebb körben való szereplést. Megmaradt itt közöttünk : családjának, vármegyéjének. Lehetett volna miniszter, tárcával kínálták nem egyszer, de szerény volt s e mellett — büszke. Nem a hogy kérni, de bármit is elfogadni, nem fért össze az ő antik jellemével. Kilincselni, még közdolgokban sem szeretett. Igaza volt néhai való Busbach Péternek, amikor ezt irta róla: „Alulról tisztelet, melletted szeretet, a magasból a megbecsülés volt az osztályrészed .. . .“ — Megdöbbenéssel, mély szívből fakadó . részvéttel állunk meg e nagy halottunk ravatalánál. Az igazak utján járt. Nagy volt, magyar volt, szóval: :— Széchenyi volt ... B.
