Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-04-07 / 28. szám
XXIII« IX. évfolyam 28. szám Szekszárd. (913 április 7. Előfizetési ár: Egész évre . .16 korona, fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. ■lefizetéseket éa hirdetéseket a kiadóhivatalon kivUl elfogad a Molnár féle könyvnyomda éa papirkereakedéa r.-t. Szekazárdon. Cgyea izámok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer s hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleton-szám: 13 és 24. — Kiadóhivatali telelon-szám : 18 és II. Szerkesztőség : 'Bezerédj István-utca S. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő őaaa. közlemények. Kiadóhivatal : Béri Balog Ádátn-ufca 42. Az előfizetési pénzek éa hirdetettek id* küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egeaz évre előre b küldik, 8 kor. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. j Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Tanulságok. (B.) Tolnavármegye most szombati közgyűlésén az elnöklő főispán hosszabb megnyitó beszédet mondott, amely belső tartalmasságával, eszmegazdagságával, tárgya lebilincselő erejével méltán keltett feltűnést s nem csodáljuk, hogy a törvény- hatóság közgyűlése — egyik illusztris bizottsági tag indítványára — egész terjedelmében jegyzőkönyvébe iktattatni határozta. Az elhangzott szép beszédet szószerinti szövegében mi is a legnagyobb örömmel közöljük, de legyen bármilyen szokatlanul bizarr, lapunk két rovatába osztjuk be. Bevezető része inkább illik a vármegyei közgyűlésről szóló referádánkba, de a beszéd másik része határozottan ide, a lap legfontosabb helyére, az újság élére való, mert nagyon is illik és kell is, elgondolkozni felette. Az ide beosztott rész első sorban a még egyre tartó háború, egész világot mozgató depressziójával foglalkozik, de már a borús, átláthatlan ködbe borult közgazdasági állapotra reácsillantja a béke reménységének halványka sugarát. Első pillanatra egy speciálisan vármegyei ügyekkel foglalkozó közgyűlésen talán szokatlan is ily, a vármegye érdek-szferájától távol eső dolgokkal foglalkozni : elsiratni a török félhold szarvának újabban letördelt darabjait, megemlékezni a hajdani nagy Lengyelországról, amely ma már egy volt, de elmosódott históriai fogalom. Igen, csakhogy az elmondott szavaknak mélyebb értelmük van, A repülő sirály szárnya csak a viz felszínét érinti, de a búvár leszáll a tenger fenekére. Nagy, hatalmas tanulság foglaltatik itt minden mondatban. Torkunkon érzett szorítás, szeges ostornak arcunkba csapása például ez a pár sor, hogy „ezek a népek nem ismerték fel a létért való küzdelemnek, históriai bün- hödés nélkül el nem hanyagolható komoly | feladatait . . .“ Határozottan nekünk szólnak ezek a tőrként gyilkoló szavak. Nekünk, a még ma is gyűlölködő, egymás arcát ököllel kereső magyaroknak, a közjog betű és csepü rágó bohócainak, a szélmalmot megostromló Don Ouichotteoknak és Sanchó Panzáknak, a mindent, de volta- képen semmitsem akaróknak, akiktől az élelmes szomszédok már is elszántogatták a jövő mesgyéjét, akik csak veszekszünk, dulakodunk, egymás becsületét marjuk — mérges hiéna fogakkal s ezalatt a világ- történet keresztültapos rajtunk. A robogó gyorsvonat elé tett vészjelző patron sivit igy fülébe a gépésznek. Kívánatos, hogy messze, mennél messzebb meghallják ennek a főispáni megnyitó beszédnek is ijesztő „megálljt“ hirdető vészjelzését . . . ... S a beszéd másik része egy nem régiben elhunyt közéleti alakunk halálát siratja. Festő nem rajzolja meg nagyobb kegyelettel elköltözött édes szülejének a képét, szobrász nem kezeli gyöngédebb figyelemmel a mintázó fát, nem mélyíti vigyázóbb gonddal a vésőt az akaratos márványba, mint amily szeretettel varázsolja vissza ez a beszéd elmosódó aktját vármegyei közéletünk elhunyt nemes alakjának, Széchenyi Sándor grófnak. S ebben is van sok-sok tanulság. Mert nem megrázó, drámai ha- tásu-e például a főispáni megnyitó beszédnek végső csattanója, amely elmondja az agg four végső aggoniájának egyik beszédes epizódját, mikor, még akkor is szeretett vármegyéje sorsával törődött és bíbelődött. A vármegyei közgyűlés egyik tagja most, a tisztviselők kineveztetéséről szóló átirat -tárgyalása alkalmával, könnyet hullatott a vármegyei autonómiának „holt teteme“ teleit. Nos, amig a vármegyei autonómiát még igy, a — sírból is védik s olyan szerető védője akad az élők között is, amint az elnöki megnyitó beszéd végső következtetéséből látjuk, talán még sincsen okunk rettegni a vármegyéért s talán még sem vész vagy veszett el — Magyarország... — De most beszéljen az elmondott beszéd, hangos, lélekbe markoló szavaival : Tekintetes Törvényhatósági Bizottság ! Históriai fejlemények vajúdásának nehéz napjait éljük ! Az európai háború réme még mindig nem szűnt meg fenyegetni bennünket ! A béke napja, akárcsak a tavaszi égbolton maga az égi test, nem képes a minduntalan eléje toluló felhők közül kibontakozni ! A háború esélye dermesztőleg hat a világgazdaság vérkeringésére s immár több mint félesztendeje olyan súlyos gazdasági válság békóiba szorítja az egész kapitalistikus alapokon nyugvó gazdasági rendet, bogy a nyomában járó értékpusztulás bosszú időre kihever heteden nemzetgazdasági károsodást jelent. A magyar nemzet boldogulásának egyik alapfeltétele gazdasági erősbüdése és gyarapodása lévén, aggódó lélekkel kell remélenünk, hogy a nemzetközi helyzet, a maga összes nyugtalanságot okozó kérdéseivel együtt mielőbb tisztázódni fog. De aki a történelem tanulságai és a históriai folyamatokban rejlő törvényszerűségek előtt szándékosan nem lmny szemet, annak az előttünk végbemenő események egy-éb okot is szolgáltatnak arra, hogy nemzeti létünk biztonságának feltételeire irányozván ügyeimét, újra meg újra a hazaüui lelkiismeret bírálata alá bocsássa az ország sorsára több kevesebb befolyással levő politikai magatartásának irányelveit. Barátok nélkül, magára hagyatva haldoklik szemünk láttára egy nép, melynek valamikor Európa sorsára döntő befolyása volt! Romba dőlt hatalmának pusztulása helyén, hazája testének szétdarabolt részei fölött uj alakulások vannak folyamatban. Elmúlik egy két évtized, s a következő generáció már talán tudni sem fogja, hogy ama vérrel öntözött romhalmazok fölött valamikor egy hódi tó nemzet hatalmának és egységének rettegett jelvénye — a félhold ragyogott. Ez történik most! S alig több száz eszendejéuél, hogy amint most határainktól délre, akkor éjszakra, egy nálunk területre és lélekszámra egyaránt nagyobb nemzet, Lengyelország könnyű szerrel feldaraboltatott, s három részre szafeittatván, az önálló életet élő és számóttévő nemzetek sorából töröltetett. Ki ne látná, vagy ki tagadhatná, bogy a pusztulás oka mindkét esetben egy és ugyanaz ? Ezek a népek nem ismerték fel a létért való küzdelemnek, históriai bünhődés nélkül el nem hanyagolható komoly feladatait, s az egységre, összetartásra, vállvetett munkára való törekvés helyett, meghasonlás, bomlás és széthúzás dúlt soraik között; szóval, hogy egymás ellen küzdöttek, inig a világeseményekre függesztett tekintettel együtt kellett volna küzdeniük nemzetük életérdekeiért ! Világosan beszélő históriai intelmek ezek tek. törvényhatósági bizottság s én csak azon reményemnek akarok kifejezést adni, hogy tanulságaik nem fognak okulás nélkül maradni, mi- reánk, az egész világon egyedül álló magyarságra nézve sem! — Nehéz szívvel s a pótolhatatlan nagy veszteség nyomasztó érzetével kell még egy kegye- letes kötelességet teljesítenem, mielőtt napirendre térnénk. Széchenyi Sándor gróf felejthetetlen emlékének kívánok az igaz tisztelet és nagyrabecsülés nehány igénytelen szavával áldozni, kit az ő nemes alakja körül tömörülő soraink éléről, a csak alig múlt tél folyamán ragadt el a halál. Hiszen legelőször történik, hogy amióta a Széchenyi nemzetség czenki sirboltjában örök nyugalomra hajtotta klasszikus fejét a mi közéletünk e puritán jellemű, nemes vezére, hogy tovább álmodja a magyar haza nagyságáról és boldogságáról körünkben szőtt álmait, közgyűlésre jött össze a vármegye. Az ő kedves vármegyéje, melyhez lelkének törhetetlen hűségével, életének minden becsvágyával, a férfikor küzdelmeivel, sikereivel és dicsőségével, a családi tűzhely és a baráti kör iránti meleg vonzalmával, szóval egész gondolat és érzés világával élete fogytáig csatolva volt. Széchenyi Sándor gróf egy félszázadnál hosszabb időn keresztül szentelte minden érdeklődését e vármegye közügyeinek. Különböző .időkben, különböző viszonyok között más-más hatáskörben, de mindig egyforma kötelességérzettel mindig egyforma lelkesedéssel és az összetartozásnak soha nem ^gyöngülő érzésével szolgálta Tolna vármegyét ! Otven évnél hosszabb időn át állván a közügyek intézésével szoros kapcsolatban, azt mondhatom, közvetlen része van minden intézményünk, minden alkotásunk és minden fejlődésünkben, mely a hosszú idő alatt létrejött. A legközvetlenebb hatást azonban természetesen azon 21 esztendő alatt fejtette ki közviszonyaink alakulására, melyben e vármegyének főispánja volt. Tizenhárom évet voltam szerencsés főispán- sága alatt szolgálhatni, s ezen időn át az a megtiszteltetés jutott osztályrészemül, hogy bizalmas környezetéhez tartozhattam. Közvetlen közelből ügyelhettem tehát. S ha most kegyeletes érzéseim ellenőrzése alatt igazságot akarván emlékének szolgáltatni, teljes tárgyilagossággal azt keresem, mely irányban fejtett ki közállapotainkra leglényegesebb hatást, akkor arra az eredményre jutok, hogy az ő kormányzatának legmélyrehatóbb eredménye és legkiemelkedőbb sikere, a közigazgatás tisztaságának megteremtése és a közéleti korrupció kiküszöbölése terén mutatkozik. Soha el nem ejtett vezérgondolata volt ez Széchenyi Sándor gróf kormányzatának. S e tekintetben megalkuvást nem ismerve, minden ódiumot; vállalt és nem nyugodott mindaddig, mig azt a küzdelmet, mely akkor a magyar közigazgatásnak régi idők. közfelfogásából átszivárgóit ezen árnyoldala ellen e megyében folyamatban volt, diadalra nem segitette. Kell-e mondanom, hogy ezzel korszakos szolgálatot tett nemcsak közigazgatásunknak s a megye jó hir- hirnevének, de a közlakosságnak s a tisztikar tekintélyének is ? Másik felbecsülhetetlen és nagy jelentőségű érdeme, hogy saját példájával és egyéniségének varázsával fölébresztette és ébren tartotta a közügyek iránti érdeklődés nemes tüzét, különösen abban a társadalmi osztályban, melyet — történelmi hagyományainak eleven ereje által a közélet terére egyébként is vonzattatván —1 a közérdek szolgálata körül a legtöbb önzetlenség, a legtöbb önfeláldozás s a legtöbb áldozatkészség ékösit !
