Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)

1913-12-22 / 102-103. szám

2

kérdéssel, egyben azonban nincs igaza, ba talán következetlenséget lát a szerkesztőség részéről, amiért a folyó év február 24-iki vezércikkével szemben vagy talán inkább a mellett, helyet adott az előbb említett cikknek is, amely a „B. és V “ szerint „szónok’as lendülettel hívja fel Szekszárdot és Tolnavármegyét a legnagyobb áldozatkészségre“.

Nem, mi nem vagyunk következetlenek. Mi ma is azt valljuk, amit évtizedek óta vallottunk, hogy a bátaszék—mohács—pélmonostori vasút megépitése elsőrendű nemzeti feladat, kormány, vagy ha úgy tetszik, egyenesen állami kötelesség. Ha azonban az állam — elég szüklátkörüen — inkább a szabadkai második sínpár kiépítését forszírozza, holott ezzel a költséggel ezt a mi uj vasutunkat is megépíthetné s igy a forgalom megosztásával nem csak egy másik, elhanyagolt vidéket is boldoggá tehetne —^ de a 60 kilométeres utrövidség folytán óriásit használna az osztrák vasút kiépítésével válságba jutó — Boszniába irányuló magyar kereskedelemnek is s a hadászati szempontok mérlegelésével — milliókat spórolhatna meg önmagának. Emellett Eétszilas- tói kezdve tehermentesítené az egyre forgalmi zavarokkal küzdő fiumei vonalat is.

Igenis, ez volna a helyes, az egyedüli helyes magyar vasúti politika, igy konkurrálni tudnánk a most megépülő uj osztrák vonallal, megmaradna nekünk a Boszniába vezető rövi- debb ut előnye. De hát, ha mind ennek gátat vet az ország szegénysége (és más vidékek nyomosabb protekciója) igen is rá kell fanyalodnunk a lapunkban hangoztatott második módra is, hogy t. i. ez a sokat emlegetett vasút legalább helyiérdekű vasúiként, ha II. 03zt. alép tménnyel is, de mihamarább kiépüljön. Ezzel, hitünk szerint, nem adjuk fel legalább a jövőt. Mert, hogy előbb- utóbb első osztályú állami vasuttá kell fejleszteni ezt a vonalat, ez kétségtelen. Persze akkor már legalább két annyiba kerül a magyar államnak, mint kerülne most, de hát ez az úgy nevezett magyar gazdálkodás.

Igenis elsőrangú eminens érdeke Szekszárd- nak és Tolnavármegyének, hogy ennek a vasútnak ily alakban való létrejöttét, ha már amúgy nem lehet, ha áldozatokkal is. legalább emigy elősegítse.

Dombóvár tehát ne irigykedjék, mert az erre vezető fővonal nem ,,hiu ábránd“. Meg fog valósulni, mert a kétszer-kettő elvénél fogva meg kell valósulnia. Ez legfeljebb csak idő kérdése. Mi nem vagyunk annak se ellene, hogy Dombó vár velünk direkt vonallal összeköttessék. Tessék megcsinálni. Mi leszünk a legelsők, akik arra is forszírozzuk majd a törzsrészvények jegyzését. De azt ne méltóztassék állítani, hogy egy mohács— pélmonostori vasút minekünk hátrány s hogy a ,,gyorsabb személyforgalom Szekszárd és a környék helyi iparát es kereskedelmét csak csökkentené“.

Könnyű a lóhátról a gyalog emberrel be szélni. Jöjjön csak ide lakni a cikkíró, be fogja látni, hogy éppen a gyalázatos vasúti összeköttetés az oka, hogy a borkereskedőktől kezdve ■

Az én karácsonyom . . .

— (1913. december 21.) —

Hófehér asztalon kicsi karácsonyfa . . .

Csak egy-két, nem cifra játék van alatta.

Égnek rajt’ a gyertyák, a kevés disz csillog,

A legtetejébe arany csillag csillog. . .

. . . Nincsen senki vendég . . . Egyszerű a kis fa.. .

— Még sincs másnak ilyen boldog karácsonya. —

. . . Hozzám simul párom, átölel a karja, Másikkal meg pozsgás kis lányunkat tartja . . . Sápadt, vékony fiam kis kezével tapsol,

— Félév óta arcán ez az első mosoly —

... A halálból tért meg . . .s újra itt van velem .. .

— Istenem! Óh, tartsd meg mindhármukat nekem !

(Bátaszék.)

VÁRKONYI ISTVÁN.

Kikor az asszony sir.

Irta: Baranyay József.

Ennek a karácsonyi történetnek egyik főhőse egy karcsú, kedves babaarcu szőke leány: Edit. Edit papája járásin ró volt valamelyik vidéki városban, ahol egyszer arra ébredtek az emberek, hogy a járásbiró váratlanul elhunyt, maga után hagyva sok adósságot, sok apró kis gyereket s egy törékeny özvegyet, kevés nyugdijat. Az ilyen s ehhez hasonló szomorú históriákat annyiszor megírták részint regényekben, részint több 100 méteres mozidrámákban, hogy a kedves vagy a kedvetlen olvasó bizonyára örül, ha én nem megyek bele a részletezésbe, s azon kezdem, hogy Edit, hogy az otthoni nyomort enyhítse, kitanulta a gépírást s a legkedvesebb Yost Micik egyike

bennünket mindenki elkerül, akár a bélpoklóso- kat. Bizony Dombóvári, faluból a rajta keresztül gravitáló világforgalom tette várossá, ez duplázta, sőt trip láz tá meg lakosságát egyikét évtized alatt. Ez után a kis éltető levegő után kapadezunk mi szekszárdiak is Ne tessék irigykedni. Levegő nélkül megfulladunk. * * A szerk,

És most lássuk a D. és V. cikkét :

Tolnamegyei vicinális.

A Tolnavármegye és a Közérdek C. tisztelt laptársunk folyó hó 15 iki számában megjelent vezércikke ismét meleg érdeklődéssel foglalkozik a bátaszék—mohács—pélmonostori vasuttervvel és mind Szekszárd városát, mind pedig Tolna vármegyét szónokias lendülettel hívja fej a leg nagyobb áldozatkészségre.

Tisztelt laptársunk azonban már ez évi február 24-iki vezércikkében megállapította a következőket :

,,Vái megyénk elmulasztotta és elmulasztja, hogy Szekszárd városának gazdasági felszívó ereit szerte bocsássa a megyében. Szerencsétlen vasut- épitkezéseive! a vármegye északi részét Budapest és Székesfehérvár, nyugati részét Kaposvár érdekkörébe bocsátja. Az igali vasút kiépítésével és ennek Tamásiig tervbe vett meghosszabbításával még jobban meg fognak lazulni a gazdasági élet kapcsai Szekszárd és vidéke között.“

Ez a megállapítás teljesen fedi a tényeket.

Se a vármegye, se annak a székvárosa soha nem fáradoztak azon, mikor a vicinálisok építése virágkorát élte, hogy a megye gazdasági erejét a megyének tartsák meg.

És ime, most is, amikor a mohácsi vasút pártolása érdekében Írott cikk megállapítja, hogy a februárban még fővonalnak rajzolt vasút helyi érdekű vasúiként létesülhet csupán és amikor mi joggal hivatkozhatunk annak az álláspontnak az igazságára, hogy a dunai fővonal csak hiú ábránd, mert a boszniai vonal vagy Dombóváron, vagy Szabadkán át fog ezután is vezetni, —- tisztelt laptársunk mégis rendkívüli hozzájárulásra kéri fel a Bátaszéken át a megyéből kivezető uj vasút érdekében a megyét és Szekszárd városát.

Ne sajnálja egy cseppet se Szekszárd a dunai fővonal tervének meghiúsulását, mert az csak a Budapestre való összeköttetését gyorsította volna, ami elvégre is nem létérdek, mert hiszen az áruforgalom szempontjából a néhány órai ut ily távolság mellett, nem' lényeges különbség. — A gyorsabb személyforgalom pedig csak Szekszárd és a környék helyi iparát és kereskedelmét csökkentette volna.

De még kevésbé hevüljön Szekszárd és a vármegye a dunai vicinálisért, mely a megyének és Szekszárduak csak ártani fog.

A bátaszék — baranyavári vasúiért áldozatokat hoznunk nem szabad.

Kössük össze Szekszárdot a dombóvári csomóponttal, akkor lesz egy igazi vármegyei vicinálisunk, amely összeköti a megye székhelyét és annak középső fekvésű vidékét egyenes irány ban és átrakási, meg átszállási kényszer nélkül, a vármegye nyugati részével.

TOLNAVÁRMEGYE éa a KÖZÉRDEK

lett. Budapestre került, ahonnét keresményének jórészét haza küldte, hogy a kis testvéreinek legyen cipőre, meg ruhácskára való.

Természetesen Edit sokat koplalt, mint a hozzá hasonló csendes kis mártírok, akik egy könnyelmű családapa vétkeit vezeklik le ártatlanul egész életükön át. A koplalást csak valahogy tűrte, hiszen azt senkisem látta, aztán az érdekes, halvány színnel vonta be kedves kis arcát, ami olyan jól áll a szőke leány fejeknek. De hogy szegényes, kopottas, divatja múlt ruhában kellett járnia, az sokszor összefacsarta a kis szivét.

Andor, a jogász, ennek a történetnek a másik hőse, hasonló. Isten teremtése volt, mint Edit — a koplalásban és a kopott ruházkodásban. Amit keresett, hamar elverte s_ aztán fázott és nélkülözött. Vétenék a novellairás évtizedes törvényei ellen, ha ezt a két árva lelket nem hoznám hamarosan össze. Össze is hozom. Mindketten Barna Mór dr. köz- és váltó ügyvéd irodájában dolgoztak s a közös sors jóbarátokká tette őket.

Ennyi, azt hiszem — elég bevezetésnek.

*

Karácsony este közelgett. A Barna-féle ügyvédi irodában már csak kelten voltak: Edit és Andor. A hangulat olyan fájdalmasan nyomasztó volt, hogy szinte ráfeküdt a lelkekre.

— Edit! maga sir ! — pattant fel Andor a székről.

— Igen ! sírok !

= Mi baja az Istenért?

— Ma mindenki meleg otthonban, családi körben tölti az estét. Csak én sirhatok egyedül koplalva, fázva jéghideg szobámban.

— Hát mert nem utazott haza?

— Miből? Hiszen a pénz arra kellett, hogy

1913 december 29,

Egy ilyen vasúiért inkább hozhat áldozatokat Szekszárd és a vármegye, különben soha sem fejlődnek ki gazdasági gócpontjaink és amint katonáinkat viszik idegen városokba (a megyét részekre bontó hadkiegészítő kerületek, úgy gazdasági erőinkkel is még évtizedeken át idegen gazdásági gyűjtőpontok gyarmati szerepét fogja * betölteni a vármegye.

Az állami gyermekvédelem kardinális hibái.

Megígértük volt, hogy e lap hasábjain rámutatunk az állami gyermekvédelem ezidőszerint tett legfőbb intézkedéseinek azon fogyatékosságaira, melyek alkalmasak arra, hogy ezt az igazán magasztos és nemes intézményt alapjában, mint a féreg a gyümölcsöt, belülről megrágják, sőt hova tovább teljesen megsemmisítsék.

Alkalomszerűen esik ez most annyival is inkább, mivel csak a napokban volt kénytelen megjelenni a pécsi állami gyermekmenhely nagyérdemű elnöke, Bodolay István, Bölcskén, a Dunántúl legrégibb telepen, azért, mivel az azelőtt oly csendes és rendes telepen most egyszerre a legnagyobb zavarok, elégedetlenségek, panaszok, feljelentések stb. . . . mutatkoztak, hogy ezeknek okait kutassa és ezekről személyes tapasztalatokat szerezhessen. Ezen zavarokat, melyek most még csak kezdetleges jellegűek — de nézetem szerint lavinaszerűen fognak növekedni később, mint legidősebb teleporvos, akinek sem ambíciója, sem vágya már arra nézve nincs, hogy e téren kiváló érdemeket szerezzen magának, de a szent ügynek érdekében jogositva érzi magát már tapasztalatainál fogva is kritikát gyakorolni, még ha az nem modern dolog is egy állami intézménnyel szemben, de mindenesetre ínegbocsájtható, mert az ügy szeretete lelkesít erre — sine ira et studio annak tulajdonítom, hogy e térén legújabban tett intézkedések kapkodva, ötletszerűen, a tapasztalat illetékes tényezőinek meghallgatása nélkül lettek foganatosítva.

Miként már emlitém, Magyarországon a gyermekvédelem eszméjét az örökemlékü és nagynevű dr. Bókay János gyermekorvos professzor teremtette meg akkor, amikor Üz utcai szerény helyiségében kisszámú orvostanhallgatóiba valóságos enthusiasmussal csöpögtette bele azon hazafias és emberbaráti nagy feladatot, hogy minden, gyakorlatra kimenő, orvosnak első kötelessége a Magyarországra nézve oly szégyenletes gyermek- halandóság nagy arányszámát legjobb tehetsége és igyekezete szerint csökkenti. Ugyanebben az intézetben húzódott meg még szerényebben, alig négy ággyal dr. Szalárdy Mór egyetemi magántanár, a nagy professzor pártfogoltja és ott volt alkalmunk láthatni a „Fehér kereszt“ egyesület, mint gyermekvédelmi intézmény keletkezését, növekedését.

A „Fehér kereszt“ egyesület, mint társadalmi intézmény, a gyermekvédelmet az országban minden hiánya és fogyatékossága mellett is

legalább odahaza, szegény anyámnál igazán a szeretet ünnepe legyen ez az este.

Aztán ebben a kopott, szegényes ruhámban menjek htza, mikor a legutolsó szobaleány is divatosan öltözve megy látogatóba a falujába, s hogy rajtam rágódjék heteken át az egész város, hogy milyen kopott volt szegény Judit — stb.

— Ne búsuljon ! Csapunk még ma mi is olyan vig estét, amit sohasem feledünk el.

*

A jéghideg szobában a gyorsforralón lobogó viz párája fehér felhőt bocsátott a két szomorú alakra, akik el akarták önmagukkal hitetni, hogy ez az est, valósággal a szeretet ünnepe, amikor békesség száll a föklre. Mikor a teát kiöntötték egymás csészéjébe, mosolyogtak is, de ez olyan kényszeredett, szomorú mosoly volt.

— Csak sok rumot Edit ! — csak sok

rumot — a szoba hideg, hadd melegedjünk fel, hadd felejtsük el a szomorú valóságot.

... A gyorsforralóból kialudt a láng. A gyertya is rövidre égett már, majd utolsót lobbant és sötétség borult a szegénység tanyájára . .

A hópelyhek pedig csendesen hullanak erre a bűnös világra.

*

Kétszer jött vissza azóta a karácsony este erre a földre.

Edit édesanyja egyszer aztán nagy újságot vihetett szét a faluba, a papáknak, jegyzőéknek, orvoséknak, tanitóéknak s a postáséknak: Edit menyasszony, egy igen-igen gazdag gyáros, aki uek az irodájában dolgozott, belészeretett és feleségül veszi.

— (Milyen szerencse ! Ki hitte volna. Lám ! Lám ! — sipította a sok jó néni — akiket majd