Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)

1913-12-09 / 98. szám

98. szám XXIII. IX. é^fo’yam­— — 0 . Szekszárd, E9I3 december 9. Előfizetési ár: Egész évre ..... 16 korona Fél évre ......................8 » Negyed é vre .... 4 » Egy szám ára . . - .16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyílt­téri garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az opsz, m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II­Szerkesztösóg: Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre be küldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Kérelem az előfizetőkhöz. Az évforduló közeledtével tisztelettel kérjük előfizetőinket, hogy előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. Aki előfizetése lejáratával nem volna tisztában, forduljon kiadóhivatalunkhoz, (Szekszárd, Béri Balogh Ádám-utca 42. sz.) ahol készséggel megkapja a pontos ér­tesítést. Hátralékban lévő előfizetőink számára lapunk előző és mai számához pontos ki­mutatást csatoltunk és kérjük, hogy a mel­lékelt postautalvány felhasználásával úgy a kimutatott hátralékot, mint a jövő évre szóló előfizetést beküldeni szíveskedjenek. Kedvezményes előfizetőinket figyel­meztetjük, hogy a kedvezmény előfeltétele az, hogy az egész évi előfizetési dij egy­szerre beküldessék, amely feltétel teljesíté­séhez ragaszkodnunk kell. A „Tolnavármegye és a Közérdek“ kiadóhivatala. Az orszáa kenyere. — Az állami költségvetés letárgya.ása után. — Most már igazán nem lehet az ellen­zéket azzal a váddal sújtani, hogy nem engedi a t. Házat — dolgozni. Engedi, el- annyira engedi, hogy ami lelett sokszor évekig szalmát csépeltek, a költségvetést egyetlen egy ülésen hagyja megszavaz­tatni. Az uj házszabály négy napi tárgya­lási időt szab meg az indemnitás, 20 na­pot a költségvetés letárgyalására. Lám, lám, még ennyi is felesleges, Az ellenzék egyszerűen távoltartja magát, a kormány­párt pedig él az alkalommal s egy nap alatt nyélbe süti a milliárdot meghaladó költségvetést. Hogy jól van-e ez igy ? Ne vitatkoz­zunk rajta. Jól is van, meg nincsen is jól. Mindenesetre jobb egy nap alatt valamit végezni, mint hónapok alatt semmit. A parlamentárizmus s a nemzeti élet maga­sabb szempontjából azonban mégis vesze­delmesnek tartjuk ezt a boszorkányos gyor­saságot. Az állami költségvetés rideg szám­sorai nagyobb figyelmet és érdeklődést igényelnének mindkét részen. Utóvégre is nem egyszerű számműveletről, a milliók­nak nagyobb jelentőség nélküli számosz­lopokba tömörítéséről van itt szó. Az or­szág zsebére folyik ilyenkor az alku a tisztelt Házban. A pénzügyminiszter a fo­kozódó drágaság s a fejlődés szükségsze- rüleg jelentkező több kiadásai miatt bi­zony nem igen válogathat az eszközök­ben, kénytelen szemet vetni, sőt bele is nyúlni nem csak a bőrkabát, de a kék- mándli zsebébe is. Az állami költségvetés, voltaképen az állam gerince, amelyre támasz­kodik, vagy ez, az egész állam: életünk nők, hogy úgy mondjuk, a lüktető szive, ziháló tüdeje. Ebből táplálkozik, ezzel lélekzik egész gazdasági haladásunk, mánk, a jövőnk. Ebben van a tisztviselőknek, a hadsereg­nek egész esztendei egzistenciájuk, sőt a költségvetés nem más, mint egy közkölt­ségből összedagasztott óriási kenyér, a melyből kisebb-nagyobb karéj jut az ipar­nak, kereskedelemnek, íöldmivelésnek, köz­jótékonyságnak, közművelődésnek, szóval urnák, proletárnak, mindenkinek, mert Magyarországon ma már egész megszo­kott dologgá vált, hogy itt egészben, vagy részben — mindenkit az állam tartson el . . . Nagy baj, nagy hiba tehát az a kö­zöny, fel sem vevés, nem törődés az ál­lam legvitálisabb belső ügyével. Persze a kormánytól nem igen kívánhatjuk, hogy önmaga állítson ki soraiból vitázó szóno­kokat, hogy szemfényvesztőén előbb le­kritizálja önmagát s végtére mégis csak megszavazza a milliókat. Hegedűs Loránd előadói javaslata igy is elég tanulságos volt. Megkapóbban, ma­gasabb nézőpontról nem is lehetne ecse­telni siralmas közállapotainkat s igazán meg kellene szívlelni mély jelentőségű sza­vait, hogy legyen egyszer már vége a kiabáló hazafiságnak és hogy csakugyan elkövetkez­zék a szürkébb hazafiság kora, a takarékos­ság hazafisága, amely azt mondja, hogy az a becsületes ember és hazafi, aki legalább 10 krajcárral többet keres, mint a meny­nyit elkölt. A kormánypárt büszkén mu- tatahat legalább erre az egy beszédre. Tehát megint csak az ellenzék a bű­nös, hogy el nem. jött arra a nagy ke­nyérsütésre. Más országokban a költség- vetési vitához az ellenzék szállítja legalább az attikai sót, ő végzi a „dagasztás“ nem kis fontosságú munkáját s ellenvetéseivel, kifogásaival, kritikai boncolgatásaival a par­lament nagy sütőkemencéjében, ő teljesiti legalább az— első ,,alágyújtóst“. így sül­het csak puha-ropogósra a nagy kenyér. Persze minálunk sokkal kényelmesebb meg­várni a „közkenyér“ kisülését. Ha talán sótlan, keletien, feleljen érte más. Örüljön Szerelem. Irta: Karin Michaelis. Marianne a kertiházban ült es oly hangosan énekelt, hogy minden csörömpölt és a tükrök és lámpák is vele énekeltek Hög künn állt és nagyon boszankodott amiatt a tövises rózsaág miatt, amit ördög tudja miért, ott talalt kiféshtve a veranda bej aratnál. Nevetséges volna, ha engedne a leány szeszélyeinek és alul keresztül bújna, vagy pedig átugrana, mert szétszedni, linóm, kényes ujjaival nem merte. Oly hangos volt a hang, hogy szinte durva volt, pedig csak a hangja volt a leánynak igazán friss. Olyan friss, hogy a rozoga zongora csak zörgött mellette. Hög nem akart odahallgatni, nem akart és azzal iparkodott figyelmét lekötni, hogy előbbi lábnyomaiba lépett és hangyák it és bogarakat tiport belé a földbe. A nyomok mélyebbek lettek, fénylettek, széttaposta őket és újra kezdte elölről az egészet. Gúnyos mosollyal lépett bele egy virágágyba, amelybe kankalinok voltak ültetve. A halvány bársonyos virágok a lány szemeire emlékeztettek, most pedig hang­talanul törtek le a lába alatt. A lány most már halkabban énekelt, a hangok a férfi idegeihez csúsztak és elaltatták. A nap lemenőben volt. A mohos fatörzsek egy pillanatig olyanok voltak, mint lángoló rézoszlopok. Az utak megteltek élő árnyékszőnyegekkel, a színek még egyszer felkiáltottak, azután elhal­ványodtak, szürkébe, majd feketébe olvadtak át. Az éj elterült a kert felett. Ekkor felébredt a férfi, valami üres, kínos érzés vett erőt rajta, úgy érezte, mintha össze­fagyna az agyvelője — a lány már nem énekelt — ezt érezte. De az a bizonyosság, hogy a lány kacér- sága uralkodik fölötte, bántotta. Oly keményen állt egy helyben, mint egy cövek és durván összeharapta a fogait. Gondolatai mint tüzes nyilak száguldtak a lányhoz, jönnie kellett, kellett. Nem azért, mert a vágya hívta, csak azért, mert akarta, hogy jöjjön. Egy félig kiszáradt szökőkutban néha-néha csobbant egyet halkan a viz. Es a férfi ellágyult, mint egy gyermek, aki fel a sötétben és kért és könyörgött, hogy Marianne jöjjön. Egy nyitott ajtóból kitörő* légvonat meg mozgatta a sudár fákat. Valami halvány fehérség lebegett a gyep felett, ami felrázta a férfit, úgy, hogy halkan szólt: — Marianne. A lány nevetett, de valami remegés volt a kacajában. — Miért nem utazik el, Hög ur. Hiszen ön rendkívül unatkozik itt és valószínűleg nem tar­tozik az ön szokásaihoz, egy helyben megőszülni. — Kivéve, ha örömet okozna, hogy itt maradjak, mondjuk, mig a virágok elhervadnak. — Mig a virágok elhervadnak ? Ön, úgy látszik, haragszik a lovára is, meg az embe­rekre is. i — A nőkre nem, Marianne, a nőkre nem ! Különben kimondta ezt Önnek? — Senki. Mintha megbeszélték volna, sétáltak a kerten át a mezőre — amely Marianne ruháját úgy át nedvesítette, hogy lehúzta a vállait — és az erdőbe. Marianne azon gondolkodott, nem fogja-e Hög végre megkérni a kezét. Harminc éves volt és egyedül ez a férfi tetszett neki úgy, hogy beleszeretett. Három teljes hónapon keresztül próbálta őt megnyerni és tréfával, csipkelődéssel és közömbösséggel magához kötni. Nagyon félt, hogy a férfi elunja magát és sok éjszakán át állott az ablaknál és terveket szőtt, hogyan fogja másnap őt lebilincselni. A vidék minden férfiját a kastélyba hivatta, hogy iránta való hódolatát Hög jelenlétében mutassa be és csakis kellemetlen nők vették körül. Megpróbálkozott gőggel és a rabszolganő hódoló alázatosságával —• de most már szinte fáradt volt. És mégis a férfiért élt és hitte, hogy a férfi tudja és megingott biztos ságában. Levelek és gyökerek között lépdeltek, a harmat arcukba freccsent és lépteik olyan hangot adtak, mint a felrebbentett madarak zaja. Hög arra gondolt, mit tenne a lány, ha most itt a sötétben magához vonná és azután hagyná elmenni. Gyűlölte nagy, fénytelen szemeit, fénytelen haját, fénytelen kezét, mindezeket a színeket, amelyek a halvány kankalinhoz voltak hasonlók. De a leány kacagásában valami forró kívánás volt, ami a férfit izgatottá és vágyakozóvá tette. A lány didergőit. A föld egészen át volt itatva a nedvességtől és úgy tetszett neki, mintha körülötte, fent és lent fehér gőzök kavarogtak volna. A férfi hallgatásától megzavarodva ment, félénken, mintha egyedül lett volna. Ha az meg­állt, ő is megállt, ha az megindult, ő követte. A nagy tisztásra léptek ki. A hold kereken és fénylőén úszott az égboltozaton, mintha a le­vegőn keresztül közeledne, sülyedne mind jobban. Marianne Höghöz fordult, szemei könnyben úsztak. — Utazzék el, Hög ! A férfi mosolygott:

Next

/
Thumbnails
Contents