Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-10-13 / 82. szám
XXIII. IX. évfolyam. 82- szám Szék "zárd. 1913 okféber 13 Előfizetési ár: Egész évre . . Fél évre . . . Negyed évre . Egy szám ára . . . 16 korona . . 8 » . . 4 » . . 16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyilt- tér: garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: ?8—II. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Tetemrehivás. Ki ne ismerné Arany János megrázó drámai hatású költeményét a „Tetemre - hívást“ ? Belemarkol a lélekbe, a hatás bilincseibe veri a szivet, amikor elmondja egy ledér, könnyelmű leány történetét, „aki csak úgy játszott a legénnyel, mint macska szokott az — egérrel.“ Tisza István gróf miniszterelnök ezzel az örökbecsű szép költeménnyel aposztrofálta Andrássy Gyula grófot, aki az utolsó pillanatig takargatott taktikai íogással — átlépte ugyan, fogadkozása ellenére is a Ház küszöbét, sőt beszédet is mondott, de amikor a csattanó válaszra került a sor — felkerekedett egész táborával és ismét visszavonult. Hát bizony Andrássyék eme eljárása nem volt méltó sem Andrássy Gyulához, sem pártjához. A hazai, de a külföldi lapok is konstatálják, hogy ez a kis „vendégszereplés“ nemcsak külsőségeiben volt félszeg, hanem tartalmilag is a legteljesebb sivárság és gondolatszegénység képét nyújtotta, sőt egyik külföldi lap egyenesen ráolvassa a ,,be-ki“ pártra, hogy végzetes taktikai hibát követett el a kivonulással. Idők folyamán a helyzet súlypontja önmagától átterelődött volna az Andrássy-párt felé, igy azonban eljátszotta az eshetőséget, mert koalíciós rezsimre többé kilátás nem lehet. De ennek a kis parlamenti vizitelésnek volt mégis egy jó oldala. Tisza István gróf miniszterelnök remek rögtönzött beszédjével összeroppantotta az utolsó deszkaszálát is annak a kis lélekvesztőnek, a melyen Andrássy Gyula a háborgó ellenzéki vizeken evezett. Megcáfolta, hogy a házszabályt az ellenzék kizárásával hozták volna, mert március- 23-án senkisem volt kitiltva. A sérelmesnek mondott házhatározatot is ugyan már reparálták, de megállapítja mégis, hogy nem zárkózik el és nem tartja vissza őt még az ilyenekhez hasonló ellenzéki szereplés sem attól, hogy velük még egy ilyen határozat meghozataláról beszéljen. S végül humoros színezetűnek mondta Audrássynak hadseregvédelmét, mintha a parlamenti őrségi szolgálat dehonesztáló volna.A csendőrtiszti állás is van olyan, mint a katonatiszti, mert cselekedetük a jogtalan cselekmények fékezésére irányul. Ha tehát Andrássy ilyen okokból húzódik vissza az ellenzéki kötelesség teljesítésétől, akkor senkisem fogja levenni róla azt a feltevést, hogy ő inkább örül annak, hogy ürügyet talál a távolmaradásra. De megfogjuk — úgymond — magunkat védeni s támadjuk őt azért, a minden kritikán alóli politikai eljárásért, amellyel évek óta a legszerencsétlenebb módon játszik a nemzet legszentebb életérdekeivel. „Tetemrehivom a képviselő urat, jöjjön ide ! Ha nem jön, ebben mást nem fog látni senki, minthogy gyengébbnek érzi álláspontját, semhogy a vitatkozás tüzének tenné ki maqát.“ íme itt van a „Tetemrehivás“. Éles kard, lesújtó bárd nem suhoghat ilyen borzalmasan. Ez érvek súlya alatt össze kell roppani minden további makacsságnak, Audrássynak át kell esnie a nagy vezeklésen. Be kell látni hibáját, — nem mondjuk bűnét, — mert a jóhiszeműséget az ellenfeleknél is feltételezzük s azzal, hogy újra bement a képviselőházba félig- meddig már be is látta. A mai állapotokért igen is ő, az ő habozó politikája a felelős. A Justh-párti obstrukció nagy szalmalángja régesrég kilobbant volna, ha ő nem önt reá tápláló olajat. Kossuthék kialudt harci tüzét is egyenesen az ő példája élesztette lobogásra. S mit akar még. — Nem látja a kiterített tetemet? Egy ország fekszik a ravatalon. Tört vér, fekete folt, ezer seb mindenfelé. Az árviz sújtotta vidékeken éhínség. Ezrével vonul ki a nép Amerikába. Egész falvak maradtak férfi, tehát munkáskéz nélkül. Az ország egy nagy, nyitott, éhes száj. Az urnák is szűkén van, de a szegénynek egyáltalán nincs. Üresek a zsebek, a külföld becsapta orrunk előtt nagy Wertheim-szekrényét, a mi éléstárunkat. Pedig, pénz kell, újra pénz, ismét pénz, fojtogatnak a régi s az uj katonai' terhek, amelyek azért ilyen nagyok, elviselhetlenek, mert hosszú évek során, amikor jobban telt volna, fáztunk tőle s megobstruáltunk minden szükséges kiadást s most kamatok-kamatjával exek- válnak. Persze akkoriban handabandáztunk a katonai követelésekkel s most már a kilences bizottság programmja sem kell. Nem kell, semmi sem kell. Csak a kormányelnök feje kellene. Értjük, de még sem értjük. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy Andrássyra nagyon is kellemetlen lehet az e fajta „tetemrehivás“. Nehéz meg- állani egy ország itélőszéke előtt. Mert a „sebből pirosán bugyog a vér . . .“ B. Szerelmes levelek. — Mary Wilkins. — —• Megyek a postára, Lily ; ha időközben jönne valaki, — tudod, kit gondolok — vezesd a nappali szobába és kérd, bogy várjon egy kissé. Mit fogsz neki mondani ? — Azt fogom mondani: „Foglaljon csak helyet, Lennox ur, Fidélia néni mindjárt itt lesz. “ A postahivatal jó félórányira volt a falutól, de Fidélia esőben, hóban és napsütésben mindennap kétszer megjárta az utat odáig, hogy megkérdezze, nem kapott-e levelet. Ismerősei az évek múltával szokásba vették, hogy őt kérték meg, hogy vegye át a leveleiket s ennek következtében a tarkára hímzett kézitáskája akárhányszor színül- tig megtelt levéllel, melyek közül egyetlenegy sem szólt neki. — Szegény öreg nő már harminc éve megfordult itt minden áldott nap, — felelte a postamester az idegeneknek, kiknek szemébe tűnt az a különös alak, mindig bicegő fejével — mindig elsőnek várja a postát, noha sohasem kapott levelet. ; ' ■ — Nos, Lily, nem jött meg Lennox ur? — kérdezte Fidélia a kis bugát, mikor hazaérkezett, mert gondolta, hogy talán elveszett az a levél, mely Lennox Anzelm jöttét volt bejelentendő. , — Nem jött meg, néni — mondotta a gyermek komolyan. — Még nem jött meg, de talán megjön holnap. Lily, az elhagyott öreg kisasszony egyetlen meghittje volt s a bizalmát hivő gyermekleikének teljes együttérzésével viszonozta. Lennox Anzelm, ki harminc évvel ezelőtt Kaliforniába ment és megígérte menyasszonyának, hogy érte jön, mihelyt meggazdagszik, az Ő szemében a mesebeli hercegi! volt, ki örök ifjúságával és szépségével túlragyogott mindenki mást. — Igen, ő volt a legszebb, legjobb és legokosabb valamennyi közt, — hagyta rá Fidélia s egyiknek sem jutott eszébe, hogy az elmúlt harminc év alatt valamennyire meg is öregedhetett. De azért Lily aggódva és részvéttel szokta nézni a nagynénjét ily leirásai után. — Tudod, néni, azért jó volna megkérned Braun doktort, hogy írjon neked valamit, amitől elmúlna a fejbiccentésed, mielőtt Lennox ur hazatér. Mire Fidélia még erősebben biccentett: — Igazad van, gyermekem, újra szedni fogom azokat a cseppeket, melyek le szokták csillapítani idegeimet. Fidélia mindig csinosan öltözködött és gondosan fésülte haját. Valamikor aranyszőke bajfonatai rég megőszültek, anélkül hogy észrevette volna: hajviselete épp oly fiatalos volt mint meny asszony korában. így élt mesevilágában a két gyermek, az öreg, meg a fiatal gyermek, s nap-napra bizakodva várták, hogy megjön a mesebeli herceg és elviszi őket az aranyországba. Mig végre a gyermek is hajadonná serdült és gyanítani kezdte a józan és szomorú valóságot, mig végre Lily is menyasszony lett, s csak arra várt, hogy vőlegénye megkeres annyi pénzt, hogy megalapíthatja házi tűzhelyét, Fidélia boldog volt, hogy Lily is megtalálta az ő mesebeli hercegét, s csak egy gondolat nyugtalanította, hogy az-is kivándorolhat még, hogy messze országban ke resse a szerencséjét. — Csak vigyázz, Lily, — szokta mondani — hogy Valentinod ki ne vándoroljon. Szép és jó a szerelmes levél ; de hányszor vész el útközben az ilyen levél, s akkor napról-napra várnunk kell a következőre ! Es mégis eljött az a nap, mikor Valentin is kezébe vette a vándorbotot, hogy a távolban keresse szerencséjét. Mint reszketett most Fidélia keze, mikor a postán napról-napra kinyújtotta a leveleiért ! S mily boldog volt, mikor a postás, egy kövér levelet nyujva át neki, azt mondotta : — Itt van a régóta várt szerelmes levele, Fidélia kisasszony! Es Fidéliának csakugyan felragyogott a szeme, kipirult az arca, mintha neki szólt volna a szerelmes levél, s oly fiatalnak és erősnek érezte magát, hogy a szokottnál gyorsabban járta meg a bosszú utat. Végre jött egy nap, jöttek napok, hogy Fidélia hiába uyujtotta ki reszkető kezét a várva várt levelekért. A szegény öreg nő, csalódottságának terhe - tői görnyedve, bágyadtan tipegett hazafelé. — Szegény gyermekem, — mondotta Lily- nek — most már te is hiába fogsz várni a leveledre nap nap után, évrői-évre ! Lily kacagott : — Ne aggódjál, néni ! Valentinnak bizonyosan annyi dolga van, hogy nem ér rá levelet irni. De mikor hetek múltak el s levél mindegyre nem jött, maga Lily is gondba borult. Arca megnyúlt, szeme fényét vesztette s mikor a a tükörbe nézett, mindig azt várta, hogy most mindjárt reszketni és biccenni látja a fejét. Most már Fidélia bátoritotta : — Meglátod, holnap megjön a levél s ha holnap nem, akkor holnapután és annál jobban fogsz örülni neki !
