Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)
1913-07-21 / 58. szám
2 Egyébként pedig megállapíthatjuk, hogy vármegyénkből még tendenciózus beállítás mellett sem sikerült sötét képet rajzolni. Annak a százezer korona magyarositási alapnak és a múlt évben megalakult közművelődési egyesületnek fénye nemcsak közömbösíti, hanem felül is múlja a vármegyénkről rajzolt kulturképre célzatosan és sok rosszmájúsággal rákent sötét vonások komor hatását s igy az avatatlan, a viszonyokat nem ismerő olvasó még azt hihette, hogy a cikk írójának nem is a feketités, hanem a nyilvános vállveregetés volt a célja. A dicséretre, a vállveregetésre nincs szükségünk. Megteszünk a magyarosítás érdekében jókedvvel, becsületes buzgalommal mindent, e nélkül is. Azért pedig, hogy a célhoz vezető utak-, módok, eszközök megválogatásánál inkább a tapintatosság sima fegyverei után nyúlunk s a gyűlöletet, ellenszegülést kihívó mágyarmiskásko- dást lehetőleg kerüljük, azért mondom, csak az vethet ránk követ, aki a viszonyokat nem ismeri. Vármegyénkben a magyarosodás a legjobb utón halad s ennek az az egyszerű magyarázata, hogy a tolnamegyei svábok sohasem voltak pan- germán ideákkal szaturálva. A nemzetiségi, faji érzület itt mélyen szunnyad, nincsenek itt se pópák, se dászkálok, akik magyarellenes izgatásaikkal a népet félrevezetnék s a magyar haza iránti hűségében megtántoritanák. A sváb füleket nem sérti a magyar szó, nem lázongnak a magyar nyelvit elemi népoktatás miatt, megtanulnak magyarul minden erőszak alkalmazása nélkül, jókedvvel s igy az erőszak szülte gyűlölet keserű füstje nem kormozza be a lelkűket, a magyar szótól nem lesz keserű a szájuk ize, lassan-las- san nemcsak nyelvben, hanem lélekben, érzésben is magyarrá lesznek. Fényes bizonyítéka ennek, hogy pl. még a tisztára német lakosságú Keszőhidegkuton is kizárólag édes, szép magyar nótákon busongnak estenden a német legények. Van kérem ebben valami megható s midőn csillagvilágos nyári estéken elhallgatjuk a kissé idegenszerit kiejtéssel, de egészséges, tele tüdővel s őszinte érzéssel magyar nótákat daloló német legényeket, megtörik kishitüségü d<, a magyar közélet undok mocsarainak szemléletébe bele- I csömörlött lelkünket ismét a hit, a bizalom szállja meg, mert a magyar nemzet nagy-nagy életerejének forró lüktetését halljuk, a magyarul daloló derék német legények dalában. Erezzük, tudjuk, hogy ezek a daloló fiatalok már egészen magyarok, mert a beszédhez csak értelem, a dalhoz azonban már érzés, szív is kell s akinek ajkán a szerelem, a bánat vagy a jókedv magyar dalt fakaszt, az nem lehet ellensége a magyar nemzetnek, hisz a nagy német költő is mondja : ,,böse Leite, haben keine Liede“. Ezeket a fiatalokat már teljesen hatalmába kerítette a magyar földnek, a magyar dalnak bűbájos, varázslatos ereje. Meglehet, hogy a magyar nemzethez való tartozásuk érzete még öntudatlanul él lelkűnkben, de a következő generációban ez az érzés bizonyára már öntudatra ébred s az ő fiaik m'ár nemcsak a másoktól eltanult nótákban fognak kifejezést adni a lelkűket nyugtalanító, sziveikkel incselkedő érzéseknek, hanem nótáiknak egyike-raásika az ő ajkukon fog már megszületni. Aki Tolnavármegyében erőszakos magyaro sitó politikát akar csinálni, az, hogy mást ne mondjak, legalább is oktalanságot akar. Nincs kérem erre szükség akkor, midőn mindenütt megvan a jóakarat, a ha landóság, az önkéntes simulékonyság s csak a természetes nehézségek leküzdéséről van szó. Elvégre a németből nem lehet máról — holnapra magyart csinálni, ha a spanyol inkvizíció kínzó kamráival, összes titkaival ismertetjük is meg őket. — Elég, ha módot nyújtunk arra, hogy magyarrá váljék s szeretetteljes bánás móddal erre való hajlandóságát fokozzuk s magunkhoz édesgetjük. Ennek a tudatában folytat a hivatalos vármegye is, nem közömbös, laza, hanem mérsékelt, okos, higgadt magyarositó politikát, nem pedig pártpolitikai tekintetből s a biztos voksok megtartása érdekében. Nem is igaz különben, hogy a német községek mind kormány- pártiak. Igen-igen sokat tudnék felsorolni, melyek a jelenben s még többet, melyek a múltban függetlenségi képviselőt választottak. Tolnamegyét ne féltse senki a magyarositás miatt. Megteszi itt mincenki a magáét, úgy a hivatalos, mint a nem hivatalos körök; nem kezeli itt ezt a kérdést senki lanyhán, sőt, ami bizonyára ritka vármegyében tapasztalható, mikor a magyarositás érdekében kell valamit tenni, összefog mindenki, lehullnak a pártkeretek, e kérdésben nincs ellentét, a munkából mindenki becsülettel kiveszi részét s folyton fokozódó buzgalommal mindig több és jobb eszközzel sietünk ennek az ügynek támogatására, mindig uj meg uj tényezőket viszünk a harcba. Legújabban is pl., hogy u ást ne említsek, derék és agilis tan felügyelőnk, Padányi Andor és a vármegyei közigazgatási bizottság az összes német községekben állandó kisdedóvodák felállítását tűzte ki célul s ha e törekvésükben a kultuszminiszter anyagi segéllyel támogatja őket, igen hatalmas lendülettel jut előre ismét a magyarositás ügye, mert már a zsenge palánták is magyar szellemben nevelődnek, játék közben tanulják el a magyar nyelv elemeit s ez nagyon megkönnyíti a tanítók munkáját, akik igy a nebulókból már tökéletes magyar gavallérokat faraghatnak. Hazafias szellemű tanítói karunk minden egyes tagja, nem a magyarositási jutalom reményében, hanem lelkes kötelességtudásból, kiven szolgálja a magyarositás ügyét. — Nagy részük tolnamegyei német szülők gyermeke s ők a magyarságnak legbuzgóbb apostolai véreik közt. — Ezt különben dr. Mányoky Gyula is elismeri, sőt megdicséri a községi jegyzőket is, csupán hármat pécéz ki közülök s bár valami diffamáló dolgot egyikről sem tud, mégis olybá tünteti fel a dolgot, mintha ezek az urak valamiképen pángermán allűrökkel bírnának. Nem akarok rosszhiszeműséget feltételezni, mert akkor nem gondolhatnék mást, minthogy ez a három derék jegyző egyszer valamikor, tán akaratlanul is, borsot tört a fiskális ur orra alá, azért inkább feltételezem, hogy a cikk Írója rossz TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK órtesültség alapján gyanúsította meg a közszeretetben s közbecsülésben álló három jegyzőt. — Igaz, hogy aki őket ismeri, s igy mi tolna- megyeiek első sorban, csak nevetünk az ellenük emelt vádak felett, de végül is az ország nagy, egy. községi jegyző pedig elég szürke ember ugyan, akii kevesen ismernek szükebb hazáján kívül, de azért ennek a szürke embernek is drága a becsülete s fáj a megbántás. A cikkíró ur csak. a községek nevét említette, én bátor leszek a három jegyző nevét is kiirni: A nagyszékelyi jegyző, Ludwigh József, minden tekintetben kifogástalan derék magyar ember s évtizedek óta szerető, gondos édesapja községének, aki feljebbvalóinak osztatlan tiszteletét, szeretetét is bírja. — Az a vád ellene, hogy germanizál s németül beszél a felekkel. A vád beli állítás és a való tény közt csak egy „is“ szócska a különbség, az igazság szerint t. i. németül is beszél a felekkel. Érthető ez kérem, mert hiszen Nagyszékely egyike a legnagyobb és legerősebb német községeknek a vármegyében. Ilyen helyen lehetetlenné válnék az a jegyző, aki „csak“ magyarul akarna beszélni, holott jól tudják, hogy németül is tud. Egészen más a helyzete annak a jegyzőnek, akinél tudják, hogy nem tud németül. — Ezzel a körülménnyel hosszabb- rövidebb idő után megbékülnek, megalkudnak, mert, mint mondottam, egyáltalában nem izgága a sváb polgártárs. Hogy a képviselőtestület tanácskozási nyelve Nagyszékelyben kizárólag német volna, kétségbevonom s állítom, hogy mint a legtöbb német községben, ma már csupán sub- sidiánusan alkalmazzák. A hőgyészi jegyző, Klimes Antal, talpig becsületes magyar ember, kiváló jegyző, az ország jegyzői karának büszkesége, kedvence, az Erzsébet jegyzői árvaház egyesület ügyvezető igazgatója, akinek áldásos tevékenységét kartársai árváinak letörölt könnyei dicsérik. Dr. Mányoky Gyula odavetett szavaiból még azt hitte volna valaki, hogy germanizál ! Nevetséges. Risum teneatis amici ?! A keszőhidegkuti jegyző pedig az — én apám. Ez a körülmény nem engedi, hogy az ő „germanizálási“ törekvéseit bővebben ismertessem, Csupán- a cikkíró ur állításai ellenében szögezek le egy két tényt s az ítéletet másra bízom. Keszőhidegkuton a milleneumi év, tehát 1896 óta a jegyző indítványára kelt közgyűlési határozat értelmében nemcsak a jegyzőkönyvi, hanem a tanácskozási nyelv is magyar. A jegyző magyar nyelven hirdet ki minden általa közhírré teendő dolgot. A községi képviselőtestület a jegyző indítványára évenként hazafias tárgyú könyveket vásárol és azokat a magyar nyelvben legjobb előmenetelt tanúsító, azon elemi iskolai tanulók közt osztják ki, akiknek a vármegyei magyarositási alap jutalmából már nem jutott. De nem folytatom. Még csak azt vagyok bátor megkérdezni dr. Mányoky Gyulától, hogy volt-e valaha Keszőhidegkuton, Nagyszékelyben, vagy Bonyhádon a községi képviselőtestület közgyűlésén ? Gyönki 1913 julius 21, a kunyhója ott van a hármas fűzfa árnyékában ; aztán a bolgár telep töltésén kellett végig mennem, egyszer csak elém somfordái ám egy barna- képű, feketeszemü fiatalember, ünnepiesen öltözködve, kifent bajusszal, szivarozva s furcsa magyarsággal igy szól: ,,Áj, hová mén sép madzsar lány ?“ . .. — Hát az apámhoz, ha tudni akarja — hát maga kicsoda? ... — kérdém a még akkor ismeretlen legényt! . .. — Én vágyom Mitru az Ivanow ; ott születtem a nagy Bulgárország, messze Kazsánlik mellett ; áj — ott sok rózsa van, sép mint maga ! de most itt vadzsok, s árulom zeldsig a piacra, szent Vendel mellett: én már níztem magát, gondoltam izs : áj, edzs idezs csók a sájáról nadzson jfii esník nekem ; adnék írté finum sok paprika prezsent — no meg edzs ezüst gyűrüsskét is — tudzsa in seretem a sép madzsar iányt: mint maga !.., — Hát ha így van Mitru, kísérjen el az apámhoz; hányjuk, vessük meg a dolgot; úgy látom, maga se az utolsó a famíliájában, még ha „kazánlikban“ született is ; van szép jövedelme, szereti is a dolgot ; no meg én se szaladok el, ha meglátom magát ; de hát előre is kijelentem, hogy én csak itthon akarok ám „feleséggé“ lenni! — Mit szól ehhez Mitru ? !... Az bizony alig tudott szóhoz jutni örömében, csak a kezét nyújtotta mosolyogva, hogy elkísér az apámhoz; ott aztán elmondta: van neki háza, földje, sok szilvafája, otthon is csizmában jár, de apja, anyja már nincs : elád mindent és itt épit házat; odavisz engem is: itt maradunk és dolgozunk ; megélünk tisztességesen, az öreg is belenyugodott; Mitru pedig adott egy ezüst szives gyűrűt, aztán megfogadtuk, hogy egymáséi leszünk a jövő tavasszal; le is fotogra- fáltattuk egymást; Mitru eltette az én képemet, én meg az övét! — Most már értem a dolgot Zsuzsi, ezért hozott hát maga mindig olyan szép zöldséget, termetes kalarábékat, ami miatt az elnökné majd megpukkadt mérgében. Különben egészen rendjén ment az ismeretség, majd magam is hozzájárulok a lakodalmi költségekhez — szólt Bella asszony, hanem hát most szaladjon ártézi vízért és rakja fel az ebédhez valót. Teltek, múltak a napok, a találkák minden piaci és vasárnapi kimenővel csak erősítették az egymás iránti vonzalmat, többé Bella asszony sem kutatta a „ráadások“ eredetét, tudván, hogy hol van a rébusz megfejtése. Valami három hét múlva nagy fordulat következett be váratlanul. Zsuzsi napról napra bá natosabb lett, mig egyszer csak kisirt szemekkel jelent meg úrnője előtt. — No, mi baj Zsuzsi — kérdé részvéttel Bella asszony ? Zsuzsi aztán bőséges könnyhulla- tás kíséretében kiöntötte szive keserűségét, mert hát „Mitru“ elbúcsúzott. Hazahívták katonának, kiütött a háború a törökkel, szükség volt minden ép kéz emberre, ha megakarják menteni a becsületet. , — Szegény Zsuzsi — osztozott Bella asz- szony a bánatban — hát aztán irt e már azóta ? merre jár? életben van e ? kérdé tovább részt- . vevően. — Irt bizony, instállom nagysága! A IX ilc ezredben tartalékos, ott volt a Liile Burgaszi csatában, azóta már talán Konstánczinápol falát is megmászták, derék legény a „Mitru“ ott is, kapott már metáliát is! Havas, szeleslii, deg nap. A láthatáron szét- foszló ködből Drinápoly mecsetei magaslanak ki a házak tömkelegéből. A bolgár hadállások mindig szorosabban zárolják körül a szorongatott várost és védelmezőit, az elcsigázott törökök kiki törnek, de mindannyiszor visszaveretnek. Egyszer aztán általános végső ostromtámadásra szólnak a dobok, a kürtök; az ágyuk rettentő dör géssel kezdik a véres ütközetet, a bolgár sereg behatol a sáncokon át a városba, az egyik kő- liidon íohan szuronytszegezve a IX-ik ezred, benne Mitru is, a midőn egyszer csak kartács roppan fejük fölött s tizével, húszával esnek el, súlyos sebeket kapva a széthulló szilánkoktól. A város bevétetett ugyan, de a szegény Mitru félholtan került a tábori kórházba, ott ápolták a „Magyar Vöröskereszt“ kiküldöttei, de bizony pár nap múlva kilehelte lelket. A midőn irományait számbavették, egy levelet találtak iszákjában egy fényképpel együtt, az ápolónő tolmácsolása révén megtudták, hogy az Török Zsuzsannáé, akinek a levél is szólt. Menten el is küldték Magyarországba. Zsuzsi a mikor elolvasta, kevésbe múlt, hogy szörnyet nem halt; felocsúdva első fájdalmából igy sóhajtott föl: „szegény jó Mitru, még ott is hűséggel gondoltál reám, légy nyugodt sírodban, én is megőrzőm emlékedet!“ Igen, mert a levélben az volt végrendeletképpen, hogy halála esetén az ottani telepet, mely az övé volt, mindenestől mátkájának a sép madzsar lánynak hagyja örökségül. Azóta Zsuzsi még mindig Karvalyo ssi biró ur hűséges cselédje, viseli ujján az ezüst szives gyűrűt és feketében jár.
