Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-05-25 / 42. szám
2 A katonai javaslatok. Hosszas tanakodás és előkészületek után végre kedden a képviselőház elé terjesztette a magyar kormány a katonai javaslatokat, szám- szerint négyet, melyek közül egy a közös hadsereg, egy a honvédség reformjára, egy a közös hadseregi és egy a honvédségi bűnvádi perrendtartásra vonatkozik. Ami a hadsereg reformját illeti, régi álláspontunkhoz híven hangoztatnunk kell, hogy e reformot már régen meg kellett volna csinálni. Azok a mesterséges akadályok, melyeket a magyar ellenzék e reform útjába felhalmozott, csaknem eltorlaszolták magát az alkotmányosság útját és ma már bizonyos, hogy e reform késleltetése azt tetemesen drágábbá tette. Ezek a tények is igazolják, hogy az ellenzék katonai politikája nem felelt meg a nemzet jól felfogott érdekeinek. Ez feltétlenül áll a múltra. A jelenben pedig ? Nos, a jelenben, midőn azt látjuk, hogy a magát intranszigensnek mutató Justh- párt késhegyig menő harcot hirdet e javaslatok ellen, melyék pedig évek hosszú során át a koronával, a közöshadügyminiszterrel és az osztrák kormánynyal folytatott nehéz tárgyalások eredményei és igy nemcsak hogy ezeknél jobbat ez idő szerint el nem érhetnénk, de a javaslatok közös megegyezéssel megállapított szövegén még csak változtatást se tehetünk, azt kell mondanunk, hogy e javaslatok ellenzése nemcsak nem áll az ország érdekében, hanem tekintettel arra a körülményre, hogy e javaslatok igen számos és lényeges könnyítéseket tartalmaznak a katonakötelesek részére — azok életbeléptetése a legnagyobb mértékben kívánatos és sürgős. Igen nyomósán esik a mérlegbe e javaslatok elbírálásánál az a tény, hogy az uj katonai reformmal járó létszámemelés és szervezés tetemes tehertöbbletet rak az adófizetők nyakába. De ez elől ki nem térhetünk. Az a körülmény, hogy a véderői kötelezettség a katonai szolgálat legnagyobb területén 3 év helyett kettőre száll le és hogy a fegyvergyakorlatokra való bevonulások száma és időtartama csökken, nemzetgazdaságilag is megéri a tehertöbbletet, nem is szólva arról, hogy e reformmal sikerül a hadrendszerünk terén több, mint egy évtized óta mutatkozó és észlelhető hiányokat kiküszöbölni és hadseregünket valóban mintaszerűvé tenni, ami egymaga minden áldozatot megér. Ugyanezt mondhatjuk a magyar honvédség tetemes létszámemelésére és fejlesztésére, tüzérséggel való ellátására vonatkozólag is. Ez a költség- többlet mindenesetre igen tetemes, de azt nemcsak nem tekinthetjük improduktív kiadásnak, hanem a nemzeti vágyak és szükségletek kielégítésének és ha a honvédség fejlesztésével amúgy sem csekélylendő pénzügyi terheink fokozódnak is, e terheket vállalnunk kell, mert ez által nemcsak egyetemes hadi erőnk válik tökéletesebbé, hanem a nemzeti haderőnek egy tökéletes szerve teremtetik meg, mely előtt a fejlődés beláthatatlan szabadtere nyittatott meg. — Igen, ajánlottak egy kereskedőt, aki jó áron vásárol báli ruhákat. Biztos vagyok benne, hogy három, vagy négyszáz frankot kapok érte . . . Csak bízza rám! Jean rábizta az ügyet. Hagyta, hogy megrendelje a tunikát, az ehhez hozzáillő cipőt, a keztyüt, mely összhangban volt a cipővel s a legyezőt, melynek színe semmiben sem ütött el a keztyüétől. Ő maga dolgozott. Dolgozott pihenés nélkül kora reggeltől a courbevoiei gyárban s reggelijét s ebédjét irodájában költötte el s csak vacsorára vetődött haza. Dolgozott, homlokán korai ráncokkal, görnyedt vállal, gyötörtetve házastársának gondjaitól, nyugtalankodva a jövő miatt, fáradtan — és mégis boldogan. A bál estéje elérkezett. A férfi felöltözködött, azután belépett a szobába, ott találva Susannet megfésülve, lelékesitve, készen a küzdelemre. — Nézze, Susanne, itt van a pénz. Menynyit is kell adnom? — Hisz már mondtam önnek, hogy kétezret. — Ah, azt hittem, ön eladta a rózsaszín ruhát . . . Susanne elpirult. — Igen, eladtam ... De csalódtam az eredményben . . . Nincs már semmi értéke . . . egészen kopott, senkinek sem kell . . . örülhetek, hogy hatvan frankot kaptam érte. Ez annyi, mint semmi, — nemde ? — Hát nem sokkal több — szólt Jean s a szekrényből, melyben pénzét tartani szokta, kivett két ezrest. Susanne ragyogó arccal fordult feléje . . . — Nos, nézzen meg .. . Szép vagyok-e ? Tetszik-e önnek a felesége ? Paquin valóságos TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK A katonai bűnvádi perrendtartásra vonatkozólag el kell ismernünk, hogy az jogi szempontból modern alkotás és a múlthoz képest óriási haladást és javulást hoz. A perrendtartás nyelve Magyarországon az államnyelv, vagyis a magyar, Horvát-Szlavon- országban horvát, kivételt csak az az eset képez, ha a vádlott magyarul nem tud, ellenben a hadsereg szolgálati nyelvén (vagyis németül) beszél, amikor is a szolgálati nyelv érvényesül. Ez a kivétel minden esetre koncesszió a szolgálati nyelvnek, de eltörpül azon jogszerzés mellett, mélyben a magyar államnyelv a katonai bűnvádi perrendtartás egész területén részesül. Az ellenzéknek joga van ebbe a koncesszióba belekapaszkodni, zavart is csinálhat, de sikert nem arathat, mert a magyar nyelv uj térfoglalása és érvényesülése a katonai bíráskodás eddig hermetice elzárt terén még e koncessziónál nagyobb áldozatokkal is Telér. Legfőbb törekvésünknek arra kell most már és ezentúl irányulnia, hogy a közös hadsereg magyarországi ezredéiben ne legyen egy katona se, aki magyarul nem tud, (ami nem is olyan lehetetlen dolog;) ne legyen egyetlen osztrák honos tiszt se, ami szintén elérhető és akkor a szolgálati nyelvnek most adott koncesszió önmagától semmivé zsugorodik. Ennek a reményében a beterjesztett katonai reform-javaslatokat megnyugvással fogadhatjuk. . F. M. Emlékirat a Sió-csatorna hajózhatóvá tétele ügyében. Hatalmas közgazdasági alkotások tervei lógnak, hogy úgy mondjuk, a levegőben. Kezd egyszeriben aktuálissá válni a Magyarországot talpraállítani hivatott nagy vízügyi beruházásokra szánt milliók felhasználásának nem kis kérdése. Megindult az érdekelt vidékek óriási versengése az elsőbbségért, minden vármegye, város első akar lenni a tervbe vett csatornázás áldásának élvezésében. Örömmel konstatáljuk, hogy ennek a vármegyének és országrésznek indokolatlanul háttérbe szorított ily irányú törekvése kezd előtérbe nyomulni. Országgyűlési képviselőink egymás után szószólóivá lesznek ott fenn, a parlamentben e vármegye elhanyagolt közlekedési állapotainak. Szó esik vasúti sok mizériánkról, a »Senki Dunájáról«, melyet nagyon találóan ifj. Leopold Lajos aeu»zatt el igy egyik magvas tanulmányában. De szóba került a Sió hajózhatóvá tételének nagy kérdése is, amelyet idehaza Tóth Károly Dunavédgát-társulati igazgató főmérnök kezdeményezésére hosszú évek során éppen a mi lapunkban tartottunk felszínen. Legközelebb örömmel konstatáltuk a szekszárdi kerület képviselőjének, gróf Batthyány Tivadarnak ily irányú képviselőházi felszólalását, de igazságtalanok lennénk egy másik képviselőnkkel, dr. Kämmerer Ernővel szemben is, ha egész részleteséggel meg nem emlékeznénk arról az mestermüvet alkotott. Csupa jóizlés és eredetiség. Ah, Dougloff hercegnő elvesztette a csatát! Valóban szép volt. Azzal a különös szépséggel ragyogott, mely még a legszebb nőknek is csak néha sajátjuk, olyan órákban, mikor bizonyos körülmények kegye fokozza bájukat. Túláradó jókedvében megszakítás nélkül fecsegett a gépkocsiban, mely a bálra vitte őket 1 — Ön ismeri a hercegnőt ? — kérdezte férjétől. — Nem. — Én sem, de azt mondják, nagyon csinos nő . . . Nála jobban öltözködni lehetetlen. Dicsőítette ellenfelét, jól tudván, hogy ezzel a maga győzelmének súlyát növeli, mert győzelmében bizonyos volt. A nők tudatában vannak szépségüknek, mint mi a magunk erejének. Vannak percek, mikor érzik, hogy le- győzhetetlenek. Belépte Créhangeéknál diadalmenet volt. A bámulat és elragadtatás moraja hangzott föl a teremben. — Drágám! — kiáltott föl Créhrange asz- szony — ön valóban elragadó ... És micsoda ruha; Paquin, nemde?, — Paquin. — Igen. Paquin, de megérzékitve ön által. Nagy ég, mily szép ön ! Susanne azt kérdezte : — Itt van Dougloff hercegnő ? — Még nincs. — Ugyebár lesz kegyes engem bemutatni. Ezt óhajtotta, a párbajnak ezt a nemét, mert aligha más két szép nőnek a fölvonulása egy teremben, a környezet szeme előtt, mely mérlegeli az esélyeket s végül odaítéli a pálmát. idií május 26. igazán meggyőző érvekkel dolgozó ^memorandumról is, a melyet a Sió-csatorna ügyében a Dunántúl érdekelt képviselői éppen az ő kezdeményezésére alig pár héttel ezelőtt terjesztettek be a képviselőházhoz. Hatalmas erővel van ebben a bedványban kidomborítva a Sió-csatorna ügye, aki elolvassa, be kell ismernie, hogy az érvek, konkrét adatok meggyőző csoportosítása folytán kikapcsolódott e kérdésből minden úgynevezett lokális nézőpont, de visszaverhetetlen zárt sorokban vonulnak ;fel a nagy, országos szempontok,^amelyek e nagy nemzeti érdeknek hosszú időre való elodázását egyszerűen lehetetlenné teszik. Nem egyes személyeknek, de azt hisszük, ennek a nagy országos érdeknek teszünk tehát szolgálatot, amikor ezt a szeget fején találó, megdönthetetlen érvekkel támogatott memorandumot szószerint való szövegében itt közöljük : «Aki járt valaha a Rajnán, Elbán, vagy Franciaország kisebb-nagyobb folyóinál és látta azt az élénk életet, melyet a folyók hajózási forgalma Dunánkéhoz képest mutat, az szinte önkénytelenül is kérdezni fogja, hogy a mi hajóforgalmunk csekély voltát vájjon mi idézheti elő. A felületes szemlélő ennek okát közgazda- sági viszonyainknak a nyugati államokéval szemben való elmaradottságában fogja valószínűleg találni. De ez a válasz azokat, kik a való okot a viszonyok belső igazságában keresik, ki nem elégítheti. Hisz ha a hajózásra vonatkozó statisztikai adatokat vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy Magyarországon, 1100 klm2-re 0 95 kim. hajózható viziut esik, a hajóforgalom 100 klm2-re 434.000 tonnakmeter. Ezzel szemben Németországban, hol 100 klm2-re már viszont 2.780,000 tonnakmeter. Nálunk tehát a hajózható vizi- utakból körülbelül félannyi esik 100 klm2-re mint Németországban, a forgalomból pedig csupán hatodrész annyi. Túlzás volna, ha ily viszonyok mellett hajóközlekedésünk ily mérvű elmaradottságát kizárólag közgazdasági viszonyaink általános fejletlenségének tudnók be. A kérdés közelebbi megvilágítására a következő adatok szolgálnak: A mesterséges csatornák és csatornázott folyók hossza Németországban 2850 kilométer, Magyarországon ezzel szemben csupán körülbelül 300 kim. Ez lévén a helyzet, a kérdésre szerintünk csupán egy komoly válasz adható. Létező természetes viziutaink forgalmi feladatukat csak akkor fogják eredményesen megvalósítani, ha azok úgy, amint az a nyugat kulturállamaiban már megtörtént, a hajózható csatornák által a forgalomba bekapcsoltalak. A hajózható csatornák hiánya tehát első sorban oka viziutaink eddigi gyér fogalmának, ez okozta azt is, hogy viziutaink az általános forgalom lebonyolítása tekintetében vasúti hálózatunk kiépítése óta lassankint háttérbe szorultak. — A dolog tudniillik, ha a magyar viszonyokat a külföldiekkel szembe állítjuk, akként Az örömtől remegve várakozott tehát, miközben a máris aratott siker csak még növelte szépségét. Ajkát megnedvesitette egy korty Pözsgővel s valami kéjes mámor fogta el. A férfiak sürü rajban tolongtak körülötte s elhalmozták bókjaikkal. Sőt még az asszonyoknak sem volt, csak dicsérő szavuk. Hirtelen moraj keletkezett a terem másik végében s ott is egy pont felé kezdtek ömleni a fekete frakkok. Ő jött meg! — szólt ömagához Susanne. Egy tükör megmutatta neki a maga képmását. Mosolygott, tele önmagában való bizalommal. — Gyorsan, drága szépségem — szólt Crehange asszony hozzásietve. — A hercegnő mindenáron azt akarja, hogy önt bemutassam. E pillanatban a férje haladt el mellette. Magához intette, égve a vágytól, hogy szemtanúja legyen a párbajnak és az ő győzelmének. Paiancsolja a karomat? — kérdezte Jean. Nem, nem! nincs szükségem senkire. Magam megyek elébe ... egészen magam. Két örvény képződött a hullámzó tömegben, melyek összecsapnak, eltávolodtak egymástól s ismét összeolvadtak. A teremben zugó moraj elcsendesült, mintha nagy események sejtelme ülte volna meg a tömeget. Susanne a maga ragyogó szépségében előrelépett. Mindenki utat nyitott neki. Előtte nehány lépésre egy nő állt. Nem volt már nagyon fiatal, de első tekintetre meglátszott, hogy a legelőkelőbb világból megtestesült példája annak, Hogy az öl- tözködés varázserejü művészetével mikép kölcsönözhetne magának valami utolérhetetlen bájt. Es ez a nő azt a rózsaszín ruhát viselte, melyet Susanne elkótyavetyélt. Maurice Leblanc.
