Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)

1910-07-14 / 45. szám

XX. (Ifi.) évfolyam

45. szám

Czekrzárd, '**10 julius 14,

Előfizetési ár:

Egész cvrc . . . 16 korona.

Fél évre . . , . 8 „

Negyed cvrc ... 4 „

Egy szám ara . . 16 fillér.

Elötízet^nekei (■» hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad a Molnár féle kődvvnyonxla es papirkereskedés r.-t. Szeks/.ardT»n.

Egyes szamok ugyanott kapható*.

POLITIKAI HETILAP.

Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja.

Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön.

Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telefon-szám : 18 és II.

SaerkesztÓaég :

Bezerédj István-utca 5. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő össze« közlemények.

Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám.

Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők.

Néptanítóknak.

ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 kor.

Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkstárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY Laptulajdonosok a szerkesztők.

Nemzeti veszedelmek.

i.

Tart a felirati vita. Nem ez a nemzeti veszedelem, mert a parlamenti csata ezidó- szerint még a politikai tisztesség határai között mozog. De igenis nemzeti veszedelmet jelentenek az ott feltárt és kinyitott sebek, amelyek a legkétségtelenebb módón bizonyítják, hogy vérzik, szenved ez az ország s ha idejekorán el nem kötözzük megcsapolt ereit, el is fog vérzeni . ..

Tisza István gróf mindjárt a nemzetiségi kérdésről beszélt. Osztatlan figyelem között hallgatta az egész ház. Egy pár nemzetiségi képviselő, a szerbekkel szövetkezett Justh-pártnak nehány harciasabb tagja, no meg legkivált Polónyi Géza. a nemzetiségiekkel paktálás atyamestert kockáztatott meg egy-két torkára forrasztott közbeszólást.

Nem lehet immár eltagadni, hogy Tisza Istvánnak megszólalása mindenkor eseményszámba megy. Hasztalan gáncsolódik most is egy-két elégedetlen ellenfele, beszédének mély hatása el nem vitatható s kell, hogy az, minden hazája sorsával törődő magyar embert legalább is gondolkodóba ejtsen. Nagy, mélyreható okának kellett ugyanis lenni annak, hogy gróf Tisza István mellőzve a felszínen levő, akut politikai kérdéseket, épen a nemzetiségi kérdést választotta első felszólalása tárgyául.

Tudjuk róla, hogy nyílegyenesen halad ő a maga utján. Nem tér ki a vita elől, szereti, sót sokszor keresi a vélemény-cserét s bizony ha meggyőződése úgy kívánja s érzi, hogy igazsága van, tengelyvéget akaszt a vele szemben jövő ellenvélemény kocsijába, még

akkor is, ha az úgynevezett >közvélemény« ül is ennek a bakján.

A baj, a veszedelem nagy voltát mutatja tehát, nem saját kényelmei szempontját ha Tisza István a nemzetiségi kérdésről kezd beszélni. Mert az ó éles szeme ez időszerint nem lát nagyobb nemzeti veszedelmet az elfajult nemzetiségi kérdésnél. Roppant tudással, száz , és száz meggyőző érvvel világítja meg innak minden ága- bogát, az orvos kémkimpája nem mutatja oly bizton a baj fészkét, mint amilyen vakító, szemeinket kápráztató, de egyúttal ki is nyitó fénnyel világit reá erre az égető kérdésre.

t) a «falu őre>, aki a csapkodó lángok láttára fejét el nem veszíti, de odarohan a haranghoz, hogy azt félreverje. Ébredjetek, keljetek fel, — kiáltja, mert ég már felettetek az egész ház! S álmos szemeit dörzsölve, ugyan van-e közöttünk valaki, aki, ha hangosan nem is, de szivében igazat ne adna Tisza István világos, meggyőző okfejtésének s megcáfolhatatlan bizonyítékainak?

Ki ne tapasztalta volna, hogy a nemzetiségiek merészsége-, a magyar állameszme ellen való nyilt állásfoglalása, határtalan gyiilölsége sohasem volt nagyobb, mint I a közelmúltban ?

Tisza István kerüli ugyan a politikai vitát s egy szóval sem említi, de azért lehetetlen le nem szűrnünk nagyszabású beszédéből az igazságot s meg nem állapítani egy el nem tagadható szomorú valóságot:

Nagy bűne ugyanis a koalíciónak, hogy uralomvágyból, a hatalom elnyeréséért, épen a haza ellenségei között keresett szövetségest, fegyvertársakat. Felelősség nélkül megígért nekik mindent, amit uralomra jutva, a magyar nemzeti ügy teljes elárulása nélkül meg semmiesetre sem adhatott. Duzzo- gás, elégedetlenség eleinte, majd nyilt lázadás lett a megcsalatkozottak — vagy igy is mondhatni megcsaltak — felelete. Nyíltan folyt a konspiráció a magyar allameszme ellen. Erdélyt, mint a zsibvásár ócskavasát kinálgatták, árulgatták Romániának, Zágrábban a nagy horvát-állam eszméje valóságos orgiákat ült. A magyarság kiküzdött pozícióját majdnem elvesztette Fiúméban. S mig a magyar képviselőházban vígan ropogott a horvát szó, a zágrábi hazaárulási pör pőrére vetkóztette Magyarország tehetetlenségét az egész világ előtt.. .

Igaza van tehát Tisza Istvánnak, hogy elég volt, ne tovább. De nemcsak a fészkelődó oláhsággal szemben van igaza, hanem a titokban egyre folyó pángermán izgatással szemben is. A magyarságnak szembe kell állania a haza minden ellenségével, nyíltan, bátran, de nem a gyülülség, a bosszú, harag, a megtorlás ádáz fegyverével, hanem a magunk megértetése, a béke, a jogos kívánságok kielégítésének fehérlapjával.

E kibékülés nagy munkájához megirott előszó Tisza István nagy beszéde ! S mily hatalmas államférfin bölcseség sugárzik elő minden szavából! Ilyen igaz, a magyar karaktert igazán jellemző beszédet még nem igen hallottunk.

Nem alkuszik ő a nemzetiségiekkel, még a mérsékelt nemzetiségi politikai irányzatot is elitéli, de hisz a románságban, magában.

TÁRCA.

Az ösztön.

— Irta: Dóry Jenő. —

Az orvos a fejét csóválta. A baba menthetetlenül elveszett. A betegség? Bélgyulladás. Nehéz ételekkel táplált gyerek, akinek tán tej helyett bort adtak, vagy még rosszabbat. A kis hegyi kunyhó szegénységről beszélt, a lakóinak hatramaradottságáról, tudatlanságáról.

Az apa, sovány marcona ember, zárkózott, merev arccal várta az orvos nyilatkozatát. Az anya finom, majdnem csinos asszony, megható izgalommal, halálos aggodalommal arcán emelte reá könyörgő tekintetét. Az orvos gondolkodott: Mégis meg kell mondania az igazságot. Komoly- j nak, nagyon komolynak mondta tehát az esetet, rol beszélt.

— Csoda nincs kizárva! De csodának kell történnie !

Távozása után mintha hirtelen árny suhant volna a szobára. Az apa szótlanul,ült le egy ; kissé távoleső székre Az anya a bölcső mellett maradt, gyermeke föle hajolva. A kis arc, amelyben az élet csak fájdalmas, görcsös vonaglások alakjában nyilvánult, mintha már feloszlásnak indult volna. A lélekzés alig hallatszott. Nem I volt mar ereje, hogy sikoltson és ökölbeszorított kezecskéi mindjobban elhidegültek.

Eleinte nem gondolkozott az asszony. A fájdalom, a rémület megbénította az agyvelejét.

A gyermeke oly kicsiny volt még, hogy úgy érezte, mintha még hozzá tartoznék, mintha most szakadna ki másodszor a testéből, de ezúttal nemhogy a napfényes, ragyogó éltbe lépjen, ;

hanem a halálba, a sötét kétségbeesés köze. Az anyai szeretethez egy másik érzés is csatlakozott. Peterke, az ő kis fia, nemcsak hogy napsugarat hozott egy durva, féltékeny férj oldalán folytatott nyomorúságos életbe, hanem egy ábrándnak, egy beteljesült álomnak elő emléke volt. Az emlék felébredt és sebzett, súlyos röptű madárként vonult át gondolatain. Férje akkor vonult be négyheti hadgyakorlatra. Egy vadász haladt arrafelé és kipihente mag: t a kunyhóban. Finomak voltak a kezei, a mosolya gyengéd és olyan szavakat tudott mondani, amelyektől megnyílik az asszonyi szív. Ahogy elment, az asszony ábrándokba merülve gondolt reá. Majd visszajött ismét és ismét s az asszony mind édesebb könnyeket hullatott utána. Mintha a sötét láthatár szelén kék ég mosolygott volna reá. Visszaemlékezett fájó vágyódással gyermekkorára. A fiatalember mosolya első áldozása napjának ragyogó világosságát varázsolta lelkiszemei elé. A hangja az ima lágy szavát, az orgona zengését juttatta eszébe. Valamely csodálatos érzés vakitó villámként szaggatta szerte kedélyén a nyomasztó ködöt. Kábultan engedett a szerelem csábitó szavának. Majd elment a vadász nemsokára és nem jött vissza többé, de a gyermek megszületett. Az ő gyermeke szép, miként ő, a boldog órák emléke, az asszony boldogsága.

Egy zokizó hangzott fel a bölcső felől. A halálfélelem felébresztette az asszonyban a vallást. Büntetés legyen ez ? Lelkiismereti furdalások gyötörték. Majd az O'vos szavai viszhangzottak lelkeben : Csoda ? Ez a két gondolat kergette, üldözte egymást, öszekeveredett, összefolyt agyában. Hogy csoda történjék, nem kell-e vájjon feláldoznia magát ? Fogadalomra gondolt, arra a

fogadalomra, hogy ha gyermeke meggyógyul, mindent megvall az urának es ahogy ezt a fogadalmat megtette, reménykedve, bizakodva varakozott. De az árnyak tovább is ott feküdtek a gyermek elkékült arcán. Akkor megértette, hogy ez a fogadalom nem ekgséges, hogy mielőtt valami bocsánatot várna az égtől, neki kell feláldoznia magát. Megvalljon mindent ? Habozott És ha férje megölné, mi lenne gyermekéből ? Lázas kábulatában gondolkozni igyekezett . .. Nem gyanakodott-e már különben is ? Sohasem becézte a gyermeket, nem szerette. Sőt még mintha észrevette volna, hogy titokban alattomos gyűlölettel nézegeti. Vallomása után nem tűri meg magánál, annyi szent. Jo 1 El fog menni a gyermekével együtt. .. Meg ha a csoda meg sem történik, úgy sem ér az élet semmit... A kisértés hangosabban jelentkezett és izgató mámorával kerítette hatalmába. Igen, vallani fog, hogy a csoda megtörténhessék. Néma hangok beszéltek hozzá, láthatatiap kezek tanították, ahogy hirtelen telugrott a gyermek hörgésére:

— János! — mondotta.

Feléje indult, térdre esett az ember előtt.

Az mozdulatlanul, kifürkészhetetlen tekintettel hallgatott És ekkor megszólalt az asszony :

— ... Hallgass meg... Ki kell mondanom ... Te nem voltál itthon ... Mikor a katonaságnál voltál... Egyedül voltam a házban . .. Egy vadász jött be . .. Eltévedt. . . Egy pillanatig pihent a szobában ... De másnap ... meg még sokszor ... visszajött... és .. .

Elhallgatott. A férfi makacs, mozdulatlan hallgatása megfagyasztotta a vért ereiben. Ahogy felpillantott, a sötétben csak az ember lehajtott fejenek alsó felét láthatta, de mintha nem harag, hanem inkább valami különös orömkifejezes