Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-05-02 / 23. szám
TOLNA VÁRMEGYE a KÖZÉRDEK 3 •> 1910 májú dett. — Ig.izság érzete jelölte meg. mindig a helyes utat, melyen haladnom kellett, s legjobb tud sommal azon is haladtam, s attól soha senki, semmi körülmények között el nem tántoríthatott. — Ismételve még egyszer nagyon köszönöm megtisztelő >zives figyelmüket, s kerem tartsanak meg továbbra is önzetlen, jóakaratu támogatásukban. A főbírónak meghatottan, közvetlen bensősegge! elmondott szavait nagy tetszesse! és tapssal fogadta a hallgatóság és ezzel véget is ért a díszközgyűlés. — Maga a diszalbum, melyet a Molnár-féle nyomdai müintézet készített, szép, Ízléses munka, kötése fehér bőr, sarkainál oxidált ezüstből 4 piákét van, a következő felírásokkal: 1880. május 1, 1910. május 1, Munka, jellem, jóság; tisztelet, szeretet, hála, közepén a főszolgabíró ezüst veretű, aranyos monogrammja, alatta a következő ajánlás: Tekintetes Bajó Pál urnák, a központi járás nagyérdemű főszolgabirá- jának, mint a közigazgatás buzgó és kiváló munkásának, a tiszta jellemű, önzetlen férfiúnak az igazságosan szigorú, de mindég melegen együttérző felebbvalónak, őszinte tiszteletünk, szeretetünk és hálánk jeléül, közszolgálatának harmincéves évfordulója alkalmával. Szekszárdon, 1910. áprils 30-án. végpontot igy kitölteni és összekötni tudta. Ez a megfutott pálya bár 30 évre terjed, de e hosz- szu idő alatt soha magánérdeket a köz rovására érvényesülni nem engedett, a közélet szolgálatában telt el és puritán jellemről tett tanúbizonyságot. A megyei tisztikar nemcsak azonosítja magát a közszolgálat felfogásában az ünnepelttel, de büszkeséggel tekint reá és pályafutására az egész tisztikar. Az ő ünneplése örvendetes jele annak, hogy meg tudjuk becsülni a közszolgálat tisztaságát es a puritán jellemet. Örül, hogy társadalmunk, a közvélemény ez irányban megnyilatkozhatott és tiszitársára: Bajó Pál főszolgabíróra emeli poharát. Nagy tetszés és zajos éljenzés követte az alispán pohárköszöntőjét, mely után Ludvig József a megyei tradíciók ápolásának szükségességét fejtegetve, az ünnepeltet és Széchenyi Sándor grófot éltette, Boszkovits Mór dr. Bajó Pált éltette, mire Bajó Pál hálás szavakban megköszönve az ovációt kijelenti, hogy az a fáradhatatlan ambitió, mely őt eddig vezette, arra sarkalja őt, hogy az eddigi nyomokon haladjon tovább is. A központi járási jegyzői kar. Ezután a kisteremben a járási orvosi kar tagjai gyűltek egybe és pedig : Drágíts Imre dr. tiszti főorvos, Kramolin Gyula dr. járásorvos Pécsvárady dr. decsi, Freund Ignác dr. tolnai, Varga Pál dr. szedresi, Boszkovitz Mór dr. báta- széki és Spitzer Manó dr. őcsényi körorvosok, kiknek élén Kramolin Gyula dr. meleg szavakban ünnepelte a jubilánst, mint a közegészség- ügy lelkes gondozóját. Bajó Pál főszolgabíró köszönő szavai után, aki az orvosi kar buzgó támogatását kérte, hogy kötelmeinek mentői eredményesebben felelhessen meg, a megyei jegyző egyesületek nevében Ludwig József nagyszékelyi jegyző, a tamási jegyzőegyesület neveben pedig Arany Károly felsőiregi jegyző üdvözölte, minthogy ezen egyesület kebelében kezdte meg az ünnepelt, mint segédjegyzó közigazgatási pályafutását. Mindkét üdvözlő beszédre röviden válaszolt az ünnepelt és ezzel véget ért az ováció, melyet délután 1 órakor társasebéd követett a szekszárdi kaszinóban. A banket. A Bajó-jubileum alkalmából d. u. 1 órakor fényes banket volt a szekszárdi kaszinóban, melyet Schneider János járási számvevő rendezett és melyen 80-an vettek részt. Az első pohárköszöntőt Purth Adolf jegyzőegyleti elnök mondotta az ünnepekre, hangsúlyozva, hogy közszolgálatának koronája az az eredmény, amit, mint főszolgabíró a központi járásban mintaszerű közigazgatásával fel tud mutatni. Óhajtja, hogy a jegyzői kar sok ily jeles főszolgabírót adjon a közigazgatásnak, mint Bajó Pál. A tartalmas felköszöntőt élénk tetszéssel fogadták. Simontsits Elemér alispánjnem keresi Bajó pályafutásának se kezdetét, se végét, bár e kettőt egybevetve úgy találja, hogy igen-igen sok energiának és munkakedvnek kellet abban a férfiúban meglenni, aki e két Virányi Károly tolnai főjegyző Simontsits Elemér alispánt köszöntötte fel, akinek közszolgálati tevékenysége «Mindent a hazáért» jelmondatban folyik le. Kardos István, alsónánai jegyző Forster Zoltán vármegyei főjegyző személyében a megyei tisztikart élteti, örömének adta kifejezést a jegyzői kar nevében, hogy ily kitűnő tisztikar vezetése alatt szolgálhatják a közügyeket. Zsigmond Elemér gindlicsaládi jegyző a kartársi összetartás szükségességét hangoztatva, a többi járásbeli jegyző kartársakat éltette. Forster Zoltán vármegyei főjegyző a mai ovatiót úgy fogja fel, mint drága, felejthetetlen jutalmát egy egész életen át kifejtett közszolgálati tevékenységnek. Buzdító, lelkesítő esemény ez mindannyiónkra, akik közszolgálatban vagyunk. A vármegye tisztikarának méltatásáról megemlékezve, hangsúlyozza, hogy a vármegyének, ennek az ősi intézménynek tudhatjuk be, hogy a művelt nemzetek sorában élünk, haladunk, fejlődünk egy jobb jövő felé. A vármegyék voltak a haladás, a politikai élet iskolái. A vármegyének leglényegesebb szerve a községi jegyzői kar. Fontos, nagy hivatásuk van, nemcsak azért, mert a törvények és rendeletek végrehajtása az ő vállaikra háramlik, de még- inkább azért, mert együtt élnek a néppel, azt gyámolitják, vezetik,gazdasági, kulturális ügyeikben fejlesztik. Büszkén mondhatja, hogy Tolnavármegye községjegyzői kara hivatása magaslatán áll. Kívánja, hogy e derék karnak céltudatos tagjai egy boldogabb Magyarország megteremtésén közremiinkálkodhassanak. A főjegyző mélyen átérzett, tartalmas pohárköszöntője nagy tetszéssel fogadtatott. ljeopold Kornél dr. hangsúlyozza, hogy j Tolnavármegye közönsége volt az, mely lehetővé tette, hogy a jubiláns ily díszes pozícióba jutott. Konstatálja, hogy e szépen megfutott j van a legközelebbi református egyház. Ez időszakban szintén sokat háborgattatott, sőt 1744- ben papja elüzetvén, mint anyaegyház megszűnt létezni egész 1783-ig. Itt szolgált Szentesi Kádár András — mint maga is megjegyzi — 6 esztendeig, amikor az eklézsia háborgattatása megindult! Hogy pedig milyen körülmények között, az kitűnik egy — a Solton tartott 1746-ki kerületi értekezletre, a dunamelléki supe- rintendenshez intézett — segélykérő leveléből. Ugyanis, hogy a zaklatás ellen orvoslást keressen az eklézsia a felsőbb helyeken : pénzre volt szüksége, azonban a pénztár e nélkül szűkölködött. A lelkész — jó indulattól vezéreltetve — segíteni akarván a megszorult presbitériumon!: felajánlotta a mostoha leányának örökségét képező egy darab ezüst és egy darab aranyozott poharát, hogy azt értékesítsék s az érte nyerendő összeget majd használják fel kérvényük eljuttatásakor segedelemül s neki bizonyos idő múlva fizessék vissza. Az egyik elöljáró: Ükös Benedek uram a poharakat át is adta Perczel József akkori alispánnak, ki egyszersmind lápafői földes ur is lévén — egy darabig nyugtot hagyott a községnek. Azonban midőn a lelkész a poharak árát kérte volna az elöljáróktól, a megfizetés helyett mély hallgatás lett az eredmény s nem is adták meg soha. — így kallódott el a szegény hajadon értékes öröksége, igy vesztett el a lelkipásztor is mintegy 30 tallért (100—150 kor.), mely bizonyára — tekintve a kálvinista prédikátorok nagyon is szűkös és bizonytalan anyagi exisztenciáját — tetemes veszteség és kár volt. Ez azonban még nem maradt magában. Lápafőn, tartózkodásának utolsó évében — 1744-ben —, miután az eklézsia hívei pör tárgyát képező földbe vetették a lelkész gabonáját — a földes ur lekaszáltatta, mind, még aratás előtt. A lelkész semmi hasznát nem vehette, hanem e helyett több mint 150 tallér (30 kila gabona ára 5— 600 korona) veszteséget szenvedett. Ő természetesen követelte a kár megtérítését, azonban a »vének« kifogásokkal élvén — egyetlen dénárt sem fizettek, mint keservesen megjegyzi ő maga: »az atyafiak tergiversátiójok miatt teljesen kenyér nélkül maradtam. — így jutalmaztatott az Ur szolgája az ő officiumjának becsületes viseléséért. Úgy volt mint a régi bölcs: mindenét magával hordozta, vagy mint az 5 Messiása; nem volt fejét hova lehajtania. El is hagyta a hozzá ily mértékben hűtleneket s 1745-ben »Kánya« községbe távozott, nyugalmasabb élet reményének színe alatt . . . Itt még nagyobb megaláztatás várakozott reá és családjára . . . Ezt az eklézsiát ugyanis már 1743-ban megtámadta előbb Zitsi József főszolgabiro, • majd Komáromi József bedegi plébános. Az j üldözés eredménye az lett, hogy a tanító elmenekült, a haranglábat kivágták, a parókhiát ; az imaházzal együtt lepecsételték. Ekkor a szegény kányaiak a jólelkíi Perczel alispánhoz fordultak, kinek tanácsára rendes prédikátort hívtak és pedig a lápafőiektől megvált Szentesi Kádár Andrást. Amint ezt a bedegi plébános megtudta: egy — pálinkával és borral leitatott tömeg élén ismét megtámadta a kányaiakat, azok természetesen védelmezték magukat ahogyan lehetett s küzdelem közben egy meglövetett, egy leszuratott közülük, de a plébános ' hüvelykujja is levágatott ... Ez az esemény szomorúan végződött. A prédikátor nyolcad- j pálya bizonyit.a legjobban, hogy valaki saját erejéből, mnnkájával, egyedül képességei, vasakarata és tisztes jelleme segítségével szerény kezdetből is hova küzdheti fel magat. A vármegye közönsége nevében nagyrabecsülését fejezi ki az ünnepelt iránt. Sztankovánszky Imre dr., mint volt kollega nagy hatast keltő szép szavakban köszönti fel Bajó Pált; büszkeséggel tölti el azon idő emléke, midőn vele és alatta szolgált és hálás szívvel emlékezik tanításaira és példaadására, miket soha se fog szem elől téveszteni. Pohárköszöntőt mondottak még a jubilánsra : Tomcsányi Lajos, Dömötör Miklós, Sörös Gyula bátai jegyző, Wigand János főgimnáziumi igazgató. Kardos István magvas beszédben a jegyzői kar legádázabb ellenségéről: a demagógiáról emlékezve, ennek ellensúlyozóját: a hazafias magyar sajtót és annak jelenlevő képviselőit Leopold Kornél dr.-t, Bodnár Istvánt es Földvári Mihályt éltette. Kramolin Gyula dr. meleg szavakban a jubiláns családja boldogságára üritette poharát. Keszler Károly kányái jegyző arra hivatkozva, hogy Bajót a tamásii járás adta a megyének, azt kívánta, hogy Tolnavármegye mindenkor olyan szerencsés választást csináljon, mint mikor Bajó Pált és Kiss Ernő dr.-t elhozta a központba a tamásii járásból. (Lelkes éljenzés !) Földvári Mihály a sajtó nevében felszólalva megjegyzi, hogy a demagógia ellen nemcsak a sajtó tehet sokat de a társadalom minden tényezőjének össze kell fogni és el kell követniök mindent, hogy a demagógia lefegyvereztessék : és káros hatása meghiusittassék. A sajtó nevében melegen üdvözli az ünnepeltet, akinek leg- j nagyobb dicséretére az szolgál, hogy a sajtó ! nem is látja az ő személyét : egyénisége hátra í vonul; a sajtó csak azt látja, tudja, hogy a központi járás ügyei mintaszerűen vitetnek előre. E működés legszebb jutalma a polgártársak tisztelete és szeretete, mely a jubilánst körülveszi, aki, ha pályáját újból kezdhetné, lehet, hogy vasakaratával és szép képességeivel fényesebb állást is vívhatna ki magának, de szebb eredményhez akkor se juthatna, mert az embertársak megnyilatkozó elismerése a legnagyobb tisztesség, mely közpályán működőt erhet. Azt kívánja a sajtó nevében, hogy pályája hátralévő részét úgy fussa meg, hogy a sajtó részéről soha gáncs ne érje, ha pedig érné, elmondhassa, hogy a támadást, a gáncsot nem érdemelte meg. Ludvig József Szekszárd város közönségét köszöntötte fel, Kardos István a lakoma rendezőjét, Schneider János pedig Bajó Pált, mint melegen érző hivatalfőnököt éltette családjával együtt. És ezzel vége szakadt a szép ünnepségnek, de csak hivatalos részében, mert az asztal- társaság nagy része még sokáig együtt maradt vig muzsikaszó mellett, úgy, hogy a tulajdon- képeni asztalbontás csak este 7 óra körül állt be. magával elfogatván, Simontornyán börtönbe vettetett s ott 9 hétig keserves fogságot szenvedett, majd az uriszéken 50 forintra büntettetett, a református lakosság pedig a faluból kiparan- csoltatott. így semmisült meg az eklézsia, igy lett az ártatlanul szenvedő prédikátor földönfutóvá, nem találván orvoslást másban, mint a solti ériekezleten részt vett lelkészektől összeszedett 6 arany könyöradományban . . . Állásán kívül elveszítette még a kányaiak által tőle kölcsönvett 12 aranyat, a tömlöcből való kiszakadulá- sáért fizetett 40 rhénus forintot, a bécsi és pozsonyi kérvények mellé szükségessé vált 8 rhénus forintot, végül — midőn családját Tengődre hurcolták — a feleségénél levő 25 aranyat iskátulástól együtt . . . Valóban elmondhatta magáról: »egy falat kenyérre nem virradok s az ég alatt semmi vigasztalásom nincsen ...» Hogy ezek után hol vonta meg magát, mivé lett? ... nem jegyezte fel a hagyomány; nyomtalanul letűnt az élet színpadáról, melyen annyit kellett nélkülöznie és szenvednie a reá- bizottakkal együtt: a kányaiak kicsiny harangja azonban ma is meg van s a tengődi toronyból hirdeti a múlt idők szomorú emlékezetét! Gyászos dolgok, szivet tépő jelenetek ; jól esik fátyolt borítani reájok! ... Ti apák és tisztes elődök, ha szenvedtetek is az egyház igazainak védelmezésében : legyen áldott porotok és a sir, mely jeltelenül föd benneteket! Adjatok példát arra mindnyájunknak, hogy ne szégyeneljük a Krisztus evangéliumát soha, tudván: «csak a testet ölhetik meg, de a lelket soha, mert az jutalmat nyer és megdicsőül!»
