Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-08-01 / 50. szám
Előfizetési ár : Epcsz cvrc . .16 korona. Fél évre .... 8 Negyed cvrc ... 4 „ Fgy szám ára . 16 fillér Előfizet **8 & kiadóhivatalon kívül elfogad a Molnár féle könyvnyomda m papirkercftkedés r.-t. Sxekszárdon. Egyes számok ugyanott kapható'. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleion szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szárn : 18 és II. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő 5«sze* k&zleraények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám. Az előli etéei pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha a* előfizetőét egész évre előre beküldik, « kor. Főszerkesztő: Or. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkstárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY Laptulajdonosok a szerkesztők. A di 'ágaság. — Serényi Béla. gróf, földmivel ísügyi miniszter tervei. — Még IVekerle megkezdte a di ágaság okának kinyomozását Jelentést kívánt be a vármegyék ali-pánjaitól. Ugylátszik azonban az elméleti definíciónál tovább nem jutottunk, vagy még eddig se, az uj földmi- velésügyi miniszter is bevallani kénytelen, hogy a drágaság oka voltaképen kifürkészhetetlen, legfeljebb a megnövekedett, fokozottabb kultur igényben lelhetjük annak magyarázatát. Hát ezt a meghatározást elfogadhatjuk, mert csakugyan minden téren megnövekedtek az igények. A bajon azonban nincsen segítve általa. A társadalomnak ez az égető sebje egyre mérgesedik, terjed, nagyobbá válik s kételkedünk benne, hogy akadjon lángelme, amely kitapasztalja s felfedezze csalhatatlan gyógyszerét, mint pl. most nemrégiben a vérbajnak. Védekezni azonban lehet, sót kell is ellene, mert ha nem, kimerül, összeroppan az egész társadalom s annak különösen a készpénzből, szerény fizetéséből élő része. A pénz vásárlási ereje ugyanis nem áll egyenesen arányban a kész áruk, de leginkább az élelmi szerek árának emelkedésével. így Budapesten valóságos lázadást idézett elő mostanában, hogy a hús 50 kilónként egypár nap alatt 6—8 koronával drágult. Pedig hát még ami az élelmi szereket illeti, Budapest nem panaszkodbatik az elviselhetetlen drágaság ellen. Igaz, hogy ott egy kiló húsnak másfél annyi talán az ára, mint minálunk, de az aztán mégis csak hús, egészséges, szépen kihizott állatnak a tes- . tóból kivágva, csont és .faggyú nélkül. TTi- nálunk azonban hízott marha levágásáról j szó sincs, esszük az elkényszeredett, a szarvas- marhakor legvégső határáig eljutott és sokszor az állatorvosok fél szemének behunyá- j sával vágóhidra eresztett, lecsigázott állatokat, amelyeknek igazán az örök megnyugvás : édes Nirvánája az emberi gyomor. Főzelék-, zöldség- és tojáspiacunk sem külömb. Budapesti gazdasszonyok maguk is beismerik, hogy korábban és olcsóbban jutnak minden zöld főzelékhez, mint mi itt vidéken. De hát mindez mellékes. Fő az, hogy miként segítsünk ezeken a bajokon. Hát biz e kérdés kemény dió s állandó ütközőpontja legkivált az egymással harcba, vagy legalább is ellentétbe jutott merkantil és agrár irányzatnak. A merkantil irányzat a román és szerb határzárat taitja a drágaság legfőbb oká- nak, viszont az agráristák a gazdák pusz- ! tulását s a különféle állatbetegség behurco- lásával, a szépen felszaporodott állatállományunknak tönkremenetelet látja az élőállatok behozatalának megengedésében. Bizony bajos igazat tenni. Utóvégre is az államháztartás jövedelmének 68 százalékát ; a fogyasztási adóból szerzi be, ami épen a legszegényebb osztály megterheltetésétjelenti, : ki kell tehát elégíteni a fogyasztóközönség jogos érdekeit, de viszont, ha a gazdát nem gyámolitjuk,nem segítjük termelőmunkájában és hagyjuk az idegen verseny által tönkretenni, kétes, hogy a látszólagos pillanatnyi haszonért, nem kockáztatunk-e többet, vagyis j hogy nem növeljük és nem állandósitjuk-e meg jobban a drágaságot. Nagy körültekintést igényel tehát ennek a kérdésnek a bolygatása. Ép ezért a legteljesebb dicséretet érdemli meg az uj földmivelésügyi miniszternek, gróf Serényi Bélának nyugodt, hogy úgy mondjuk méltóságteljes felszólalása. Tudvalevőleg a merkantil irány támogatója ó, de fel tudott emelkedni az elfogulatlanság magaslatáig, úgy hogy mindkét irányzat megnyugvással sót helyesléssel hallgatta az ő magvas fejtegetéseit. Az uj miniszter először is az általános di ágaságon több termeléssel igyekszik segíteni. Szívesen vesz fel a költségvetésbe nagyobb összeget ép úgy, mint Ausztria felvett 6 millió koronát — az állattenyésztési és gazdasági érdekek előmozdítására. Így felemeli majd az előző kormány által e célra felvett összeget évi 500 ezer koronával, ezt tőkésítve, 50 évre leköti s az igy felveendő tőkével rendezi a legelőkérdést, ha másként nem kisajátítás által, meggyőződése ugyanis az, hogy a kivándorlásnak is az a legfőbb oka, hogy az embereknek marhatartásra elegendő legelő nem áll a rendelkezésükre, igy e kérdés rendezése nemcsak gazdasági, de sociális érdek is. Kétségtelenül nagy fontosságú kijelentés ez, de minket vidéki városiakat különösen az érdekelhet legjobban, amit az út elharapózott drágaság, mondhatni hus- uzsora ellen felhozott. Nyíltan kimondja, anélkül, hogy bármijeié tendenciát óhajtana szolgálni, hogy az illegalás kereskedelmet tartja a tulcsigázott drágaság okának. Sok TÁRCA. Michael Bajusz* — Irta: Borsos István. — Van nekem egy jó ismerősöm, akit igen szeretek, sőt nagyra becsülök, mert sokat tanult, sokat tapasztalt itthon és a külföldön s épen ezért sokat is tud. De azért most is mindig olvas és tanul. Hires vasúti mérnök volt s a hatvanas kiegyezés után, mikor magyar hazánk gazdasági fejlődése megkezdődött, részt vett az ország legnevezetesebb vasúti vonalainak kiépítésénél. 0 beszélte el nekem a következő történetet: — Mikor elvégeztemPápán a főgimnáziumot, nagy fejtörések és családi tanácskozások után I elhatároztuk, hogy mérnöki pályára készülök. Akkoriban az ötvenes évek vége felé jártunk; tehát a legridegebb abszolutizmus idejeben. Csak ez bírta ra apámat, hogy pályaválasztásomba beleegyezzék. Különben okvetlen jogásznak adott volna. De mit csinálhatott volna egy magyar jogász az abszolutizmus alatt ? Vágj' hazaáráló- nak kellett beállni, vagy pedig eltehette oklevelét a fiókba. így kerültem aztán a bécsi műegyetemre, mely abban az időben nagyon hires volt. Nagyhírű tudósok, kiváló tanárok tanítottak benne. Édes apám pedig azt tartotta, hogy ha már nem a dicső jogtudományt s a felséges magyar közjogot tanulmányozom, hanem egy olyan gyakorlatias valamit, mint aminő már a mérnökség, hát akkor legalább olyan forráshoz menjek, * Mutató a szerző most megjelent »Kollégiumi történetek« című kötetéből. ahol bőven meríthetek. Németül meglehetősen tudtam. Igyekeztem tehat tőlem telhetőleg meríteni a bőven bu gó bécsi forrásból. De bizony — megvallom — eleinte igen nehezen ment. Már szinte félni kezdtem, hogy nem tudom tisztességgel végezni a reám váró feladatot s engem is példa gyanánt hoznak majd fel, hogy nem való magyarnak az ilyen tudomány. Csak az nyújtott némi halvány vigasztalást, hogy voltak osztályos társaim is a bajban. Velem együtt 20—25 magyar fiú igyekezett meríteni a tudományoknak ama hires forrásából. S azok csaknem mindannyian hozzám hasonlóan a kétségek tengerén imbolyogtak. Majdnem valamennyien Hamletként töprengtek a lét és nemlét kérdése fölött, t. i , hogy lehetnek-e valaha Bécsben mérnökökké, avagy soha ? S bizony sokaknak lelkében károgott Poe Edgar hollója: Sohasem. De semmi sem aggasztott bennünket any- nyira, mint a felsőbb mathesis és annak nagyhírű tanára. Halotti csönd fogadta, amint megjelent a pódiumon, kifogástalan fekete ruhába öltözködve. Cilinderét és ezüst fogós botját letette az ö asztalára, meghajtotta magát a hallgatóság felé. s aztán ömlött ajkáról a szó. Szépen, szinte emelkedett stílusban beszélt, majd fölkapta a krétát s káprázatos gyorsasággal irta tele a hatalmas táblát óriási, szinte belathatlan számtani képletekkel. Beszed közben szúrós, átható tekintetet rajta felejtette egy-egy hallgatója arcán. De nem akadt olyan ember, aki pár pillanatnál tovább ki tudta volna tartani. Szinte hipnotizáló volt a tekintete. Azaz. hogy egy ember mégis akadt. Hatalmas nagy' teremben ültünk. A padok amfiteátrumhoz hasonlóan környezték a tanár katedráját. Több, mint kétszáz pár figyelmes szem tekintett reája s igyekezett utána jegyezni magyarázatait s véghetetlennek látszó képleteit. De mindjárt az első padban, szemben a tanárral, ült egy kerekkoponyáju, barna fiú, aki nem jegyzett semmit, hanem mellen összefont karokkal ült mozdoiatlanul, sötét szemeit folyton a tanárra szegezve. A tanár szeme is sokszor megakadt ezen a fiatal emberen. Szúró tekintete szinte átnyi- latta, de az rendületlenül, szinte pillantás nélkül áPta azt. Majdnem a tanar jött zavarba e szemek hatása alatt. Így folyt ez a fenyes, nagystílű magyarázat napokon, heteken, majdnem másfél hónapon át. Mi magyar fiuk szinte szégyenkezve hallgattunk; majd kérdezgetni kezdtük egymást: Érted te ezt ? — Nem értem, — volt az egyhangú felelet. Majd kérdezgetni kezdtük a büszke es nagyralato nemet fiukat, kik az első padokat i elfoglalták. De a felelet bő körülírásokkal ellátva, szinte az volt, hogy nem igen értik. Végre valamelyikünknek eszébe jutott megkérdezni azt a sötétszemü, de nagyon szótlan magyar ifjút, is. aki ott az első padban mellén összefont karokkal, jegyezgetés nélkül hallgatja rendületlen nyugalommal az előadást A rövid, erélyes felelet ez volt: — Igenis, értem ! Mi gúnyos mosollyal néztünk össze. S aztán minden óra végén megkérdeztük : — Érted? Az egyhangú felelet mindig ez volt : — Igenis,' ertem ! S mivel mi többiek, e büszke németekké együtt, mindig kénytelenek voltunk megvallanil,
