Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-08-01 / 50. szám
2 TOLNA VÁRMEGYE a KÖZÉRDEK kézen megy át az eleimi cikk, amig a termelőtől a fogyasztóig jut. Ezen a bajon tehát úgy óhajt segíteni, hogy bizonyos nagyobb centrumokban konzumvásárokat rendez. Kikeresi Budapestet és néhány v.déki várost, amelyek fogyasztóképessége nagy, azokban istállókat, mérlegeket stb. fog íelállittatni, hogy ez az intézkedés a gazdaközönségnek lehetővé tegye, miszerint marháját vásárok alkalmával beistállózhassa és eladhassa. Ez által a termelőt közelebb hozza a fogyasztóhoz. Hát ez az kérem. Ez kell az agyonsanyargatott vidéknek! A miniszternek azonban nem szabad megállania ennyinél. Teljesen rendeznie kell az élelmi kereskedelem nagy fontosságú ügyét, mert e téren igazán tartbatatlanok az állapotok. Tal'.armányinség idején, hogy feljajdul- nak a gazdák s keresztül is viszik a takarmánykiviteli tilalmat Nos az emberi élelmezés terén történik e ilyes valami? A házaló kereskedelem már a helyszínén összeszedi az élelmi cikkeket, mielőtt az a vidéki piacokra jutná. Általában a külföldi kivitel jobban van szervezve, mint a belföldi fogyasztást közvetítő kereskedelem, mert ez úgyszólván, sehogy sincs. A Balaton mellett ki eszik még fogast, a Duna mellett harcsát? Gráczban, Berlinben, Londonban sokszor olcsóbb a tojás, mint minálunk, a honnan kiviszik s ott legalább lehet vajat kapni. Hát kérem nem olyan élelmiszer kiviteli tilalmat értek én, hogy ennek révén talán tejbe-vajba fürödjünk mi fogyasztók s a gazda pedig tönkre menjen mellette. A gazdára csak az a fő, hogy illő árat kapjon s ha mi is megadjuk ezt, miért adja el, mintegy a hátunk megett élelmiszereit az idegennek. Neki nincs haszna belőle, de minket megkárosít vele. Állandó piacot kell tehát nyitni a vidéki gócpontokon is a fogyasztásra szánt cikkeknek. Raktárakat, vásárcsarnokokat állitani. Ne csak úgy »blindre« cepelje be a baromfit a vidéki asszony, de legyen biztos piaca, ahol értékesítheti, s a honnan a felesleg is könnyebben a külföldi piacra hozható. A beh’ogya-ztásra szánt élelmiszereket lehet aztán tarifális kedvezményekkel is olcsóbbá tenni. Lueger idejében a román búza és marha másfél vagy kétszerte nagyobb ut írellett is olcsóbban jutott Galícián át Bécsbe, mintha direkt Magyarországon keresztül vitték volna. Mentesíteni kell továbbá az ily .fogyasztási cikkeket a sok kölönctől, kövezetvámtól, helypénztől, ami igazán a hetedik bőr lehúzása már a mai világban a szegény ember, a kizsebelt fogyasztó testéről ! Így, ilyen formán ha nem is mindent, de nagyon sokat el lehet érni a megé hetés könnyebbé télelére. Tenni azonban minden esetre kell valamit, mert ha nem teszünk, akkor igazán sóvárogva kell visszatekinteni az élelmiszerlimitació boldog korszakára. Akkor mondjuk ki egyszerűen, hogy a szegény embernek tilos a hu^evés, egyáltalán a jóllakás s ez sem lesz különösebb határozat, mint a melyet néhai való tolnamegyei eleink az elmulr század huszas éveiben hoztak, amikor tudniillik, kimondották, hogy a somogyi széles karimáju kanász kalapok viselése a — közerkölcsiségóe ütközik s eltiltották a népet annak viselésétől. Szépérzék a társadalomban. Napjainkban mind arra, mi az emberiség ismereteinek holt halmazával gazdagítja az emlé- kező-iehetséget, nagyon helytelenül, mondhatnék általánosságban, több gondot fordítanak, minta tudás alapjául szolgáló önálló gondolkodás kifejlesztésbe és erősítésére. Pedig ennek kellene lenni a főcélnak, mely elvezetne a legnemesebb élvezetekhez. Tény az, hogy az élet célját nem az élvezetek teszik, hanem egyéniségünk eszményi irányban való minél tökéletesebb kifejlesztése, vagyis az emberi társadalomban a nekünk kijelölt hely alapos betöltése. Hisz az élet elsősorban nem jog, hanem kötelesség és ki földi rendeltetését híven betölteni akarja, annak folytonosan kell, hogy fülében csengjen Kant »kategorikus imperativusa« : »Meg vkell tenned!« És mégis mily sokan vannak, kik semmittevésben képesek tölteni életüket. Az ilyenek megérdemelt büntetése az unalom, mit i a tevékeny, munkás-ember elképzelni is alig tud, vagy csak hírből ismer. Azon emberek szoktak tehát rendesen unatkozni, kik csak ritkán jutnak oda, hogy gondolataikat hosszabb ideig egy tárgyra irányítsák, magukba mélyedjenek és saját belsejükkel beha- ! tóbban foglalkozzanak. * Az üres fecsegéssel a drága időt agyon- 1 ütő naplopók, a testel-lelket ölő kártyának rabjai, szomorú bizonyságul szolgálhatnak eme felhozott érveim igazsága mellett. A társadalomnak feladata az emberiséget e beteges állapotból, hogy ne mondjam e kóros nyavalyától megmenteni; mert egyik legnemesebb hivatása a még fogékony, tiszta emberi kebelben, a szépérzéket felkelteni s fejleszteni. Minden embernek van többé kevésbé szépérzéke ; ez mintegy velünk született tehetség. Mégis a filozófia teljes hatalmával rendelkező tudományos aesthetika sem volt képes Kant subjeKtiv álláspontját túlhaladni, melyszerint szép az, mi önzetlen tetszésünket k, Ili fel. hogy nem értjük, hát kezdtünk igen furcsa tekintettel nézni az önérzetes magyar fiúra. Lassanként közmeggyőződéssé vál közöttünk, hogy ez vagy bolond, vágj' pedig oly hencegő firma, aki bolonddá akarja tenni a világot. Saját aggodalmaink közt szinte megnyugtató volt, hogy mily mulatságos lesz ennek a nagy- képű sviháknak a felsüsése. S végre is elérkezett a veszedelmes nap. A nagyhírű tanát kijelentette, hogj befejezte a mathesisnak ezt a részletét s par napi szünet és készülődés után cenzúrát tart. Nem azért, hogy osztályozzon, hanem csakhogy kiismerje, mennyire értették meg az elmondottakat. Tehát ne légyen senkinek semmi aggodalma. No hiszen, több, mint kétszáz szív dobogott mély aggodalomtól azon az elkövetkezett cenzúrán. * A tanár megjelent a terjedelmes dobogón. Letette az asztalra cilinderét s ezüstös botját. Meghajlott hallgatói felé, miközben szúrós tekintetét végig jártatta a tömött sorokon. Azután lassan, vontatva hangzott ajkairól a felhívás, hogy, aki jól megértette az elmagyarázottakat, jelentkezzék, hogy kérdéseivel meggyőződést szerezhessen a megértés fokáról. Mély, halotti csend követte a fölhívást. Nem mozdult ott senki. Újabb felhívás, hasonló eredménnyel. — De uraim, — mondá szinte méltatlankodva a tanár, — hiszen nem osztályozásról van szó. Csak épen próbát akarok tenni. Ekkor aztán felemelkedett ott az első i padban az a sötétszemíi magyar fiú, aki nem jegyzett semmit s aki oly rendületlen nyugalommal nézett szembe a szúrós szemű tanárral. Mikor fölemelkedett, nyugodtan nézett hátra, hogy nincs-e más jelentkező? Mert hat szívesen kész volt tért engedni annak. De bizony nem mozdult ott senki. Kiment nyugodtan a pódiumra s meghajtván magát, megállott a tanár előtt. A tanár hosszasan tekintett reá ő csodálatos szemeivel s aztán — természetesen németül — megkérdezte, hogy: — Hogy hivják önt? Az ifjú nyugodt, mély hangon felelt; — Michael Bajusz. — Tehát Bajusz Mihály mondja meg ön... j ezt, meg ezt. S következett az elmagyarázott j mathesisnek egy fontosabb része. Bajusz Mihály először élőszóval elmon- ! dotta az elmondandókat kifogástalanul. Azután pedig fogta a krétát s az óriási fekete táblán levezette a megfelelő képleteket. Mikor pedig ezzel készen volt, letörülte a táblát, igy szólt: j — Ezt igy tetszett magyarázni. De ha megengedi a nagyságos tanár úr, akkor tudom én ennek egy rövidebb levezetési módját is. — Tehát mutassa meg ön! Ekkor Bajusz Mihály fogta a krétát s jó- : val rövidebb utón kihozta a tételt. A tanár szeme úgy fénylett, mint valami biziliszkusé. Ezután még több kérdést is intézett hozzá. S a felelet mindig egyformán kifogástalan volt. A félelmetes tanár fölemelkedett székéről 1910 augusztus 1. Kétséget sem szenved tehát, hogy amely mértékben kötelessége az embernek az igazságot keresni, az erkölcsi jóra törekedni, ép oly mértékben kötelessége életét széppé alaküani. Az ismeret szerzésre, a tudásra, gyakorlati hasznosságánál fogva törekszik az ember, már lanyhább a jeilemképzésben, vagy erkölcsi önnevelésben, legkeve-ebbet pedig az életszépités terén tesz. Úgy tetszhetik, mintha ez utolsó állításnak ellentmondana a mindennapi tapasztalat. Nagy fényűzés a ruházatban, meg nagyobb fényűzés egyéb házi berendezés és felszerelésekben, szóval — fény, pompa, disz mindenfelé! Igaz! Csakhogy a nagy fényűzéssel többnyire kevés izlé-, a nagy pompával kevés igaz szépség van egybekötve. Annál sürgősebb feladata minden igaz műveltségre számot tartó embernek, hogy a szép érzék és tiszta ízlés nyerjen érvényt úgy a magán- mint a társadalmi élet összes terén. Ezt nagyon világos, mindenkinek saját maga testi leki jjuívelesen, modora csiszolásán, egyszóval magánélete és .lelki világa szépítésén kell kezdenie. Ez a helyes kiinduló pont a szépérzék fejlesztésére és kiművelésére. E művelési munkának legközelebb fekvő azt vitatná, hogy a termeszeiben nincs szellem; mely ezekben a szép jelenségekben megnyilatkoznék ? Ott ne lenne szellem, hol az egek hirdetik az Isten dicsőségét, hol minden virág és fűszál, mutatja bölcs keze alkotásait? A hol minden csupa törvény, csupa rend, csupa összefüggés. | ott ne éreznők a véghetetlen szellem leheletét? | A szellő az ő nevét suttogja, a pacsirta az ő I jóvoltáról zengedezik, a vihar az ő erejét hirdeti a tajtékozó s tombolo tenger az ő hatal- j más szavának enged : »Eddig és ne tovább !« j Csak a vak nem látja azokat a szépségeket, melyeket a természet előttünk feltár. A tavasz a földet téli álmából fölrázó viharjaival, újra rügyező fáival, megelevenedő énekes madaraival — a nyár érő gyümölcseivel, üdítő harmatával s termékenyítő zivataraival, zöldelő mezőivel; ' — az ősz hulló leveleivel, letarolt mezőket végig- zugó zord szeleivel, melegebb tájékra költöző madárseregeivel; — a tél jeggel borított folyói- val, hófedett térségeivel ; mily változatos sora a szépségeknek. Derült égen tovaszálló bárányfelhő, a magasba törő dalosmadár, bokrokat körülrepkedő pillangó, virágról-virágra szálló pici méh : mind megannyi jelensege az elevenség, a kellem szépségének. Ha már a természet ily bőven nyújt alkalmat a szépérzék művelésére, mennyivel több alkalma lesz annak, ki igényt tart arra, hogy mint a teremtés koronája, Istennek képmását magán hordja. A természettől igy ellesett szépség kelle- meit felkelthetjük már a fogékony gyermeki kebelben, hogy az emberekkel való érintkezésükben finom mcdort, szép illemet, gyengéd előzékenységet tanulitsanak. De az igy felkeltett szépérzéket, kell, hogy az emberi társadalomba is átvigyük, mintegy (átültessük, egyszóval fejlesszük. Ezt pedig úgy leszünk képesek előmoz- ditani, ha a társadalomban feltünedező fattyú hajtásokat s rossz kinövéseket, mint a kicsapongás, erkölcsi elzüllés stb, már csirájában elfojtjuk s a társadalmat megmételyezni nem engedjük. s hosszasan tekintett a vele szembe fordult magyar ifjúra, igy szólt hozzá: — Hol tanult ön, Bajusz Mihály? — Debrecenben. — Ki volt az ön tanára ? — Kerekes Ferenc. Ekkor mindkét kezét odanyujtotta az ifjúnak s ezt mondta: — Tehát, Bajusz Mihály', nagyrabecsülésemet fejezem ki az iskola iránt, melyben ön tanult, másodsorban tanára iránt, aki önt tanította s harmadsorban ön iránt is. S huszonnégy pár magyar szem büszkén kereste egymás tekintetét. A németek pedig tétovazva tekintettek hol egymásra, hol arra a csoda magyar fiúra. Óra végeztével mi magyarok üdvözöltük s bocsánatot kértünk tőle, hogy annyira félreismertük s oly rosszat tételeztünk fel róla. Ettől kezdve mindenki tisztelettel tekinteti Bajusz Mihályra. S ő ezután is^csak oly egyszerű és hallgatag volt, mint azelőtt. Egypáran megkértük, hogy legyen tanítónk. Szívesen vállalkozott, mert nagyon szegény volt s mi nagy hasznát láttuk tanításának. Gyakran fölkerestem szegényes szállásán is. Legtöbbnyire úgy találtam, hogy fejét két kezébe temetve, olvasott valami latin, német, vagy francia nyelvű számtani müvet. Ha kérdeztem, hogy micsoda gyönyörűséget talál ilyenek olvasásában, örömtől ragyogó szemekkel magasztalta azok nagyszerűségét s az ő boldogságát, hogy ily kiváló munkákat most már megkaphat az egyetemi könyvtárból.
