Tolnamegyei Ujság, 1942 (24. évfolyam, 1-98. szám)

1942-12-24 / 96-97. szám

TOLNAMEGYEI ÜJSÄG

1942 december 24.

Üzemtelep:

Rákóczi-utca 13.

— Egészséges ?

— Testileg igen. De ..

Zavartan babráltam övem arany

rojtjával.

— Nos ? —1 Kérdezte.

— J’ai les ailes de 1’ espérance, — reményemnek szárnya van — nyomtam meg a szót — hogy lelkileg is meg fog gyógyulni.1

Más nem vette őszre a hatást, magam azonban igen A hölgy elfakult, keze reszketett, hangja nemkülönben. Csak azt tudta mondani :

— C'est bien. Monsieur l’Abhé, c’ est bien

Azzal elindultunk a kőrútunkra.

Útközben alkalmat kerestem, hogy észrevétlenül pár szót válthassak a misszió nőtagjával

— Madame, kije ön a fogoly századosnak ?

— Hogyan kérem ? Én .,. én... hiszen tudja, minden vöröskeresztes misszióban nők is vannak .. . kölcsönös engedéllyel ... Így jöttem ide én is.

— Madame, két nemzetközi semleges missziót fogadtam már, az azokhoz beosztott hölgyeknek kegyed leányuk lehetett volna.

— Kérem, a korom is be volt jelentve. Az önök hadvezetősége nem kifogásolta.

— Ne kerteljünk kérem. Kegyed csakugyan a reménység szárnyain jött. Nézze asszonyom, én vagyok az az abbé, akivel a százados ur felesége levelez.

— Nos igen, én meg a százados felesége vagyok. De ne áruljon el kérem ... A megrázkódtatás . . .

Többet nem tudott mondani.

— Madame, ugye fáradt? — fordult hozzá a spanyol százados-orvos.

— Kissé, igen.

— Nem csoda, magamat is megviselt az ut

— Tessék itt megpihenni egy kicsit — szóltam közbe. Zsolna vasúti csomópont, innen könnyen meglátogathatnak minden férőhelyet Teschentől Pozsonyig, Cseh Bródtól a Csorbatóig. Madame addig akár itt is maradhat.

A hölgy hálásan nézett rám, de nem szólt. Ott álltunk már a D/ö. számú barak előtt, ahol a tiszti betegek voltak. A hölgyet előre engedtük. Erősen ügyeltem : imádkozott, olvasó volt a kezében A szeme azonban ágyról-ágyra járt.

A férjét kereste ... de nem találta.

A százados háttal ült az ajtónak és rendes érzéketlenségében mit sem törődött a belépőkkel.

— Hetedik ágy balra — súgtam a hölgynek.

— Merci. Istenem, segíts meg 1 Pucelle, priez pour nous 1

Nem hiába, katona-feleség volt és roueni, hol az angolok megégették az orleánsi szüzet, de őhozzá fordult nagy bajában.

A kis előszoba félében állt a mi törzsorvosunk. A spanyol kolléga valaha a Norddeutscher Lloyd egyik délamerikai járatának volt az orvosa és tudott kicsit németül. O úgyis, mint kolléga és szakember, a törzsorvossal ment, a főhadnagynak intettem, hogy tartsa szóval az alezredest, magam a századosné mellett maradtam.

A bal soron a százados volt az egyetlen idegen beteg, a törzsorvos bejött és egyenesen őhozzá vezetett bennünket, Éppen elkezdi magyarázni, milyen szomorúan érdekes beteg ez, mikor egyszerre csak félretolta a férfiakat a fiatal asszony ^s odarohanva az ágyhoz, egyik

□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□□no

a . .. . ....... □

□ Igen tisztelt vevőinek kellemes karácsonyi ünnepe- □ g két kiván □

C KATÓ RUHASZALON. C

o □

aao oaaaonaaa □□□□□□□□□□□□□□□□□

TITTE TESTVEREK

Cégtulajdonos: TITTE JÓZSEF

Ozlet:

Szekszárd. Szent István-tér

Tervez és készít:

központi fűtési, vízvezeték, csatornázási, villanyvilágítás! és erőátviteli

Telefon 26—11 berendezéseket Telefon 26—11

kezével megragadja férje kezét, a másikkal fölemeli és maga felé fordítja fejét

— Didier, Didier, itt vagyok, a feleséged, Jaqueline 1

Elképzelhetni a meglepetést. Főhadnagyunk elkiáltja magát:

— A felesége I

Erre megelevenedik az egész terem, a fekvő betegek fölülnek, egyik-másik föl is kel és közelebb húzódik, s látni lehetett, hogy nem egynek megnedvesedett a szempillája.

Dasvalles kapitány azonban üresen bámult a levegőbe, rá sem igen nézett az előtte álló nőre, csak halkan suttogta:

— Les ailes de l’espérance...

*

A spanyol misszió csakugyan itt vesztegelt néhány napig Zsolnán. Az orvos leutazott Pozsonyba a katonai parancsnoksághoz, hogy megindítsa a rokkantcsere-eljárást és engedélyt szerezzen a francia százados feleségének, hogy itt maradhasson addig. A biztató válasz után még elkísérte a bizottságot Ruttkára, Fülekre és Miskolcra Olt kapta meg az engedélyt, hogy a városban lakhatik, naponként köteles jelentkezni Vornika tüzérőrnagynál, a táborba bejöhet, de más barakba be nem léphet, csak abba, ahol férje van, és mással, mint Mráz doktorral és velem nem beszélhet Közben eljött a szent karácsony ünnepe. Előtte két nappal megjött a kicserélés okmánya. Hogy ne kelljen az ünnepen utazniuk, megbeszéltük, hogy a szent estét még itt töltik s aztán utazzanak el a vorarlbergi Dornbirnig, ahol úgyis meg kell várniuk a csereakció hivatalos lebonyolítását. Otthon, Franciaországban, amúgy is inkább az újévet ünnepük, mint a karácsonyt, de meg az örömhír úgyis elment Rouenba is, Saint Brieuxbe is, hogy Didier él és hazatér . . .

A szentestén egy kis ünnepet rendeztünk, mint minden kórházban. Sikerült kölcsön kapnom az Ipartestület zongoráját, viszonzásul a városból is meghívtunk pár családot. A mogorva, emberfa'.ó főtörzsorvos kórházparancsnok szerencsére maga is szabadságra ment morva hazájába, Prossnitzba; igy szabadabban mozoghattunk a magyar törzsorvossal, kire minden zsolnai katona máig is szívesen emlékszik vissza.

Mikor Desvalléesnének említettem az ünnepet, azt mondta, ő is szívesen szerepelne egy-egy ének- és zongoraszámmal, mert, úgymond, konzervatóriumot végzett. Sőt az urának is kellemes baritonja van szegénynek.

Bele is iktattam a műsorba, hadd

jelképezze az éneke is a népeket és nemzeteket átfogó karácsonyi békeséget. . .

Ott voltunk mindnyájan az F/8. számú nagy barakban. Volt karácsonyfa, voltak szeretetadományok, a diétás konyha cseh szakácsnéja, a tenyeres-talpas Hanka, annyi mákoskalácsot sütött, hogy szerinte Rajecig ki lehetett volna rakni vele a vasúti töltést. Sőt betlehemesek is voltak, igaz, hogy tót chlopcik, kiket a görög-katolikus tábori pap szedett össze a szomszédos Bude- tinben ; de megnyugtattam az egyetlen »reichsdeutsch« ápolónőnket, hogy a jó kis Jézuska tótul is ért... Szépnek Ígérkezett az ünnep, olyan szépnek, hogy a jó hangú Kisó káplár, a »Snájderáj« vezetője, már előre dudorászta:

— Ne pogyeme doma as fanó, as rano, as rano ... (Nem megyünk haza reggelig).

A műsor utolsó száma volt Madame Desvallées éneke. André Chénier-nek »La jeune captive Az ifjú fogoly« c. románcát választotta. Méhul zenéjével. Csakugyan brilliáns énektechnikája volt és remekül kísérte magát a zongorán. Én persze megértettem, miért épp ezt a dalt választotta s miért öntött belé annyi életet. Hatalmas tapsvihar jutalmazta és a hogyvolttól csak harsogott a deszkaterem.

A hölgy fölkelt, mosolyogva meghajtotta magát és a férjére nézett. I Csodák csodája, mintha annak vo- j

násai is fölengedtek volna nagy merevségükből . . ,

— Mit énekeljek ? — fordult felém Madame ' Jaqueline.

Ugyanazt. Nagyon szép volt, gratulálok

SS Alors, a második versszakot.

Azzal visszaült a zongorához. A második után kéretlenül is belekapott a harmadikba, hiszen,úgy látta, hogy a fér lének is tetszik. Valaha az ő nótája volt.

És mikor a harmadik versszak harmadik sorába kapott, akkor történt valami, ami mindnyájunknak a leikébe markolt: a francia kapitány fölállt, odalépett a zongorához, megállt a felesége mögött és vele együtt énekelt:

— J’ai les ailes de l’espérance.

Á hölgy föl akart ugrani, de férje

lefogta.

— Tovább, tovább !

Már akkor mindnyájan álltunk és bámulva néztük a páratlan jelenetet. Desvalléesnének hullottak a könnyei, de be kellett fejezni a dalt:

Échapée aux réseaux de 1’ oiselenr emel

Plus vive, plus heureuse, aux campagnes du ciel

Philomele chante et s’élance,

(Megszabadulva a kegyetlen madárfogó hálójából, a fülemüle annál élénkebben, annál boldogabban száll föl az égi mezők felé)

Most nem volt taps a végén, sokkal jobban meg volt illetődve mindenki. A százados pedig, bizonyára úgy, ahogy ilyenkor otthon szokta, a felesége fölé hajolt és megcsókolta

— Jaqueline, tu es arrivée aux ailes de l’espérance, n’est ce pas^? (Ugye a remény szárnyain értél ide, Jaqueline ?)

Seybold őrmester pedig, a Dienstführender, egy becsületes osztrák kapucinus fráter, lei Máriábesnyőn megtanult magyarul,'/Öblös basszusával egyszerre csak rázendített a karácsonyi énekre:

— Dicsőség mennyben así Istennek 1

És mialatt könnyei sűrűén hullottak nagy vörös szakállába, vele együtt mi is mindnyájan énekeltük véges-végig.

— Békesség földön az embernek 1

AZ ŐSÖK VÉRE

Irta: Major Imre

Áll Faddon az öreg utcában egy régi udvarház, egy elcsendesedett öreg kúria. Némák a falai, hallgatagok a szobái, csendes a kertje, pedig valamikor hangos volt ez a porta. Több, mint 200 esztendővel ezelőtt legendák születtek abban, meg dalok, a halhatatlan kuruc- dalok, azok verték föl kertjének csendjét s szobáinak majd méteres falaira a nagy kuruc terveknek és vágyaknak roppant feszítő ereje nehezedett.

A kuruc harcok 10 esztendős változatos sodrában sokszor gazdát cserélt és igy sokszor alá is merült ez a kúria. Egyszer a ház gazdája Béri Balogh Ádám, meg a legendás Vak Bottyán pihent meg várszerü szobáiban, máskor meg Heiszter a «kommandirozó császári generálisnak« labancai verték föl környékének nyugalmát, de csak állta a nagy idők minden viharát, minden ferge- tegét hűséggel, dacosan.

Körülötte ha föl-föllobogtak a ku- j ruc szabadságvágyak, oly magasan I

i

és messzelátóan törtek iöl azok, hogy bele tudtak világítani a leg- tépelődőbb lélekbe is és azokon keresztül át tudtak melegíteni, össze tudtak fogni egy egész országot. Történelem íródott itt — ebben az öreg utcai házban — karddal, vérrel, győzelmekkel és egy mindennél gyászosabb leveretéssel.

Nagy lakóját a »vezérlő fejedelem« hires brigadérosát Béri Balogh Ádámot a császáriak elfogták, kivégezték. A dicsőséges kuruc zászlók letörve, tervek elfogyva, erőforrások kiapadva, megnémult ez a kúria is, mint ahogyan megnémult akkor egy egész ország.

Most ez a kúria üresen áll Egy késői Béri Balogh sarj, Béri Balogh Lajos, mint friss tavaszi hajtás lepattant erről a családfáról utolsónak. 'Ez az ága ennek törzsnek végleg elhervadt és története már csak a történelemé.

Őt — Béri Balogh Lajost — ezt az egyik utolsó sarjat a világháború tépte le. 1915-öt Írtak akkor. A szé-