Tolnamegyei Ujság, 1941 (23. évfolyam, 1-94. szám)

1941-11-01 / 80. szám

Hill, evfolram.

snkntnl. 1941 november l. (Szómból)

SO. izln.

Szerkesztősen és kiadóhivatal:

Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám: 85

Felelős szerkesztő

BLÁZS1K FERENC

Előfizető

Egész évre _ 12 pengő ||

si d 11:

Félévre

____ 6 pengő

A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetést dl|ak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét.lllető közlemények a szerkesztőséghez küldendők.

Hirdetések árait

A legkisebb hirdetés dl|a l'SO pengő. — A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmétersoronkent 10 fillér. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, ellegyzésl, családi hír, valamint a nyllttér soronként 60 fillérbe keríti. — llástkeresőknek 60 százalék kedvezmény Bankoknak és vállalatoknak 60 százalék felár.

Tout casse, fouf lasse, lóul passe

— Halotiak-esti gondolatok —

Irta: dr Magyarász Ferenc O. Cist.

Egy francia könyv ex libris-én olvastam ezt a megkapó mondatot: minden eltörik, minden elfárad, minden elmúlik. A múlandóság általános törvényét bajos volna rövidebben és nyomatékosabban kifejezni.

Minden eltörik: tehát részeire bomlik s ezek a részek nem is tudják többé folytatni az egésznek hivatását és munkáját. A rész az egésznek a vége. És minden egésznek ez a vége, amit emberész és emberkéz alkotott. — Négyezredév nemcsak a fáraók gutáit dönti le, tehát nemcsak az ember anyagi alkotásai vannak alávetve ennek a kérlelhetetlen törvénynek, hanem a szellemi világ s annak minden műve szintén már úgy jön a világra, hogy minden lépésével mingyárt kifelé is indul belőle. Igaza van Senecának (Ép. 24.), hogy a mi életűnk olyan, mint a homokóra: nem akkor fogy el, mikor az utolsó porszem is lefolyt, hanem már az elsőnél kezd fogyni.

Minden eltörik, szétmegy, tehát

az emberi társadalom egységei, a népnek és nemzetek, az országok és államok, a fajok és nyelvek sem kivételek a múlandóság közös emberi sorsa alól. Harcolhatnak életükért és e harc akkor is tiszteletreméltó, ha bukással végződik. Az a nép, mely addig élt, mig alkotni tudott, emlékében tovább él — de csak emlékében, mert a legnagyobb emberi alkotások útja sem kerülheti el a sirt. S az épp a fölemelő e sújtó végzetben, hogy a múlandóság ólomsulya az emberi lélek alkotó kedvét és erejét nem tudja csökkenteni. Sőt igazában még emeli is, mert a harc kilátástalansága mintha fokozná a szellem erőit.

Minden elfárad : még a létért való eme harcban is végre elernyed a kéz, lehanyatlik a kar, elhomályosul a szem és a lemondás őszi hangulata borul a kedélyre. Nemzedékek, melyek valaha a kultúrának hordozói voltak és a tudomány és művészet terén századok fáklyavivői voltak: kénytelenek bevallani, hogy

A meteor

Irta és az október 25-i Mécs László-esten részben elmondotta: Kozlay Kálmán.

Egy ismeretlen, 6si fényű örök Titokról elszakadtam; küldöncnek jöttem s eltűnők majd ha izenetem álialadtam.

(Mécs László.)

Mécs Lászlót mindenki szereti, aki ismeri, de korántsem ismeri mindenki, aki szereti. Szeretik le- bilincselően üde, közvetlen és szeretettől sugárzó egyéniségét, szeretik mint ritka tökélyü szavaló művészt, szeretik mint lánglelkü magyart, a szegények és gyermekek áldozatos pártfogóját, mint a szó legeszményibb értelmében vett szociális apostolt, sőt újabban ok- vetetlenkedő kegyelmes urak meg- leckéztetőjét is, — de már jó egy évtizede erősödik az az aggodalmam, hogy mind e. szeretet és rajongás csillogásában erősen háttéribe szorul, csaknem el-elsikkad az igazi Mécs: a próféta.

Bármennyire megérzi is, — néha csak ösztönösen, néha tudatosan is, — minden „lélek szerint való lélek“, hogy ebben a költőben nemcsak egy virtuóz poéta, de egy igazi emberi-ember lakik (ez magyarázza meg példátlan népszerűségének, országokra szóló sikereinek titkát), — de az ünneplés fényétől a legtöbben nem látják meg küldetésének

legfőbb célját és jelentőségét, mint ahogy egy hatalmas reflektor ragyogásától nem látjuk ^meg homályban maradt foglalatát s nem is igen gondolunk arra a csodálatos áramra, amelyből fényét meríti.

A tény: Mécs László részbeni félreértése nem lesz káros a jövő nemzedékre, mely ennek a Meteornak letünte után csak közvetve, hátrahagyott művei révén kerül majd vele érintkezésbe, de annál nagyobb vesztesége a mi nemzedékünknek, melynek nagy részét közszeretete és világhíre elkábitja s mely ezrével tódul ugyan Mécs Lászlót „meghallgatni“, de nem,— vagy alig olvassa őt.

Pedig őt olvasni is kell 1 Elmen- vén titkos kamaránkba, vegyük elő versköteteit s olvassuk el azokat a verseket, amelyeket soha sem szokott szavalni (ezek részben erre nem is alkalmasak), amelyeket a lapokban sem közöl, de amelyekben, sőt éppenséggel ezekben a „csend*-versekben nyilatkozik meg igazi énje, mert ezekből érezzük ki a legelevenebben, hogy próféta jár közöttünk 1...

Mikor egyszer Wilde Oszkár előtt színműveit dicsérték, csak legyin- tett: Műveimbe, úgymond, csak tehetségemet, de életembe zsenialitásomat adtam bele. Ugyanezt mond- hatnók Mécsről is: Nagyszerű előadó művészetében s az iyenkor előrégi nagyságuk örökségének tőkéje epigon utódok kezén alig hoz már csekélyke kamatot. Minden elfárad s az érzi ezt legjobban, aki a többieknél többet dolgozott.

Minden elmúlik ... Azok a szellemi áramlatok is, melyek ideig- óráig varázserővel vonták bűvös körükbe a tömegeket. Az a nyers erő is, mely milliókat tudott zsarnoki jármába fogni. A háború is elmúlik s vele az a leírhatatlan és föl- mérhetetlen pusztulás is, melyet okozott, mert a ledőlt falvak és városok helyén újak fognak épülni, a kihalt mezőkön egy uj nemzedék fogja szántani az uj élet vetése számára a barázdákat s a halál siralmát elnémítja az élet himnusza... hogy aztán annak idején megint a halál legyen úrrá mindenen a múlandóság törvénye szerint, mondhatnám: az enyészet jogán.

Minden elmúlik: és hiába tenne úgy az ember, mint Mária Terézia hatalmas minisztere, Kaunitz herceg, aki előtt a halálnak még a nevét sem volt szabad említeni; József császár halálát úgy adták tud- • tára, hogy a császár nem ir alá többé, saját fia halálát meg azzal, I hogy milyen fekete ruhát kíván föladott költeményeiben csak rendkívüli tehetsége tündöklik, mig azokban a versekben, melyek kötetei mélyén szinte elbújnak, igazi lánglelküsége, apostoli elhivatása nyilatkozik meg.

Goethétől származik a mondás: „Az emberiség halad, az ember ugyanaz marad!“ Az emberiség, mint olyan, valóban halad és soha sem haladt annyit, mint a mi századunkban, de az ember maga, lelki viszonylataiban fájdalmai, örö- mei, hajlamai és hangulatai, vágyai és szenvedéseiben alapjában ugyanaz maradt, ami évezredekkel ezelőtt volt. Ha nem igy volna, nem érte- nök meg az ókor meséit, a görög tragédiákat sem. Legelsősorban „ugyanaz maradt“ azonban az ember vallásos sóvárgásában s e tekintetben ismét csak a mi századunk mutatja a legjobb példát nagy vallásos reneszánszaival, amelyek nagy része őszinte, hiszen a Ma emberét vallásosság színlelésére nem igen kényszeríti már olyan külső, társadalmi kényszer mint századokkal ezelőtt.

De mégis! Csaknem minden letűnt évszázadnak megvolt a maga sajátos templomépitő stílusa s ez mintegy jelképezte azt a tényt, hogy minden kor gyermekének más és más az a formája, mely hitének, az istenség utáni sóvárgásának tartalmát, — mely lényegében „ugyanaz marad“, — kifejezésre juttatja.

venni... Minden elmúlik s hiába, nem akarunk a múlandóságra még gondolni sem. Minden elmúlik s a halált az sem szüntetheti meg, ha a koporsókhoz való deszkák elfogytak. (Mikszáth.)

Gondoljunk tehát a halálra!

Ez a gondolat nem nyomasztó, hiszen élni tanít, hiszen az életnek a legnagyobb igazságát, az egyetlen egyenlőséget, a nem rövid évekhez kötött testvériséget és a földi bajoktól való szabadságot hirdeti. Ez a gondolat fölemelő, mert az ember az egyetlen teremtmény, amelyiknek megvan az az öntudata, hogy ő még a múlandóságot is túléli, az ő számára a halál nemcsak vég, hanem kezdet is és a sir ennek a kezdődő és soha véget nem érő életnek a kapuja.

Ezidén a sírokat nem szabad kivilágítanunk ; de a lelkűnkbe most is, sőt még ezerszerte jobban bevilágít az a hit, hogy csak az törik össze, ami emberi, csak az fárad el, ami földi, csak az múlik el, ami halandó: de a lélek nincsen alávetve ennek a törvénynek.

Plinius, a klasszikus kor nagy természettudósa állitja, hogy nem esik bele a moly abba a ruhába

A mi korunk fiainak is más a temploma (a bazilika-stílustól fel, — vagy talán le ?...) egészen a modern skatulya-stilusu templomokig ; más az igehirdetése, mások az imái, mások a kételyei, kérdései és feladatai, mások az utai és módjai ahogyan Istenéhez eljut, sőt részben még az örök Könyvet, a Bibliát is a saját, a mai, tehát más nyelven szereti hallani mint csak egy századdal ezelőtt is.

Nem volt az utóbbi évtizedeknek egyetlen olyan költője sem, aki a huszadik század istenkereső gyermekei Ég felé repeső hangjainak olyan tökéletes művészi formát tudott volna adni mint Mécs László. Abban van legfőbb küldetése, hogy ő a mi korunk ezer ellentétes hatásnak kitett emberét gyöngéden és mégis biztosan kézen fogja s élvezeti oda, ahová vágyik: Krisztusához.

Tudós, papi, irodalmi társaságban felvetették a kérdést: „vallásos“ költő-e Mécs László ? A — különben jóakaratu — döntés úgy hangzott, hogy nem. (Tordai Ányos.) Ez tehát res judicata lenne, de talán egészen felesleges, pusztán műfaji meghatározás. Mécs László igenis vallásos költő, noha nem ir zsoltárokat, Mária-hymnuszokat, alkalmi fohászokat, istentiszteleti énekeket, költeményeinek azonban csaknem valamennyiét a legmelegebb,

Egyes szám ára 12 fillér