Tolnamegyei Ujság, 1941 (23. évfolyam, 1-94. szám)
1941-09-06 / 65. szám
2 TOLNAMEfiYH DJSÁfl 1941 szeptember 6. A szekszárdi Remete-kápolna története Oaray Alajos és többek nyomán Irta: Taksonyi János — Közzéadjuk a kisasszonynapi szekszárdi búcsú alkalmából. — I. 1526 ... A szekszárdi „Bencések“ monostorának (mostani vármegyeháza) boltíves ablakain forrón sütött be a júliusi nap s a mai öreg Bartina- hegy felöl fülledt meleg áradt a vá- ' roska utcáiba. A monostor lakói, a különben jámbor és hitbuzgó szerzetesek épp most fejezték be fegyvergyakorlatukat, melyhez páter Lénárd még csak annyit fűzött hozzá: „Ha már meg kell neki történnie, mindegy akár, jobbról, akár balról sújt is le a fegyverünk a pogány török tar koponyájára, fő az, hogy egy ütés se legyen hiába.“ A barátok — kiknek elődeit még I. Béla király telepitette ide — a készülő török betörés hirvétele óta, Önként végezték a nem éppen nekik való gyakorlatokat, verejtékező homlokkal vonultak celláikba, hogy amíg pihennek, napi zsolozsmáikat elmondják. Tolnai Máté, kit a pécsegyház- megyei egyszerű áldozárból 1500- ban Ulászló király apáti, majd később III. Gyula pápa a magyar- országi összes Szt. Benedek-rendűek főapáti méltóságára emelt, szorongó szívvel hallgatta János apát panaszos szavait: — A főurak még mindig egye- netlenkednek . . . Szapolyayék rettentően áskálódnak a király ellen... Tomory bár vállalta a fővezérséget s Szalkay prímás is táborba szállt már, mégis nagyon lassan szaporodik Lajos király serege. Az apátság ugyan készen tartja száz főből álló lovasát, mely a királyi tábort követni fogja, sőt a monostor fegy- verbiró lakói is — igaz, nem éppen Istenes cselekedet — úgy forgatják a fringiát, mintha a tatárral verekedő ősök lelkei szállották volna meg őket s végre ő maga is kardot köt az oldalára, de mégis mi ez Szolimán százezernyi hadához képest? János apát aggodalma a főapát lelkére is ránehezült s a hazáért való gyötrődésükben abban állapodtak meg, hogy személyesen körüljárják az apátság birtokait s a közben eső falvakat és ahol érik, találják a népet, ott lelkesítik és buzdítják a betolakodó törökök elleni harcra. S csakugyan, midőn Nagyboldogasszony ünnepét megelőző napon harangzúgás és a nép örömujjongása közt II. Lajos király alig húszezer harcos vitéztől követve Szekszárdra érkezett, a barátok által összetoborzott főldnépe fölfegyverkezve, mint megbolygatott méhek, rajozták körül János apátot s a többi fegyveres atyát, akik ekkor már szintén készen voltak a „nagy“ útra... Bóré Máté szekszárdi paraszt- gazda is két szépszál fiát küldte az apátur csapatába s dehogy maradt | volna vissza Palánki Endre sem, a város egyik legszebb, legderekabb legénye, bár igaz szeretettel rajongott Máté gazda szemefényéért, a szépséges Iluskáért. A bucsuzáskor, midőn Endre aranyszőrü lováról mégegyszer istenhozzádot intett, Uuska bizony veresre sírta buza- virágszinü szemeit, mert hogy ő is vonzódott a deli legényhez s Endrének is összeszorult a szive, de hát — első volt a haza. II. Vihart megelőző csend borult Szekszárdra. Az utcán járóknak gond ült a homlokukra s nem volt egymáshoz szavuk. Nehéz balsejtelem fúrta magát a szivekbe s a monostor egyházának harangja is oly busán kongott, mintha temetésre szólna, pedig az itthon maradiakat hívogatta, hogy közös könyörgésekkel ostromolják az eget, vajha győzelem kisérné a magyar fegyvereket. Éjszakánként álmos, sáppadt csillagok bujdostak 'felhőfoszlányok között s valahonnét pásztortilinkónak panaszos hangjait hozta a langy fuvallat. A házak ablakain keresztül halvány mécsvilág szűrődött az utcákra s az emberek szemeiről elűzte az álmot a kínos bizonytalanság. De egyszerre vágtató lovak dobogása, rekedt, érthetetlen kiabálás zavarta meg az éj csendjét, melyre, mint tűzvész idején a félrevert harang kongására, felriadt a lakosság, s csakhamar végig süvített a rémhír, hogy Mohács és vele a magyar sereg elveszett. III. Palánki Endre, a mohácsi veszedelemből menekülő harcos, azt még látta, hogy a két Bóré fiú, majdnem egy időben bukott le a lováról, s hallotta a vad horda ordito- zását, mely keresztül gázolt a testükön, azután elsötétült előtte a világ. Lankadó karjával átölelte száguldó lova nyakát s várta a halált. A ló, megérezve az eleresztett kantár lazaságát, a széllel versenyezve rohant előre, miközben az üldöző törökök mindig hátrább-hátrább maradtak s végre visszafordultak. Endre igy megmenekült s az elsők között volt, ki meghozta a rettenetes hirt, melyre Tolnai Máté főapát gyorsan összekapkodta az apátság kincseit s értékesebb iratait és mindazt kocsira rakva, amint csak tudott, menekült Bécs felé. Az itt maradt barátok azután a városbeliek egy részével az erdőkbe futottak, a többi pedig fásult tehetetlenséggel adta át magát sorsának. IV. A halál kiterjesztette fekete szárnyát Szekszárd felett is ... Az öreg Bóré a hátulsó ’udvarban gödröt ásott, hogy abba rejtse el pénzbeli vagyonát s egyéb elrejthető holmiját. Palánki Endre buzgón segített neki. Még csak egy két lapát föld, egy-két marék retye-motya a tetejére s készen vannak vele. A törökök ekkor már fosztogatni kezdtek az alsó városrészen. — Édesanyám, végünk van, si- koltott Iluska, többet azonban nem mondhatott, mert egy turbános alak már belökte a kis ajtót és meglátva a szép leányt, utálatos vigyorgással utána kapott s erre annyira megrémült a szegény, hogy hang sem tudott kijönni a száján. De nem úgy Bóréné, ki kardos asszony lévén, nem igen ijedt meg a saját árnyékától. Most is midőn meglátta az Iluskát szorongató kontyos törököt, sarkon pördült s egy keze- ügyébe eső piszkafával olyat ütött a rusnya alak karjára, hogy az menten eleresztette a kétségbeesetten védekező leányt, de erre meg a török esett neki a piszkafával erősen hadonászó asszonynak, mielőtt azonban árthatott volna valamit, az előrohánó Palánki Endre kardja megvillant a ragyogó napfényben s a tőrök nagyot bődülve terült el a földön. Nem írom le a borzalmakat, amiket a rabló, vad horda véghez vitt, mert vér és pusztulás fakadt a nyomában s nem volt család, melynek ne lett volna siratni valója. Bóré Máté családja azonban nem hullatott köny- nyet, mert mind a hárman áldozatul estek az ellenség fegyverének. Nehéz sebekkel borítva, Palánki Endre is ott terült el az udvar porában és őt a dúló csapat elvonulása után előmerészkedő s pór ruhába öltözött barátok szintén holtnak tartottak. Csak midőn saráglyára tették, vették észre, hogy még él. A Bóré családot azután bent az erdőben, egy domb tövébe, közös sírba eltemették, Endrét pedig ugyancsak az erdőben levő rejtekhelyen gondos ápolás alá vették, hogy az életnek megmentsék. Pedig talán kisebb fájdalommal ment volna át már a másvilágra, mint amekkorát elszenvedett, midőn később felgyógyulván, megtudta, hogy mi történt Ilus- kával. Keserves könny hullott a szemeiből. Szive, úgy érezte, megreped a nagy fájdalomban s a jó barátok alig találtak szavakat a vigasztalására. Puszta, üres lett körülötte a világ. Lelki állapota olyan megrázkódtatáson ment keresztül, hogy azt szóval ki sem tudta fejezni. Életének nem volt többé célja s azt a nagy űrt. mely a múlt és jelen között tátongott, azt gondolta, nem fogja betölteni senki és semmi. V. A fényes ábrázatu szultán úgy akarta, hogy Turaly bég legyen Szekszárdon az ur. A gyaurok visz- sza térhettek elhagyott hajlékukba, de fejet kellett hajtaniok a bég minden akaratának. A szegényé lett s számban is megfogyatkozott barátok szintén otthonukba vonultak, hogy a török járom alatt nyögő magyarságnak legalább lelki vigaszt nyújtsanak. A rablás és ^pusztítás nyomait, amennyire tudták, eltakarították, azután kettős ünnepségre gyűltek az apátság egyházában. János apát nem térvén vissza a mohácsi halálmezőről, ma iktatjákjbe az újonnan választott György apátot. Tömjén illat és buzgó szivekből fakadó ének töltötte meg a templomot s az uj rendfő áldását adta az eléje járulókra. Az ünnepség második és fölemelő része volt, midőn megtört szívvel, megnyugvó érzéssel Palánki Endre lépett az oltár elé. Már előbb belátta azt, hogy a világ nem képes békét és igazi boldogságot nyújtani, azért elhatározta, hogy egyedül a hit vigasztaló erejében keresi lelkének nyugalmát. Alázattal hajtotta meg fejét, mig rá adták Szent Benedek rendjének öltönyét s az uj apát kezeibe letette a fogadalmat. A jó páterek örömmel ölelték keblükre az ifjút, az apát pedig testvéri csókkal üdvözölte. Endre mint szerzetes, rajta is volt, hogy méltó legyen rendtársai sze- retetére. Bár szivének nagy sebe még sokáig sajgott, lassan lassan azonban behegedt s Iluska iránti tiszta szeretete kegyeletes emlékezéssé változott. Isten iránti buzgalma később oly nagy lön, hogy még a szerzetesi életet sem találta arra teljesen kielégítőnek. Magányba vágyott. Rendfőnökét esengve kérte, hogy a monostort elhagyhassa, mert úgymond, csak a magányban lesz képes méltóképpen szolgálni az Istent. Az apát, látva Endre szivében az olthatatlan lángot, mely Istenért hevítette, később teljesítette kérelmét. Endre atyából remete lett. Távozása előtt megölelte szerzetes testvéreit, gyermeki alázattal megcsókolta az apát kezét, azután kevés holmival és némi élelemmel elhagyta a lelki nyugalom és a béke hajlékát. Az erdő felé vette útját, hol a tavasz már bontogatta szárnyait * Kéklő violák illatárral fogadták, ka- kuk madarak hangos szóval köszöntötték az érkezőt, ki azután a Bóré család sírja és egy csörgedező kis forrás közelében kunyhót épitett magának s fából egy nagy keresztet faragott, melyet kunyhójától nem messze állított fel s az előtt, a puszta földön térdelve és imádkozva töltötte el a napnak jelentékeny részét. Ruházata szőrcsuhából, eledele vadgyümölcsök és saját termesztésű zöldség és gyökerekből állott s he- tenkint csak egyszer fogadott el némi főtt ételt, az őt meglátogató szerzetes atyától. Tizennégy esztendőt töltött el a jámbor remete itt a magányban s az emberek, akik ismerték, szentnek tartották és gyakran felkeresték, hogy oktatásait hallhassák és imáiba ajánlják magukat. Egy napon, éppen a szerencsétlen mohácsi ütközet évfordulóján, páter Lőrinc látogatta meg az erdő jámbor lakóját, szokás szerint, kevés ételt vivén számára. Oda érve, a
