Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)

1937-12-23 / 99-100. szám

6

TOLNAMEGYEI UJSÄG

1937 december 23.

Biabily rendeletét alkotott éa kimondta, hogy míg ebtertáai aiabályrendelete hiiőriő ebek után 2 pengd adót ir elő, addig eat ai basa eget a farkas* kutyákra néive 10 pengóre emeli fel. Néhány körlevél elintéaóae éa aaámadáa jóváhagyása ntán határo* •

Nem is tudom mire kellene szeb- ben visszaemlékeznem, arra a különös december huszonnegyedikére-e, vagy az egész szétszóródott zászlóaljunkra, vagy Gáspár Elek főhadnagyra, aki akkor a mi menetünk parancsnoka volt és nem sokkal azután, hogy kiértünk oda, ott is pihent el a nagy Bug erdő szélen. Ott is temettünk el Téged vadonatúj sátorlapkoporsódban abban a szamóca illatú idegen rengetegben. S amikor jóságos szép, székely fejed fölé mintázgattuk a Te fehér nyír kopjafádat, sok szeretettel és sok szomorúsággal tudtunk beszélgetni rólad. És most, ahogy visszaemlék- szem arra a különös karácsonydélutánra, olyan, mintha ez a fehér papir itt előttem még mindig a Te fehér nyír kopjafád volna és mi még mindig vésegetnénk rá az azóta nagyon is elcsorbult késünkkel a ti felujult szép emlékeiteket.

Az a nap nekünk csak délután kezdődött, akkor, amikor az egész menetzászlóalj már ott állt a város közepén merev mozdulatlanságban, mint az ólomkatonák. Mint ahogyan ma estére fogják sorbarakni a Jézuska által hozott ólomkatonákat a gyerekek. Hó meg az eső permetezett, fázós hideg délután volt. A nagy térség szélein körül a járdán emberek álltak, vártak, pedig 1914 óta sok ilyen menetindulást láttak már. De azért csak nem mozdultak, néztek, kíváncsiskodtak, mert különösnek találták, hogy éppen ma délután indítják útnak ezt az újabb halálzászlóaljat, amikor ma este mindenkinek sietnie kellene a ziman- kós uccáról a karácsonyfa alá. A hó meg az eső is mindjobban kergetné már őket, de azért csak nem mozdulnak, mert hogy ott künn a frontokon, azokban a kavernaváro- sokban sem lesz senkinek sem karácsonyestje, azt még csak el lehet Szívelni valahogy, mert ott az angyalok kara amúgy is megfulladna a gránátok robajában, meg a pásztorok dala is csak összetöredezne a kavernatetőkön. Meg azután ott künn annyira földszagu már a le- helletük meg a gondolatuk és minden, ami ott künn életet jelent, annyira alant történik, el is felejthették már azt, hogy a magasságokban is szoktak történések lenni. De ezek a katonák itt vannak és mingyárt az emberek szűkre fogott sorfalai között fognak nekivágni a bizonytalanságnak és lehet izgalmas fürkésző játékot kezdeni az arcukon; kutatni, hogy mit sajnálnak itthagyni, a hitvest, a gyermekeket, vagy itthoni életüket. És nem megnyugtató érzés-e az, hogy nem mi vagyunk beleszijazva abba a tömérdek málhába és azokba a hótól ázott katonaruhákba. De csak már indítanák őket.

Előbb a Himnusz jön még. Komoly hangjaitól megreszketnek a hópelyhek, meg a lelkek is. Csak ezt hagynák el egyszer . .. Ezt a dalt. Mert a vezényszavak kemények és darabosak, mint a lavinák köve, ezer izom mozdul egyszerre tőle, de ettől a dallamtól és a mögötte síró szövegtől megmozdul egész lelkünk és belefájditja szivünkbe az egész elszenvedett mulaatilag kimondta a köigyttlós, hogy a miniBiteri rendelet értelmében a Horthy Miklós kórhianál két uj orvosi állást rendsieresit 80 pengő havi fisetéssel és díjtalan terméssetbeni ellátással.

tunk. Lehajtó dallamai nyomán hanyatló karunk alig tud ökölbe szorulni Pedig ilyen öklöző idők járnak mostan.

Ezek a gondolatok azonban riadnak már vissza, kemény vezényszavak lavinája nyomja őket és nyomukban megindul az egész zászlóalj, az emberek sorfala mellett, akik kikisérnek bennünket az állomásra, ahol már készen áll a vonatunk.

Egymás mellett állanak azok a barna arcú vagonok, szorosan egymáshoz láncolva, mint a rabok. Rácsos merev szemeikkel néznek ránk, nagy üreges szájuk szétfeszítve, hogy szinte borzongató ez a sok szögletes vagónarc, amint sötét torkuk elnyelőén mered rá ezekre a nyüzsgő katonákra, mint egy éhes rajvonal.

Egypár késői kelletlen virág, amit adtak, amit hát magunkkal viszünk, egypár éppen hogy csak elmondott szép szó, Ígéret, ami könnyedén rázkódik lelkünk poggyásztartójában, akkorák csak, hogy minden pillanatban kihullhatnának a háló nyílásai között, talán le sem hajolna érte senki, ha már most kipottyan- nának, mégis akkorákat nyög, fuj elől az a vastüdejü szörnyeteg, mintha ő vonszolná horgán az egész világot.'

Nóta? Isten veletek fehérvári lányok ? De hazug is lenne ez a nóta. ha szólna, de sehol egy hang, egy nesz, csak mászunk szótlanul a kattogó talpakon, mint egy lapuló óriáshernyó, akinek a lelke már báb, csak a lábai csikordulnak még, mozognak, viszik a hóesés elől a téli szállása felé, ha ugyan szállás az, amikor lángban áll fölöttünk a házunk.

Kelenföldnél leállítják a vonatunkat, mert Érdnél, ahol pár percet állt, katonáink megdézsmáltak egy vagont. Végigjárjuk az összes kocsikat, keressük azt a vagy ötven zsák diót s a sok mást, ami elveszett, de sehol semmi nyom, semmi jel, sehol a lábunk alatt véletlenül elroppanó dióhéj, csak azok az arcok, azok a szomorúságban is őszintén megszeppent katonaarcok árulják el, hogy ebben a komisz csinytevésben oldódott föl minden karácsonyi. keserűségük. Hogy a lopott diók csörgése sirt a fülükbe egy régi hangot a régi karácsonyokból és azoknak olajos zamata csalta ínyükre ízét a régi karácsonyi kalácsoknak.

Gáspár főhadnagyunk komolykodik még az állomásparancsnokkal, hogy ma karácsony este van, hogy engedjenek továbbfutni bennünket ebből a karácsonfás magyar karámból ki egy idegenebb hidegbe, ahol csikordulnak az üvegkeményre fagyott hópelyhek, mint az össze- szoritott fogak, s ahol dermedten lehullott már a lelkek karácsonyfájáról a legutolsó meleg gondolat is ... és tovább engednek.

Hatvanban vártak vacsorával. Már 7 óra is jóval elmúlt, amikor odaértünk. Akkorára már volt egy formás karácsonyfánk, amit teleaggattunk cigarettákkal, rajsipokkal, iránytűkkel és rajta világított mind a ti- zennégyőnk villanylámpája. Gáspár főhadnagy rendezte el a bevonulásunkat Akkor — jól emlékszem — kissé teátrálisnak találtuk az egész elgondolást, de azután örültünk, hogy nem mondottuk azt meg akkor tenéked. Zöldek voltunk, her- nyómászoltak és koránférgesedők, tehozzád képest. Neked akkor már sok békeév bölcsessége volt ahátad mögött, nekünk meg csak sok háborús ellentmondás és zűrzavar a lelkűnkben.

Úgy volt, hogy elől ment egy katona a karácsonyfával, utána tizennégyen mi és a végén a minden menetben hagyományos Zsiga cigány, ütött-kopott hegedűjét szorongatva a köpenyege alatt. Így vonultunk be az Urnák 1916. szentestéjén a fényes hatvani étterembe.

Egy hosszú asztal volt csak üresen, ahová bennünket vártak, amelynek a közepére került a mi különös karácsonyfánk.

Amikor leültünk ott és elcsitult a mi zajunk, elnémult az egész étterem, tekintetek simogattak végig bennünket elnézőn, megértőn. Bor és pezsgő jött, minden csendben s akkor Gáspár főhadnagy felnézett az ott ácsorgó Zsiga cigányra, az pedig hegedűjének vértelen hangján elkezdte játszani: Mennyből az angyal ... és utána a többi énekeket is eljátszotta sorra mind. Borzasztó volt hallani, amint ez a torz ember, rossz szerszámán fűrészeli, gyilkolja ezeket a melegörömü dallamokat. Rettegtünk, hogy komolytalanokká válunk ott. De amikor minden szem úgy tekintett rá a mi karácsonyfás asztalunkra, mint a szószékre vagy az úrvacsora asztalra, lassan megszépült a hangja a hegedűnek, áhitatos és mély lett, mint a templomi orgonáké, titokzatos és misztikus, mint az éjféli misék hangulata és egyszerre templom lett ott, ebből a pezsgős, pincéres étteremből. A kivetettek, a nomádok temploma, a mi templomunk, akiket elkergetett az élet a karácsonyfa álól. Poharak mozdultak mint áldozati kelyhek, cigaretták füstje terjengett szét, mint sürü, illatos tömjénfüst, pincérek jártak-keltek, mint frakkos, perselyes egyházfik, mi- nisztránsok és szolgálták ki ezeket a katonaruhás áldozókat. A beszéd is lassan megindult, halkan, fojtot- tan,mint monoton zsolozsmák szava, de ez már nem a mi szavunk volt, mert akkor már nekünk nem volt hangunk és csak kerülgettük egymás tekintetét, nehogy egymáshoz ütődve kettépattanjanak és meleg tartalmuk végigperegjen az arcunkon. Mi akkor már szótlanul gyóntunk és áldoztunk ott és valakinek meleg kezét éreztük a homlokunkon.

Groteszk kép, furcsa oltár, szokatlan a mi áldozásunk, de akkor nekünk nem lehetett más karácsonyunk és olyat teremtettünk magunknak, amilyent tán nem is akartunk. Csak elindítottunk egy ólomnehéz gondolatot, amelynek könnyű fehér szárnyai nőttek s megértő mozdulattal alája is melegített mindnyájunkat. Nem lett bűnné az, hogy templommá varázsoltuk felmart életünknek ezt a profán helyét és mintha valaki biztatón szólt volna hozzánk annak a rekedt hegedűnek a hangján át, hogy >ne féljetek pásztorok«.

És mi akkor valóban úgy is éreztük, hogy pásztorok vagyunk, pásztorai egy nagy megrémített embernyájnak; a magyarságnak, pásztorai egy nagy közösségi gondolatnak ;és messziről csatakürtök, uj Jézus — Allah kiáltások zaja gyűr egymásra mindent a lelkűnkben. Siessünk.

Peregnek az elnehezült percek, I bomlik az oltár, üresek lesznek az áldozati kelyhek, hangulatok fosztanak szét, indulunk.

Emlékezés egy háborús karácsonyra

Irta; Motor Imre.

Rádiót

CSHIárokat, kedvezően vásárolhat

részletre is.

Régi rádióját becserélem. Vi lány- ét vízre zetékszerelést a legolcsóbban készítek.

: Title Kálmán

Rádió, Villany- és Vizvezetékberendezési Vállalata, Szekszárd, Széchenyi-utca 6.

Telefon 138. 827

Az egész étterem állva búcsúzik el tőlünk, tekintetek csüngnek rajtunk marasztalón, de mi már künt vagyunk, ahol égig érő sűrű hófüggöny takarja el a vonatunkat. Egy pillanatra megtorpanunk ott, aztán sietve bujunk el a függöny hidegen olvadó józan bodrai között.

Indul a vonatunk is, eloltódnak a lámpák és mindenki maga marad a gondolataival.

Sötét van, csend van, csak a mozdony sziporkái nyilaznak el sűrűn az ablak előtt csendben, mintha roppant magasságból, valami öle6 csillagszóróból szabadultak volna el, egy iromba nagy karácsonyfáról; amely felettünk nyújtózik az égig s ame’yet angyalok szórnak. tele tiszta fehér hópelyhekkel. Mi meg már körbe robogunk alatta, festett bádog síneken, mint egy óriási játékvonat alvó ólomkatonákkal, amelyeket tábornokfiucskákhoz visznek ajándékba ezen a szent estén. Megyünk, robogunk, egyszer csak majd megáll a vonatunk, felébrednek, kiugrálnak az ólomkatonák és a tábornokfiucskák csatarendbe szednek minket.' Elkezdik velünk a nagy komoly játékot, harcra, rohamra visznek minket, karácsonyi havasi téli tájakon... és hull a hó és hull a vérünk és hullanak az ólomkatonák, pattogzik rólunk a festék, hogy kilátszik már szürke ólombőrünk és ahogy lekopott már rólunk minden festék és már takargatnánk egymás fázós véres ólomtestét és rózsaszínű lesz a nyomunkban minden hópehely, akkor félredobódunk a nagy játékból, elkallódunk, elveszünk.. .

Ti is igy kallódtatok el egy hősi csatában, hősi halállal ott, annak a nagy Bug-erdőnek a szélén.

Mi nem lehettünk akkor olyan fejedelmi zsákmányai a halálnak, mint ti, akik hősök voltatok ott. Pedig mi sem borzongtunk meg minden vélt kardsuhintástól s nem tudni miért, velünk még sem törődött a halál, csak ólálkodott a nyomunkban lomhán lóbálódó kaszával, mint sebzett foglya után a vadász. Az életünket ugyan hazahoztuk, de a rémületeket is hurcoljuk azóta magunkkal s most befelhőzi igen sok álmunk. A te álmodat azóta nem zavarja semmi. Te fölötted csak évről-évre kivirit és megérik a szamóca, illata és ize is leér tán hozzád, emlékedet meg a hide- gedő Búg-szelek évről-évre csak elhozzák és mi emlékeitek vásznára fagyó életünk szegényedő palettájáról csak rakosgatjuk azóta az emlékeiteket megszépítő színeket.

Lassan betelik a vászon, szinte- lenedik a paletta, rég volt karácsonyok fénye lobban itt is, ott is gyérülőn, sötétedőn, lassan egybe- alkonyodik a nagy ólomszérü, elmosódnak uták, célok s amíg mi az elcsöndesedett régi harcok emlékei között hazatért régi csatázok szanaszét heverünk dísztelenül, addig a ti l\ősi emlékeitek ércszobrai körül szüntelenül sorakoznak parádézva az uj ólomkatonák.

Öblös párnás karosszékből mesz- szi ablakok mögül, amint magunk