Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)

1937-12-23 / 99-100. szám

6 TOLNAMEGYEI UJSÄG 1937 december 23. Biabily rendeletét alkotott éa kimondta, hogy míg ebtertáai aiabályrendelete hiiőriő ebek után 2 pengd adót ir elő, addig eat ai basa eget a farkas* kutyákra néive 10 pengóre emeli fel. Néhány körlevél elintéaóae éa aaámadáa jóváhagyása ntán határo* • Nem is tudom mire kellene szeb- ben visszaemlékeznem, arra a külö­nös december huszonnegyedikére-e, vagy az egész szétszóródott zászló­aljunkra, vagy Gáspár Elek főhad­nagyra, aki akkor a mi menetünk parancsnoka volt és nem sokkal azután, hogy kiértünk oda, ott is pihent el a nagy Bug erdő szélen. Ott is temettünk el Téged vadonatúj sátorlapkoporsódban abban a sza­móca illatú idegen rengetegben. S amikor jóságos szép, székely fejed fölé mintázgattuk a Te fehér nyír kopjafádat, sok szeretettel és sok szomorúsággal tudtunk beszélgetni rólad. És most, ahogy visszaemlék- szem arra a különös karácsony­délutánra, olyan, mintha ez a fehér papir itt előttem még mindig a Te fehér nyír kopjafád volna és mi még mindig vésegetnénk rá az azóta nagyon is elcsorbult késünkkel a ti felujult szép emlékeiteket. Az a nap nekünk csak délután kezdődött, akkor, amikor az egész menetzászlóalj már ott állt a város közepén merev mozdulatlanságban, mint az ólomkatonák. Mint ahogyan ma estére fogják sorbarakni a Jé­zuska által hozott ólomkatonákat a gyerekek. Hó meg az eső perme­tezett, fázós hideg délután volt. A nagy térség szélein körül a járdán emberek álltak, vártak, pedig 1914 óta sok ilyen menetindulást láttak már. De azért csak nem mozdultak, néztek, kíváncsiskodtak, mert külö­nösnek találták, hogy éppen ma délután indítják útnak ezt az újabb halálzászlóaljat, amikor ma este mindenkinek sietnie kellene a ziman- kós uccáról a karácsonyfa alá. A hó meg az eső is mindjobban ker­getné már őket, de azért csak nem mozdulnak, mert hogy ott künn a frontokon, azokban a kavernaváro- sokban sem lesz senkinek sem kará­csonyestje, azt még csak el lehet Szívelni valahogy, mert ott az an­gyalok kara amúgy is megfulladna a gránátok robajában, meg a pász­torok dala is csak összetöredezne a kavernatetőkön. Meg azután ott künn annyira földszagu már a le- helletük meg a gondolatuk és min­den, ami ott künn életet jelent, annyira alant történik, el is felejt­hették már azt, hogy a magassá­gokban is szoktak történések lenni. De ezek a katonák itt vannak és mingyárt az emberek szűkre fogott sorfalai között fognak nekivágni a bizonytalanságnak és lehet izgal­mas fürkésző játékot kezdeni az arcukon; kutatni, hogy mit sajnál­nak itthagyni, a hitvest, a gyer­mekeket, vagy itthoni életüket. És nem megnyugtató érzés-e az, hogy nem mi vagyunk beleszijazva abba a tömérdek málhába és azokba a hótól ázott katonaruhákba. De csak már indítanák őket. Előbb a Himnusz jön még. Ko­moly hangjaitól megreszketnek a hópelyhek, meg a lelkek is. Csak ezt hagynák el egyszer . .. Ezt a dalt. Mert a vezényszavak kemé­nyek és darabosak, mint a lavinák köve, ezer izom mozdul egyszerre tőle, de ettől a dallamtól és a mö­götte síró szövegtől megmozdul egész lelkünk és belefájditja szi­vünkbe az egész elszenvedett mul­aatilag kimondta a köigyttlós, hogy a miniBiteri rendelet értelmében a Horthy Miklós kórhianál két uj or­vosi állást rendsieresit 80 pengő havi fisetéssel és díjtalan terméssetbeni ellátással. tunk. Lehajtó dallamai nyomán ha­nyatló karunk alig tud ökölbe szo­rulni Pedig ilyen öklöző idők jár­nak mostan. Ezek a gondolatok azonban riad­nak már vissza, kemény vezény­szavak lavinája nyomja őket és nyo­mukban megindul az egész zászló­alj, az emberek sorfala mellett, akik kikisérnek bennünket az állomásra, ahol már készen áll a vonatunk. Egymás mellett állanak azok a barna arcú vagonok, szorosan egy­máshoz láncolva, mint a rabok. Rácsos merev szemeikkel néznek ránk, nagy üreges szájuk szét­feszítve, hogy szinte borzongató ez a sok szögletes vagónarc, amint sötét torkuk elnyelőén mered rá ezekre a nyüzsgő katonákra, mint egy éhes rajvonal. Egypár késői kelletlen virág, amit adtak, amit hát magunkkal viszünk, egypár éppen hogy csak elmondott szép szó, Ígéret, ami könnyedén rázkódik lelkünk poggyásztartójá­ban, akkorák csak, hogy minden pillanatban kihullhatnának a háló nyílásai között, talán le sem hajolna érte senki, ha már most kipottyan- nának, mégis akkorákat nyög, fuj elől az a vastüdejü szörnyeteg, mintha ő vonszolná horgán az egész világot.' Nóta? Isten veletek fehérvári lá­nyok ? De hazug is lenne ez a nóta. ha szólna, de sehol egy hang, egy nesz, csak mászunk szótlanul a kattogó talpakon, mint egy lapuló óriáshernyó, akinek a lelke már báb, csak a lábai csikordulnak még, mozognak, viszik a hóesés elől a téli szállása felé, ha ugyan szállás az, amikor lángban áll fölöttünk a házunk. Kelenföldnél leállítják a vonatun­kat, mert Érdnél, ahol pár percet állt, katonáink megdézsmáltak egy vagont. Végigjárjuk az összes ko­csikat, keressük azt a vagy ötven zsák diót s a sok mást, ami elve­szett, de sehol semmi nyom, semmi jel, sehol a lábunk alatt véletlenül elroppanó dióhéj, csak azok az arcok, azok a szomorúságban is őszintén megszeppent katonaarcok árulják el, hogy ebben a komisz csinytevésben oldódott föl minden karácsonyi. keserűségük. Hogy a lopott diók csörgése sirt a fülükbe egy régi hangot a régi karácso­nyokból és azoknak olajos zamata csalta ínyükre ízét a régi karácsonyi kalácsoknak. Gáspár főhadnagyunk komoly­kodik még az állomásparancsnok­kal, hogy ma karácsony este van, hogy engedjenek továbbfutni ben­nünket ebből a karácsonfás magyar karámból ki egy idegenebb hidegbe, ahol csikordulnak az üvegkeményre fagyott hópelyhek, mint az össze- szoritott fogak, s ahol dermedten lehullott már a lelkek karácsony­fájáról a legutolsó meleg gondolat is ... és tovább engednek. Hatvanban vártak vacsorával. Már 7 óra is jóval elmúlt, amikor oda­értünk. Akkorára már volt egy for­más karácsonyfánk, amit teleaggat­tunk cigarettákkal, rajsipokkal, irány­tűkkel és rajta világított mind a ti- zennégyőnk villanylámpája. Gáspár főhadnagy rendezte el a bevonulá­sunkat Akkor — jól emlékszem — kissé teátrálisnak találtuk az egész elgondolást, de azután örültünk, hogy nem mondottuk azt meg ak­kor tenéked. Zöldek voltunk, her- nyómászoltak és koránférgesedők, tehozzád képest. Neked akkor már sok békeév bölcsessége volt ahátad mögött, nekünk meg csak sok há­borús ellentmondás és zűrzavar a lelkűnkben. Úgy volt, hogy elől ment egy ka­tona a karácsonyfával, utána tizen­négyen mi és a végén a minden menetben hagyományos Zsiga ci­gány, ütött-kopott hegedűjét szo­rongatva a köpenyege alatt. Így vonultunk be az Urnák 1916. szent­estéjén a fényes hatvani étterembe. Egy hosszú asztal volt csak üre­sen, ahová bennünket vártak, amely­nek a közepére került a mi különös karácsonyfánk. Amikor leültünk ott és elcsitult a mi zajunk, elnémult az egész ét­terem, tekintetek simogattak végig bennünket elnézőn, megértőn. Bor és pezsgő jött, minden csendben s akkor Gáspár főhadnagy felnézett az ott ácsorgó Zsiga cigányra, az pedig hegedűjének vértelen hang­ján elkezdte játszani: Mennyből az angyal ... és utána a többi éneke­ket is eljátszotta sorra mind. Bor­zasztó volt hallani, amint ez a torz ember, rossz szerszámán fűrészeli, gyilkolja ezeket a melegörömü dal­lamokat. Rettegtünk, hogy komoly­talanokká válunk ott. De amikor minden szem úgy tekintett rá a mi karácsonyfás asztalunkra, mint a szószékre vagy az úrvacsora asz­talra, lassan megszépült a hangja a hegedűnek, áhitatos és mély lett, mint a templomi orgonáké, titokza­tos és misztikus, mint az éjféli mi­sék hangulata és egyszerre templom lett ott, ebből a pezsgős, pincéres étteremből. A kivetettek, a nomádok temploma, a mi templomunk, akiket elkergetett az élet a karácsonyfa álól. Poharak mozdultak mint áldo­zati kelyhek, cigaretták füstje ter­jengett szét, mint sürü, illatos töm­jénfüst, pincérek jártak-keltek, mint frakkos, perselyes egyházfik, mi- nisztránsok és szolgálták ki ezeket a katonaruhás áldozókat. A beszéd is lassan megindult, halkan, fojtot- tan,mint monoton zsolozsmák szava, de ez már nem a mi szavunk volt, mert akkor már nekünk nem volt hangunk és csak kerülgettük egy­más tekintetét, nehogy egymáshoz ütődve kettépattanjanak és meleg tartalmuk végigperegjen az arcun­kon. Mi akkor már szótlanul gyón­tunk és áldoztunk ott és valakinek meleg kezét éreztük a homlokunkon. Groteszk kép, furcsa oltár, szo­katlan a mi áldozásunk, de akkor nekünk nem lehetett más karácso­nyunk és olyat teremtettünk ma­gunknak, amilyent tán nem is akar­tunk. Csak elindítottunk egy ólom­nehéz gondolatot, amelynek könnyű fehér szárnyai nőttek s megértő mozdulattal alája is melegített mind­nyájunkat. Nem lett bűnné az, hogy templommá varázsoltuk felmart éle­tünknek ezt a profán helyét és mintha valaki biztatón szólt volna hozzánk annak a rekedt hegedűnek a hang­ján át, hogy >ne féljetek pásztorok«. És mi akkor valóban úgy is érez­tük, hogy pásztorok vagyunk, pász­torai egy nagy megrémített ember­nyájnak; a magyarságnak, pászto­rai egy nagy közösségi gondolat­nak ;és messziről csatakürtök, uj Jézus — Allah kiáltások zaja gyűr egymásra mindent a lelkűnkben. Siessünk. Peregnek az elnehezült percek, I bomlik az oltár, üresek lesznek az áldozati kelyhek, hangulatok fosz­tanak szét, indulunk. Emlékezés egy háborús karácsonyra Irta; Motor Imre. Rádiót CSHIárokat, kedvezően vásárolhat részletre is. Régi rádióját becserélem. Vi lány- ét víz­re zetékszerelést a legolcsóbban készítek. : Title Kálmán Rádió, Villany- és Vizvezetékberendezési Vállalata, Szekszárd, Széchenyi-utca 6. Telefon 138. 827 Az egész étterem állva búcsúzik el tőlünk, tekintetek csüngnek raj­tunk marasztalón, de mi már künt vagyunk, ahol égig érő sűrű hó­függöny takarja el a vonatunkat. Egy pillanatra megtorpanunk ott, aztán sietve bujunk el a függöny hidegen olvadó józan bodrai között. Indul a vonatunk is, eloltódnak a lámpák és mindenki maga marad a gondolataival. Sötét van, csend van, csak a moz­dony sziporkái nyilaznak el sűrűn az ablak előtt csendben, mintha roppant magasságból, valami öle6 csillagszóróból szabadultak volna el, egy iromba nagy karácsonyfáról; amely felettünk nyújtózik az égig s ame’yet angyalok szórnak. tele tiszta fehér hópelyhekkel. Mi meg már körbe robogunk alatta, festett bádog síneken, mint egy óriási já­tékvonat alvó ólomkatonákkal, ame­lyeket tábornokfiucskákhoz visznek ajándékba ezen a szent estén. Me­gyünk, robogunk, egyszer csak majd megáll a vonatunk, felébred­nek, kiugrálnak az ólomkatonák és a tábornokfiucskák csatarendbe szednek minket.' Elkezdik velünk a nagy komoly játékot, harcra, ro­hamra visznek minket, karácsonyi havasi téli tájakon... és hull a hó és hull a vérünk és hullanak az ólomkatonák, pattogzik rólunk a festék, hogy kilátszik már szürke ólombőrünk és ahogy lekopott már rólunk minden festék és már takar­gatnánk egymás fázós véres ólom­testét és rózsaszínű lesz a nyo­munkban minden hópehely, akkor félredobódunk a nagy játékból, el­kallódunk, elveszünk.. . Ti is igy kallódtatok el egy hősi csatában, hősi halállal ott, annak a nagy Bug-erdőnek a szélén. Mi nem lehettünk akkor olyan fejedelmi zsákmányai a halálnak, mint ti, akik hősök voltatok ott. Pedig mi sem borzongtunk meg minden vélt kardsuhintástól s nem tudni miért, velünk még sem törő­dött a halál, csak ólálkodott a nyo­munkban lomhán lóbálódó kaszá­val, mint sebzett foglya után a va­dász. Az életünket ugyan hazahoz­tuk, de a rémületeket is hurcoljuk azóta magunkkal s most befelhőzi igen sok álmunk. A te álmodat azóta nem zavarja semmi. Te fölöt­ted csak évről-évre kivirit és meg­érik a szamóca, illata és ize is leér tán hozzád, emlékedet meg a hide- gedő Búg-szelek évről-évre csak elhozzák és mi emlékeitek vásznára fagyó életünk szegényedő palettá­járól csak rakosgatjuk azóta az emlékeiteket megszépítő színeket. Lassan betelik a vászon, szinte- lenedik a paletta, rég volt karácso­nyok fénye lobban itt is, ott is gyérülőn, sötétedőn, lassan egybe- alkonyodik a nagy ólomszérü, el­mosódnak uták, célok s amíg mi az elcsöndesedett régi harcok em­lékei között hazatért régi csatázok szanaszét heverünk dísztelenül, ad­dig a ti l\ősi emlékeitek ércszobrai körül szüntelenül sorakoznak pa­rádézva az uj ólomkatonák. Öblös párnás karosszékből mesz- szi ablakok mögül, amint magunk

Next

/
Thumbnails
Contents