Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)

1937-05-15 / 37-38. szám

jjfef

Később megbékültek velük. A cigány és asszonya odajárt munkára a házhoz. Ételt kaptak és istápolást. A tipegő kislány kocsikát, tékenöfe fakanalat, erdei gyümölcsöt, virágot. Mindent neki, aki szeretettel köszön* tötte egyszer az elárvult keblet, amit itt kellett hagyni irgalmas rendelésből a kicsijének.

Aztán sok idő eltelt. A fiatalok öregek lettek. Ambrus előretört a többi cigány közül, vajda lett. Az asszony sem dolgozott már. Újak hordták szerte a faluban a kész mun kát. ö csak pipázott, a gyerekeit nézte s az urát, ahogy az magasra emelte déli órákon fejét az ég felé.

Akármilyen messze visszagondolok az életembe, Ambrusék mindig benne voltak. Fehéren és öregen ott álltak az udvaron, vagy a kocsiszínben s halálos komolyan javították a játé kaimat, vagy még komolyabban me séltek nekem arról, hogy mi is van az erdőben. Néha összekülönböztek egymással, ha mindenik egyszerre akart beszélni. Ilyenkor az ő nyelvükön pergett le hirtelen pár szó s az asszony elhallgatott. Csak szeme lobbanasáról lehetett látni, hogy ő éppen másképp mondaná, mint az embere.

Más az, ha asszonyszem néz valamit, más . az, ha férfié. Különösed akkor, ha nótába kell szedni valamit, ők pedig ezt tették. Ambrus igy dalolt nekem a harangvirágról:

— Esik eső rája, meghajlik a szára, cigánygyerek tépi, pénzecske kell néki.

Utána az asszony remegő, citeráló hangja következett.

—- Olyan kék a harangvirág, mint a kis Mariska szeme, sze e eme, jaj de szé-é ép.

Ambrus haragosan közbeszólt:

— Buta vagy, ez nem nóta:

Sziszegett az asszony, feléje hajolt,

harapásra kész vadmacska lett egyszerre.

— De igaz, ha nem is nótába van. Olyan annak a szeme, mint a valóságos harangvirág. Mint a maga édesanyjáé volt kedvesem.

Ez már nekem szólt.

— Kékszemü cigánygyerek! örülhetne a vén eszed, hogy egyszer ilyen is van. Ilyen unokád.

Két karját riogatásra tárta, szelíden belenézett a sovány, üres karok közé, mintha gyereket ringatna benne.

— Csucsujj kincsem, csucsujj 1

I-i-gy! Kékszemü purdékám. Lád-é, még azt mondja, hogy nem nótába van fogva ? Hát baj az ? Olyan vagy, mint az volt, egészen olyan, csak csipke nincs rajtad, meg a hajad nem annyira szöszi. Csucsujj!

Ringatta a semmit, dalolt neki, Ambrus elhúzódott a munkája mellé, mintha megverték volna.

A zöld lombok közül ruganyos járású fiatalasszony közeledett s hátulról, csendesen beletette kisgyerekét a vénasszony karjába. Nem történt semmi. Tovább ringatta. Mintha ott lett volna azelőtt is valóságosan.

Zöld pázsiton ültem mellette, néz tem. Csak ketten voltunk, valameny- nyien munkában voltak. A gyerekek kavicsokat szedtek és horgásztak a viz mellett, a kiabálásuk és nevetésük hallatszott fel hozzám.

A Vénasszony egyszerre csak rá- borult a szundikáló kisgyerekre és keservesen sirni kezdett.

— Valami bajod van Lala?

— Jaj! — mondta, mintha felébresztettem volna.

Mért sirsz 1

Sovány, fekete kézé a messzibe lendült.

— Azt siratom, az elsőt, aki meg* haiti Ilyen volt egészen, éppen ilyen, J mint az apja. Annak is szőke volt I

WLMMÉG¥ÍSt'/UJ3!AG

>S

Ausztráliából

^ ÉRKEZETT 7SJ

ÉRTESÜLÉSÜNK SZERINT

AHONNAN A VILÁG GYAPJUSZÜKSÉGLETÉNEK NEGYEDÉT FEDEZIK

GYAPJÚSZÖVETEK

TOVÁBBI ÁREMELKEDÉSE VÁRHATÓ.

ENNEK ELLENÉRE

RAKTÁRUNKON

FELHALMOZOTT KÉSZLETÜNKET

RÉGI OLCSÓ ÁRON

BOCSÁJTJUK A VEVŐ KÖZÖN SÉG RENDELKEZÉSÉRE

TISZTA GVAP1U FÉRFI KAMMGARN 19 PENGŐ TISZTA GVAPJU NŐI DlVATS2ŐVET 3 PENGŐ

PIRNITZER JÓZSEF t> FIAI

ÁRUHÁZÉBAN

szekszárdon

a haja legénykorában, kék volt a szeme éé olyan húsa volt, mint a tejes málacnak. Fehér. Minden cigánylány szerette, de az csak engem,

Ambrus fejszéje éppen a levegőben villogott, mikór odanéztünk. Sudár alakja ívben hajlott hátra s a vén* asszony csúnya arcát szerelmes melegség pirosította.

— Igen szeretett, még most is, elhiszi-e kedveském?

Nehéz volt elhinni, de azért bólintottam.

— Tegnap is odatette elém a csibemáját, pedig ő is szereti.

Elhallgatott, engem nézett.

— Megnéz galambom úgy e, hogyan lehet egy ilyen rusnya cigány asszonyt szeretni, azt gondolja most? Ne tagadja, itt a kártyám, ez megmondja. Cigányasszony mindent tud.

Szórta a piszkos kártyákat, dör- mögött valamit hozzá.

— Emelje csak meg szentem, úgy, jobbra a szive felé.

A fűre tette, rakta egymásután, pipaszagu, keskeny szája búgta a szavakat. Szokott, egyformaság volt az, amit minden esetben kivetett ne* kém. Levél, öröm, boldogság, ajándék.

Nem tudom, hogy történhetett, abban a pillanatban néztem oda, mikor hátracsuklott és hörögni kezdett. Fejéről lecsúszott a kopott kész kenő, elfeküdt a füvön, szájára hab jött s csuklás fogta el.

Az öreg Ambrus fejszéjét láttam messze repülni és madárként szaladni a két inas lábát. Lihegett a melle, rendelkezett, mint az orvos, sápadt feje odahajolt a beteg asszonyra. Vizet itatott vele, a többiek is körülállták, nem szólt hozzá senki más, Csak Ambrus, de az úgy, mint a vadgerle a párjához.

Elhittem már, hogy szereti, nem kellett több bizonyíték. Mintha az a csúnya, kopott cigányasszony is megszépült volna ezáltal, mintha én is az öreg Ambrus szemével néztem volna.

A testét karcsúnak láttam, lehunyt pillái alól azurosnak látszott a félig nyitott két hályogos szeme.

Nemsokára jobban lett. Bevezették a kunyhóba, lefektették. Később Ambrus jött oda hozzám. Láttam, hogy reszketnek a kezei. Azon a napon nem is dolgozott többet. A fejszekondulások tempósabban hallat szottak, hogy a többiek közül kivált.

— Azt mondja, a kártya rosszat mutatott. Meghal az édesanyja galambom. Borzasztó volt. Füvet markoltam össze, hogy megkapaszkod- hassam benne. Ezektől az irgalom nélkül való kimondott szavaktól néma lettem, csak a könnyeim peregtek végig az arcomon s a szivemet szó* ritotta valami össze, mintha marko - ták volna.

— Lehet, hogy valaki más hal meg, ne sírjon. Nem ő mondta az édesanyját, csak én. Az a hitem, hogy ő lesz. Mástól nem vetett volna habot a szája. Tetszik tudni, hogy mennyire szereti?

Az anyám nevető, vidám arca jött elém s főképp dorgáló szavai, amiért az ilyen ostoba cigány babonára hallgattam.

Szamócával kínáltak, nem kellett. Ambrus tántorgott kissé, mikor felállt mellőlem. Delelőn volt a nap éppen, fehér fején havasan csillogott a fény. A napba nézett áhítattal, alázatosan 8 a magjánál mellére csuk lőtt a feje. Pogány imádság volt, de sürített lélekkel és talán eltalált az igazi helyére.

Bement asszonyához. Én pedig haza, botlódva és gondolat nélkül.

Vacsoránál egyre az anyám mellé akartam ülni, karját simogattam,

ruháját néztem, lehajoltam sokszor a kezére, hogy megcsókoljam.

— Mi bajod van neked? — kérdezte.

— Semmi anyám.

— Nem vagy te lázas?

Fejemre tette keskeny fehér kezét,

szólt az apámnak. Lázmérőt hoztak, vizesborogatást, amit nem éppen sze rettem. Az ágyból is kinyúltam anyám kezéért.

— Add ide, hadd fogjam és ne menj el tőlem.

Éjjel felváltva ültek mellettem. Azt mondják, félrebeszéltem. Hajnalban — erre világosan emlékszem —* fel- sikoltottam s kértem, hogy ne haljon meg.

— En? kérdezte anyám — eszemágában sincs kislányom. Nincs nekem semmi bajom, hála Istennek.

Másnap elutaztunk néhány napra. Vidám és kellemes társaságban, hamar elfelejtettem Ambrusékat. Kicsit haragudtam is rájuk, hogy megijesztettek. Anyáméknak azonban nem mertem elmondani, hogy kint voltam náluk és mi történt.

Egy kis barátnőm jött velünk hozzánk. Az esti vonattal indultunk, vidám napok után. Lázas tervezge- téssel beszéltünk, hogy lovagolni és hajtani fogunk otthon, kirándulásokat terveztünk. Kislányos kacarászással dugtuk össze fejünket, nevetgéltünk az alvó utasokon. Anyám is aludt. Ébren csak mi ketten voltunk. Az egész ut két óra hosszáig tartott. S a szurdai hid felett voltunk éppen, mikor azt súgtam a barátnőmnek:

— Rögtön otthon leszünk.

Abban a pillanatban megállt a

vonat. Csikorgó láncok feszültek. A hirtelen állástól egyenkint lódultak meg a kupék. Az utasok felriadtak.

— Mi történt? — kérdezték egymástól.

Anyám elkapta a kezünket, szorította, maga mellé erőszakolt mind kettőnket. Szép, kék szemében ott ült a rémület, mi fog történni?!

— Meghalunk — súgta valami nekem s ráborultam az anyám karjára nyugodtan, csendesen. Hiszen ha én is meghalok, akkor nincs semmi baj.

A folyosón égő lámpájával Bzaladt keresztül a kalauz. Fel kellett a vi

lágosságra néznem. Apámék jutottak eszembe. Kirántottam anyám kezéből kezemet, sikoltottam s a folyosó felé futottam. Ott kaptak el és visszanyomtak a helyemre.

Pillanatok alatt történt ez egész. A vonat már rendesen állt. Az utasok kiabálása kezdett csendesebb lenni. Izgatott beszélgetések hallatszottak csupán. A helyére ült mindenki.

A kalauz végre megjelent, volt aki a - találgatásokra megmondja az igazat. Valamennyien egyszerre kérdezték.

— Szerencsétlenség kérem. Egy öreg szurdai cigányasszony véletlenük kiesett a vonatból. Az ura meg akarta fogni, de ő is utána zuhantrÉppen itt a; hid fölött. Azt hiszem meghal • tak mindketten. A mélység tizenhat méter.

— Beérünk pontosan a késés miatt? — kérdezte egy ur, akinek sürgős dolga lehetett s nem sokat törődött a két öreg cigány halálával.

A kalauz elővette óráját, megnézte, Megnyugtatta az utast.

— Alig van késés kérem, néhány perc legfeljebb.

Néhány perc, amely alatt két ember szépen meg tud halni. A vonat megy tovább, semmi, semmi baj nincs.

— Ambrusék! — súgta nekem valami.

Alighanem anyámnak is, mert kinyitotta kis táskáját s apró zsebkendőjét szemére szorította. Sirt.

Én szorosan odabujtam a karjához, simogattam, mint mikor azt hittem, hogy neki kell meghalni.

Másnap láttam Ambrusékat. Egymás mellett feküdtek egy nagy ajtón az erdő alatt. Nyakig be voltak takarva: Ambrusnak a feje is keresztül volt csavarva ruhával. Ezüst haja kiágaskodott közüle. Szájából egy vonalnyi keskeny száradt vércsik futott alá. Lula aludt. Szebb volt mint életében* Simára nyugodott az arca, mintha mosolygott volna.

, Madarak fütyürésztek az erdőben S a sok kis kimosdatott purdé virágot szórt rájuk- Szépek voltak és egy cseppet sem volt szomorú a lát- ■ váhy. A putrik füstöltek, asszonyok I tereferéltek mellettük, ők a születés