Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)
1937-05-15 / 37-38. szám
B TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1937 május 15 Ca és halál problémáját nem nagyon szokták fejtegetni. Jön, megy az ember. Kész. Én anyámat néztem. Olyan különös volt a tekintete, hogy pityergőre állott a szám. Anyám, Lula horpadt mellét nézte. Megindult felé s egy csokor gyöngyvirágot tett rá. Talán köszönésül a pár korty tejért, amely ott fakadt egyszer a számára, amikor elment a kis cigány- purdé és elment az anyám anyja. bellii — kenyérmorzsák Irta: Bodnár István A Biblia: Krisztus vetése, SzivQnktöl fflgg, a — mag kikél-e?! S lesz-e QdvOnk — fehér kenyérje ? I A hit — mélysége, voltaképp —magasság, De ily — magasba, hány ember lelke vágy?! Isten a — fény, te, az — árnyék, O, a — tett, te, csak a — szándék! A hit erős szárny, mely az — égbe visz S földre hozza sokszor a — mennyet isi Milyen legyen a — keresztyéni hit ? 1: Higyjak, amit a Szentirás tanít. De hinni, nem sok, a jót — tenni kell... A — többit, bennünk — Isten végzi el 1 Ez a világ irdatlan rengeteg, Krisztus, ki rajta minket átvezet, De pásztorbotja hasztalan suhog: Szerte bolygunk mi — eltévedt fuhok t Az Ur keresztjét, hogy tovább vigye, A derék Simont — kényszerítők. Te, azon légy, ha — kell, a Krisztusért: Önszántadból hulljon — veríték t Krisztushoz vezet — nyílegyenes ut S ember hozzá, mily — csavarogva jut ? I Pogány Saulból, megtért — Pál lett egyszer S ma, még — Pálból is — Saullá vedleli Az élet kinál, de Iám, semmitse ád: Eladtad magad, ez a — tragédiádl Bölcsőtó', sírig, pár perc csak az ut S — ezer év annak, tövis közt, ki fűti Az öröm színes — szappan buborék: Angyal fújja s — ördög pattantja szét 1 Ember, repülsz?! De azért ne feledd: Istenkézben a — sárkány-zsinegei l A Biblia a — bölcseség könyve, Ezért húzódnak oly sokan — tőle?! A hit — belépőjegy az — égbe... — Ne terpeszkedj mindjárt — zsölyébe: Fő, csak — állóhelyre is — férj be 1 Életlámpád magad ne oltsd el: Kifogy — magától olaja ... A többit majd Isten végzi rajta: Koromtól, füsttől megtisztogatja S — örökélet-olajjal tölti fel 1 Kerékkötö-lánc emberben a — dac, De, ha — gyűlölet táltosa ragad: A — lánc szakad s te, már a — mélybe’ vagy! Mióta ember az eget szeli: Büszkébb, őnhittebb... Bár miért teszi ? "Levegővel volt — eddig is telit A holtak szájába rég »obolust« raktak, »Igével« szájukban halnak az — igazaki Benned, ha gőg, dölyf, vérszomj — lázad: Ősemberből az még az — állat, — Igaz keresztyén csupa — alázat l Jószivü ember, mikor ad, Nem nézi: neki, mi — marad. Fösvény, ha — véletlen adott: Koldus lettem! — sopánt legottI Éltünk legyen, — ez vón a földi cél: Foszlós kalács és ne — száraz kenyér. De sokhoz csak a — kalács szaga éri Isten, vagy — én ? I Kockát vet az ember S csodálatos, mindég az »én« nyeri Szivbe vésni szeretném egyaránt: Hited ne hagyd, de a — másét se bántsd 1 Isten maradhat, ha jól megy sorod, De ha — bajban vagy, Őt kiáltozod. Sőt, azt kívánod: tüstént itt legyen... — Persze, felejted: egész élteden Csak — távolodtál tőle untalan: Nem csoda hát, ha — késik, messze van 1 Véka alá ne rejtsd a lelki fényt: Hajókat óv a — Világi tó-mécs... S kit sziklák közt a — mélység pokla vár: Megmentheti egy — szentjánosbogár, Egy kis — gyufaszál! Aftata Irta: Major Imre. A Villa Agata a legszebb épület volt az egész öbölben. Tulajdonképpen nem is volt nagy és messziről is csak úgy látszott, mint egy apró törékeny kis női test, mint egy kis szobor csecsebecse, amelyik éppen rá akar lépni a feléje siető habokra. Ott állt a viz partján s balkonját — amelyről két ablakszem nézett farkasszemet a tengerrel — két fehér oszlop támasztotta a földhöz, amelyek talpai majd a vizbe értek. Itt kezdődött egy keskeny kis móló, csak olyan egyszemélyes, azokból a vajszínű nápolyi kövekből kifaragva, amelyek olyan különösen megszé pülnek azokon a kék vizeken. Ez a móló is csak akkora volt, hogy a tenger csak úgy játékból is, minden pillanatban elnyelhette volna. De itt sohasem volt haragos a tenger, itt mindég beszélgető kedvében volt. Volt kinek beszélgetnie. És meg is hallgatták. A balkonon Agata ült, mint legtöbbször, most is egyedül. Leginkább akkor jött ide ki, amikor nem akart, vagy félt gondolkodni. Ilyenkor itt kint ülve kereste azokat a karcsú vitorlásokat, amelyeken dalos halászok bíbelődnek a hálójukkal. Kiválasztott közülök magának egyet és annak a feszülő vitorlái alá odalopta a lelkét, hogy azt vigyék tovább azok a dalos halászok és beszéljenek, daloljanak neki. ők is, meg a tenger is. Amikor a szeme egyen elfáradt, másikat keresett s azt kisérte hosszan, ringó utján, amíg a vitorlák alatt ott is elnémult a dal. Ilyenkor azután — Istenem hányszor csinálta ezt végig — megkereste a szemével Caprit, keresett rajta valami újat, nem azért, hogy találjon, csakhogy ne legyen pillanata a maga számára. Átkutatta a túlsó partot, Sorrenton kezdte és házról-házra lépegetett, amíg el nem érte Nápolyt. Ezt a képet innen, igy nem szerette s mindig azt mondotta, hogy olyan, mint egy roppant nagy dobozgyár, amelynek a Vezúv a kéménye és Nápoly az ő össze-vissza skatulyáival, annak a rendetlen udvara. Csak a tenger szép és maga a Vezúv. Az is csak ilyenkor, amikor széles torkán úgy ömlik ki az a rengeteg fehér füst, mintha mindjárt megfulladna tőle az egész hegy. Az északi szél meg belekapaszkodik azokba az irtózatos fodrokba, szálakká simítja és lefésüli azok fölé a sötétkék vizek fölé. És ehhez a játékhoz ő is segitett a szélnek a szemével. Olyan jó igy elbabrálni valamivel, amihez nem kellenek gondolatok és mégis szép és mégis megnyugtató. Nincsenek benne problémák, megoldatlanságok, feszültségek, nincsenek benne mások, csak színek: kék, zöld, fehér meg sok más szin és éppen, hogy csak játszani kell velők . . . Nápolyt csak úgy szerette, amikor lent ült a móló végében azon a ké nyélmes karosszéken és nem látta a házait, mert azt a fák eltakarták előle. Csak tudta, hogy hol van, de nem látta. Csak a habokat nézte ilyenkor, amelyek onnan jöttek. Odasiettek eléje a parthoz, felugráltak a móló köveire, egészen oda a lábaihoz és meséltek neki. Olyan szünte len apró csobogással, mint édes kis gyerekszájak, melyeket el sem lehet hallgattatni, ha egyszer mesélni kezdenek. És Agata nem hallgattatta el őket, hanem inkább megbiztatta, kifaggatta azokat, hogy meséljenek csak minél többet az ő gondtalan fiatalságáról. A megrakott vitorlások meg már sietnek haza a vizekről. Haza — gondolta Agata — vájjon ez a szó mindenkinek meleg otthont jelent e ? De azután nem gondolkodott ezep többet. Csak egy kicsit lejebb hajtotta a fejét. Utána meg behunyta a szemét, hogy igy a csukott szem héjai mögött ússzanak tovább azok a csónakok s nemsokára olyan méltóságteljes lett a sötét, a néptelen tenger, hogy nem mert többet fölnézni rá. Félt tőle, mint a gyermek az óriásoktól, hogy elnyeli őt. Azok a- habok meg még ott ugrándoztak a móló előtt. És Agata most ezeket hallgatta. Ezeket a csendes kis csobogásokat, amelyek Nápoly felől jöttek, ahol az ő fiatalsága por- lódott el, ott azok alatt az árnyas pineák alatt s most meg a szél, meg a habok össze akarták terelni azt a sok gyermekkacagást egy nagy egészséges nevetéssé, hogy Agata felmosolyogjon tőle. De Agata nem tudott mosolyogni, csak egy végtelen nagy sóhajtás futott föl benne, amit azon ban elkapott a szél és ráfektetett a sötét vizekre. Azok aztán nyomban el is nyelték és csend lett utána. Tulajdonképpen nem is szabad ezeket a sóhajtásokat visszafojtani, ha már érezzük, hogy útra akarnak válni belőlünk. S Agata is már arra gondolt, hogy azok a halászok egész nap dalolnak ott a nagy vizeken és arra, hogy mégis csak szép az élet, a világ, a kultúra és mégis csak van boldogság s az emberek mind boldogok. Csak ő nem ... De ez nem igy egyszerűen jött, mint egy logikus következtetés, amelyet az ellentét hoz létre, hanem másként. Ha boldog daloló embereket látott, akik megelégedettek lehettek, akkor két szó szaladt feléje mint két mérgezett nyil és mindig egyenesen bele- furódtak a szivébe. De én ... ? Ez volt az a két szó. Ilyenkor — mint most is — fölállt, mind a két kezét rátette a bal mellére és érezte, hogy odabent fáj valami. Egy mondat fogalmazódott meg a nyomában tisztán, világosan, mint egy grammatika könyvben: — Fáj a szivem ... De ezt eddig igy soha senkinek még nem mondotta. Bent a lakásban már égtek a lámpák és Agata látta, hogy Rizzo, aki Agata férje volt, először műszereket törült le puha fehér vattával, injekciós tűkbe vékony, kis drótszálakat •húzott s amikor ezekkel készen volt, a szokott napi számadásait csinálta. Kiszórta maga elé tárcáinak tartalmát és látható boldogsággal számolgatta a pénzeket. Amikor készen volt, beletette az egészet egy vasszekrénybe. Azután kétszer is megpróbálta, hogy ki lehet-e nyitni. De nem lehetett. Ezt mindig jól bezárta. Rizzo orvos volt. Olyan, akire a kereskedők világában azt mondják, hogy kitűnő üzletember. Minden gazdag beteget egy kissé megrémített és hónapokig kezelt, a szegényeket pedig egyszerűen elkergette. Meg sem nézte őket. Minek? Rizzo arról volt hires Nápolyban, hogy rengeteg pénze van és rengeteg könyve. De azt már kevesen tudták, hogy Rizzo csak a pénzt ol vasta, Agata meg csak a könyveket. Nyugodtan tehették, nem zavarták egymást. Azért azután úgy jártak, mint mikor egy fiatal bimbózó életnek lehervad a vezérhajtása. Szükségszerűen két ág nő ki abból s amint tovább nőnek, tovább távolodnak is egymástól. Mi az oka ennek — gondolkodott sokszor Agata — s nem talált más okot, mint azokat az első dért lehelő szavakat, amelyeket az emberek olyan hamar szók. tak kimondani. És néha hamar b megbánni. Rizzo is hamar kimondott ilyen szavakat, mert ő mindég sietett. Sietnie kellett. Ügetett egy vak lovason: az aranyon. Sosem jZ tott mást maga körül. Agata meg csak hallgatta eleinte a durva patkó, csattogásokat és később visszakanya. rodott önmagába. Beült az egész szobát kitöltő könyvtárába és olvasott. Mindent olvasott, Írókat, költőket, tudósokat, mert minden érdekelte. Csodálatos jó memóriája volt és mégis minél többet olvasott, annál inkább megerősödött az az érzése hogy mindig kevesebbet tud. Vagy talán semmit, csak egy rettentő adat. tár lett a lelke. Később meg arra döbbent rá, hogy minden uj adatra, száz régi hull ki a leikéből. — Elértem a befogadó képességem határát — gondolta magában. I De azután valamire rájött Magától jött rá, mintha egyszerre csak úgy álmodta volna meg, hogy az Élet egy óriási soktonnás szekér, amelyet millió kötélen, milliók vonszolnak. Mindenki cipeli benne a maga kis életét. Az övé is ott van 'befogva a nagy szekér előtt. Egy nagy halálos menetelés ez. Ami a menet mögött marad, az a nagy életszekér keréknyoma, meg azután az elhul- lajtott holmik, csontok, lábnyomok: ez a történelem. Ebben már van valami rendszer, vagy folyamatosság. Itt már sok mindent ki lehet nyomozni. És talán van is valami értelme. Talán. Ha ezekhez a keréknyomokhoz igazítom hozzá az ismereteimet, akkor rengeteg elfér belőlük bennem. így azután nekifeküdt a történelemnek. Ebből is mindent olvasott: az emberiségét, a tudomá- I nyét, a művészetét, a filozófiáét. Ezt már nem is úgy olvasta, hanem tanulta őket, olyan aprólékos ráfigye- 1 lésekkel, mint egy lelkiismeretes diák. Minden ismerete mintha megújult, mintha megszépült volna ezeken a történelmi utakon. Gyönyörűséggel tanult és mind nagyobb csodálkozásokkal és nagy szent ámulásokkal. Olyan volt ez mint egy narkotikum, I amelyről nem lehet leszokni. Amelyik megmérgezi a szervezetet és mindig többet kívánunk belőle. — Határtalan lett a befogadó képességem — állapította meg magában. Kiépítette lelkében a maga egyéni koordináta rendszerét és belehelyezkedett annak közepébe, mint a pók a magaszőtte hálójába. Innen szemlélte azután a saját egyéniségén I keresztül az elveket, embereket s az egész csodálatos életet. Mindent tudatosan hozott relációba mindennel s azért sokszor mondotta mégis, hogy csak neki van igaza. Ez azonban egy kis asszonyi konokság volt és egy kis ragaszkodás az abszolutu- mokhoz. Rendszerének pókhálójában sok mindent megtudott. Először is önmagáról állapította meg, hogy ő I passzív emberek közé tartozik. Férfi embereknél ennek a passzivitásnak csúnyább neve van, mert úgy hívják hogy gyámoltalanság. Azért örült, hogy ő nő. Tudta, hogy sohasem tudja maga közé megteremteni a maga világát, mert hiányzik belőle mindaz, ami ehhez kell: a szuggesz- tivitás, a dinamika. Meg egy élettárs is, aki segítene hozzá, hogy ezt I a világot maga körül összehozza. És Rizzo sem tud maga köré életet te- remteni, mert ő nem koordináta rendszerben ül, hanem az aranyon. És ez kicsit szűkre vonja a:borizont* íjait és távolra tolja a hozzá közelállókat. ő is magános lélek és igy kettőjük között nem lehet boldogság. És ez fájt neki. De viszont azt is tudta, jbogy A boldogság nem. valami sza-
