Tolnamegyei Ujság, 1935 (17. évfolyam, 1-104. szám)

1935-04-20 / 34. szám

6

GOLGOTA.

Bús Golgotán gubbaszt a bánat,

Kövek hullatják könnyűket, Mennyboltnak harmatgyöngye árad, Rajongva sír a lenge széllel A tar, kopár kőszikla él fel, —

Szivén átjárt a feszület.

Fölötte szűnt a drága élet,

Kőszirtje szülte a halált.

Őrajta a jóslás megérett.

Amint az volt megírva rég: ő lész a gyász, a kín, a vég; —

Az írás rajt valóra vált.

Azóta sorsa megpecsételt,

A fájdalom, a bánat ő.

Úgy hordja azt, mint szörnyű mételyt, Mint átkot, mely rajt megfogant.

Bakóvá vált rajt rög, a hant Hóhérrá minden durva kő.

Balvégzetén fájón keseregve,

Kietlen léte oly sivár Örökre fáj Jézus keresztje,

Sebét sajogva érzi át S zokogva sírja bánatát:

Vigasz-Ír ó hol, merre vár?

S mint halk Echó felel szavára Lágy aeolhárfaként a szél:

Te vagy az élet megváltása,

A boldogság, öröm oka,

Te fájó gyászos Golgota lm rólad áldás árja kél.

Brandeiszné Frey Melanie.

Furcsa eset a bőrkabáttal

Irta Bodnár István.

Szanyó Adám korán eladózott a vásárban. Tiz óra se volt, amikor már markába számolták a ropogó négy százast, a tőle megvett szép, hároméves csikóért.

— No, azt se hittem, hogy akadjon bolond, aki ilyen tengersok pénzt adjon ezért a hitvány kis jószágért! — hüledezett az asszony.

— Mit értesz te, ahhoz?! Talán bizony sajnálod a vevőt, ahelyett, hogy örvendeznél?!

— Sajnálja az ördög. Inkább majd kiugróm a bőrömből, hogy megint megvehetjük Janikánknak azt a be sarkalló kis szőlőt a tanya mellett.

— Bolond ember vesz ma szőlőt. Földje meg, lesz annak a gyerök- nek, hogy akár belefulladhat. Kő az a péz adóra, hisz annyira szőri tik. Meg a Janikának ünneplő gúnyára. Teneked is elkél a téli meleg. Én meg hát ragasztok izé, egy ilyen, amolyan — bürkabátot. Ne ágáljon már előttem annyit a Márton sógor, hogy üneki van 1

— Hát, ahogy gondoli kend. Én csak mondottam. Ehon la, éppen a bőrkabátos bótl

Nemsokára benn voltak. Megkezdődött a válogatás. Előbb csak ott a fogason. A szemmel való mustrál- gatás után jött a bátortalan tapoga tás. A kereskedő biztatására azonban Szanyó uram nemsokára már a — próbálásig jutott. De egyiknek a szine nem tetszett, a másik már is nagyon —- passzolt, mi lesz, ha megázik?! A harmadik meg lötyögött. Egy jó lett volna, ha nem szűk a — hóna- alja. Igaz, hogy ide oda lóbálta benne ükigyelme a karjait, mintha a bal kézzel kaszálna, a jobbal pedig, mintha épp abban a minutában a kugligolyót akarná nekiereszteni a — papom- birónak. Végre a legutolsót, mintha csak ráöntötték volna. Komót, ké nyelmes. A sárga bőr meg messze* glancolt, mintha csak birkóznék az őszi napsugárral, — lenéző fölénnyel verte vissza annak szürke, bágyadt fényét.

Megkezdődött a hosszas alkudozás. Kétszáz pengőről a kereskedő már lement száznegyvenig.

— Nohát, adja a nyolcvanért? I Többet egy fityinget se. Ne eressze í el a jő vevőt. Mert megyek...

Meg is indult. Igaz, hogy az asz I szony is — húzta. De afféle, meg- |

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

I

szokott reflexmozgás volt ez. Utolsó i — Nekem odaadta, fogása az alkuvó embernek. Hanem — No, nézd a gazembert ?! Pedig az eladó nem igen ijedt meg. Észre szép kabát, jó kabát. Nekem csak vette már, hogy horogra került Szanyó | ez passzolt. Mutasd csak, — elkezdte uram. Mert nem siet a kabát levetés sei. Ehelyett egyik kezével a külső zsebet mustrálja. Másik kezével pedig, a nagyobb nyomaték kedvéért belenyúl az alsó kis kabátja belső zsebébe 8 kiveszi az irgalmatlan nagy, sárga bugyellárist:

— Na hát, hadd fizetem azt a kilencvenet 1

— Megmondottam a végső árat.

Egy fillérrel sem alább, — erősködött a biztosra utazó kereskedő.

Szanyó uram dühösen vágta zsebre az elővett bugyellárist. Még egyszer visszaszemezett az újra helyére akasztott kabátra:

— Hát akkor itt marad. Tudja, most már ingyért se kell. Isten meg áldja 1

Ezzel megindult életepárjával.

— Menjünk asszony, elment a kedvem a bürkabáttól!

— Minek is az ?! Megválasztik kelmedet anélkül is birónak. Tudom úgyis, hogy csak e piszkálta ...

Az ember méregbe jött, hogy igy rátapintottak a gondolatára:

— Ergye már bolond 1 Nem errül van szó 1 Hanem, hogy mégis megveszem azt a kis szőlőt!

— Hát, a szomszédot épp az imént láttam belépni a tabernába, menjünk utána.

Benéztek. De már nem volt ott. így már csak illendőségből is megtelepedtek egy asztalnál s megren delték a szokásos lacipecsenyét. Jó étvággyal eszegettek. Ittak is rá a sok szódától — pohárból kikivánkozó tegnapi keserű sörből. Meg is ráz kódtak utána mindaketten. Úgy, hogy Szanyó uram tüstént a zsebéhez kapott, hogy fizessen. De hirtelen na gyot ordított:

— Asszony a — bugyellárisom ?!

— Csak nem lopatta el ken valakivel ? 1

— Hát, pedig aligha úgy nem lesz, mert nincsen a belső zsebben...

Vagy izé ... várj csak, most kapok észbe, bizomosan ott maradt abba a nyavalya bürkabátba, amikor tró bálgattam! Hát, te csak maradj itt addig ’álogban, mindjárt jövök ..

S már loholt is. De furfangosan állított oda:

— Nohát, ötöt még ráadok.

— ígérhet már húszat is! Késő!

— Késő ? 1

— Eladtam a kabátot.

— Eladta ?! Dejszen az irgalmát, tudja e, hogy a bugyellárisom is benne volt ? 1

— Hát, honnan tudhatnám én ezt?!

— De azt csak tudja, ki vette meg a kabátot?!

— Azt, meg éppen nem. Hát talán igy vásárkor meg szokás kérdezni minden vevő nevét ?!

— Azt nem .,. De akkor csak úgy mondja, hogy eladta. Bizonyosan félretette valahová. Hanem hát, futok a törvényre. Hé, rendőr, rendőr ur!

— kiáltott is már torkaszakadtából az ott elsétáló rendőr felé.

— Az, meghallgatta a furcsa pa naszt. Kikérdezte a kereskedőt is.

Vonogatta a vállait. Végre is azt a tanácsot adta, próbálják együtt végig járni a vásárt, talán ott lesz még az uj bőrkabátos ember ? 1

Disznaja volt Szanyó uramnak.

Alig mentek nehány lépést, szembe jött velük az ő legkedvesebb Ángyó komája.

— Megvan a — kabátom l — kiáltott felé boldogan.

— A tiéd ? 1

— Már, hogy én alkudtam rá, de nem akarta adni a bótos kilencvenért

tapogatni, — hát még most sem 8ajnállanék tíz pengő ráadást...

— Hát akkor hoci, fizesd ki, nesze 1 Nekem úgyis nagy, lotyogós, de rám tukmálta. Választok majd másikat... Szanyó uram még egyszer végigsimogatta a kabátot s mivel kétségtelenül ott érezte abban a keresett bugyellárist, levettette a komájával, menten belebujt s a belső zsebéből kivette az irgalmatlan nagy bőrtárcát:

— Hát, fizetek azonnal.

Majd a tarkójáig szaladt azonban a szemöldöke:

— Hiszen, ez — üres! Hát, már kivetted ? 1

— Én? Mit? 1

— Hát, a csikó árát, a négy szá zast 1 Ehol la, csak az én otthon beletett négy tizesem maradt benne 1

— Részeg vagy te, komám, vagy — megbódultál ? 1 Hát, tudtam én, hogy az a bugyelláris a zsebbe van ? 1 S ha tudom, azt hiszed, benne hagyom azt a négy nyomorult tízest is, nem dobom el az üres bugyellárist ? 1 Ennyire ismered te a — ko mádat ? 1

Ez, meggyőző érv volt.

— Nono, nem is úgy gondolom... Ne haragudj Hanem csak hogy tré fálkozol velem ... Hallod, hát, add vissza 1

— De most már igazán látom, hogy megkergültél 1

— Akkor az a bitang bótos vette ki. Azért tukmálta rád a kabátot. Menjünk vissza, rendőr ur!

Visszamentek. De a kereskedő dühöngeni kezdett:

— Kitakarodjék kigyelmed a bol tómból, mert megemlegeti a magya rok Istenét! — hadonászott felé az ökleivel.

Szanyó uram hőkölni kezdett. Jobb kezét védőén feje fölé tartotta. A ballal pedig, mintegy támasztékul, a zsebébe nyúlt... S egyszerre kiverte a hideg veríték. Magában olyasfélét gondolt, hogyha most a jóságos Úristen elevenen elsülyesztené?! S ott pottyanna ki a föld másik oldalán I De mivel ez nem akart bekövetkezni, bűnbánóan nyöszörögni kezdett:

— Bocsánat, jó uraim, nézzék, hogy a féreg rágja meg, itt a péz 1 Meg mertem volna esküdni, hogy a bugyellárisba tettem, de jött az asz szony, megzavart s ide la, a mándli zsebbe csúsztattam ...

Egy darabig még pattogott a kereskedő. S vérszemet kapva, a komája is. De aztán szent lett a béke. Kivált, amikor a koma megvette a másik kabátot is és Szanyó uram egy kis békitő áldomásra is meginvitálta őket a közeli »Kis pipa« vendéglőbe.

Erről az áldomásról azonban nem igen jó beszélni. Másnapig tartott. A mélyen megbántott kereskedőnek ki engesztelésül éjfél után már — pukkanás bor kellett, úgyhogy a felváltás után szintén oda került rendőr vezette haza reggel felé. Persze minderről az ’álogból kiváltott Sári néni semmit sem tudott, mert őt estefelé, még idejében haza irányították. Bez zeg fennakadt azonban másnap délután a szeme, amikor a csikó árát odahaza firtatni kezdte.

— Hát, látod, nagyon — sokai lottad, pedig még elég se vót. Mert először is a kabát s neked a meleg keszkenő.. . Aztán meg a szőlőre az ötven pengő foglaló ...

— És a — Janika ünneplője ? 1

— Az is meglesz 1 De — mértékre készül. Nagyon összebarátkoztunk a ruhabótos úrral, azt mondt, egcsinálja — hitelbe...

a>

1935 április 20.

— Szent Isten, — hitelbe ? 1 És az adó ? 1

— Azért se óbégass annyit, a hét csillagát! Várjon az a — pénzügy- miniszter! Az irgalmát ünekie, hát még most sem látja azzal a vakcsibe szemivei, hogy mekkora az — Ínség az — egész országban ?! Legkivált azonban — minálunkl

HAZAI.*

Papirhasán a nagy csomagnak lila betűkkel nevet a címem,

Köszönet a jó csillagoknak; ma mosolyogva reggeliztem.

Ma nem csupán illúzió: sült csirkehús, kenyér, dió, rőt kolbász, fehér szalonna, hazai kamra-aroma.

Az Erzsi-tészta kimaradt ?...

Nem 1... Ott lapul az ing alatt.

Bujócskát játszik a dohány, meglelni mégse tudomány.

A régi kosztom elhagyom.

Nevetek csak a tegnapon.

Mit ettem ? ... Pathologiát, meg pathobiologiát, ittam rá filozófiát: e tudásoperenciát,

felváltva Kantot, Nietzchet, Spencert s a költőt, aki szemmel megvert.

Jobb a humor és jobb a lakzi.

... De mit rejt e hízott fúszekli?... Négy ezüst pengő becsavarva levélbe és újságpapírba.

(Kerül ma még dal, jó itóka.

Kedvem szottyant egy édes^ csókra.) ...De mi hir jött a kis levélben?... Uramisten, de szidnak engem!... Köszönöm anyám a szidásod.

Megjavul fiad, majd meglátod.

Nem ir többet verset szűz kajáról, ha lehullik az életfáról.

SZINEGH BÉLA.

* A szerzőnek most megjelent »Fekete—fehér- igen-nem* c. verseskönyvéből.

Lesz, ahogy lesz...

Irta: dabolcl Fekete Lászlőné.

Egyik utazásom alkalmával egy fiatallány és egy fiatalember került a fülkémbe. Bár nem vagyok kiváncsi természetű, de miattuk mégis félbehagytam a keresztrejtvény fejtést és mig az olvadásos, lucskos időt néztem az ablakon keresztül, rájuk figyeltem.

Szépek voltak, fiatalok, könnyel* müek. Néha felém is dobtak egy pillantást, éreztem, de aztán vállrán- ditva újra csak egymás keze után nyúltak.

— Én azt mondom Pista,— mondta a lányka, — hogy az ember a maga egy életét használja fel okosan.

Két okos kék szeme rátüzelt a fiúra.

— Használja ki, — súgta és elnevette magát. — A tanulás ma butaság és minden egyéb butaság. Nem igaz ?

— Igaz, persze, hogy igaz. Annyi tanulás, hogy legyen egy kis intelli- genicia, hozzá egy kis »sliff« s aztán lesz, ahogy lesz.

Mikor azt mondta intelligencia, a mutató és hüvelykujj hegyét ösz- szedörzsölgette. Aztán összekacagtak.

Visszatértem a keresztrejtvényemhez. Szemezgettem, öt betű, a mai lány csinálja. Beírtam: sport. Jó volt, mert a függőleges kiadta a hires kalifa nevét.

Tehát sport. Aztán az az egy élet és lesz, ahogy lesz.

Nem, a germán hősmondákat és a svéd keresztnevet már nem akartam kitalálni. Végleg befejeztem azt a szórakozást s kíváncsian és érdeklődve szemléltem utitársaimat, azok legnagyobb bosszúságára.

Addig szemléltem őket, mig áthur- colkodtak a szomszédos fülkébe. Egyedül maradtam, legalább törhet tem a fejem azon a különös valamin, ami ilyen fejetetejére tudta állítani a világot rövid idő alatt, hogy én, aki szintén ennek a századnak a