Tolnamegyei Ujság, 1935 (17. évfolyam, 1-104. szám)
1935-04-20 / 34. szám
TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 6 1935 április 20. FELTÁMADÁS. Itt van megint a drága husvét S részünk még mindig árva, bús lét, Lelkünk még egyre sírva gyászol. Magamtól tépelődve kérdem: Van-e jogom ma újra nékem Dalt írni a feltámadásról? Tizenhat éve zengi lantom, Bár egyszerű, de tiszta hangon Feltámadás szent énekét S a nemzettest még egyre csonka S vergődve kínos fájdalomba' Hurcolja földi életét. Mondhatnák milliók ma vádlón : Könnyű dolog feltámadásról A költőnek dalt zengeni, Ki elszakadt e földi léttől, Egy transcendens világba ért föl S hittel van lelke még teli. De az a hon, hol lelke szárnyal Rajongó álmok mámorával, Ábrándos, légüres világ. És szertehangzó dalra kelve Nem érti már meg költőlelke A földi élet bús fiát. Elég a vádból. Nem, nem igy van, Gyötrődik ő is földi kínban, Míg égiekkel társalog. De nemcsak az a hivatása, Hogy itt csupán a jajt kiáltsa És zengjen örök bánatot. Nem élhet ő csak bús jelennek, Mikor lelkében megjelennek jövendő fényes álmai. És érzi, nem maradhat itt lenn, Mert győzhetetlen, büszke hittel Az ég felé kell szállani. így égve eszmék mámorában, Megalkuvás rongy bíborával Te tündöklő álompalást Föl nem cseréllek soha itten S amig erőt ád az Úristen, Meg nem szűnöm szent, égi hittel Hirdetni a feltámadást 1 BABAY GÉZA. Asszony. Irta: Pékár Gyula. — Jaj . . . — Felelj! — Ne szorítsd úgy a karomat. . . — Te, te . .. megöllek 1 Egy esés, aztán csend a szobában. A nő a kanapé lábához rogyott s bomló szőke haja alig látszott ki a tea-gown szalagjai közül. Csak a válla rázkódott olykor a sirástól. A férj még mindig télikabátban állt előtte, sápadt volt s dülledő szemekkel meredt maga elé. Roppanás, — kalapja kieiklott ujjai közül s a földre esett. Összecsapta a két kezét. —- Mindenható Isten! Az asszony még se mert föltekinteni. Csak a karjait tárta menekedően az ura felé: ■*— Esküszöm! — Hazudsz. — Esküszöm, nem vagyok bűnös. Még nem .. . _ — Ahál — Hallgass meg ... Térden állva, félve kúszott a szőnyegen az ura felé s mindenáron el akarta fogni a karját: — Érts meg, nézd, hiszen ha rossz volnék, nem mondtam volna el neked mindent most... most, egy órával a találkozó előtt.. .-*• Én csikartam ki belőled 1 — De én nem tagadtam, igaz e? örültem, hogy faggatsz, féltesz, kény- szeritesz — csak ezt akartam! — És ha véletlenül nem jövök haza ?! A nő a kezeit tördelte; — Mit tegyek ? Nézd, hisz magam kérlek: védj meg ellene, ments meg tőle, egyebet mit csináljak ? Nem tu ■ dom, nem tehetek róla, de .. . — De? — De a hatalmába kerültem, a hatalmában vagyok ... — Te ... te hitványság ! — Ne, ne taszits el. Csak te menthetsz meg tőle. Fogd a kezemet.. . Hozzája simult: — ügy ... el ne ereszd Ha igy melletted vagyok, ha a karodat érzem, egyszerre megnyugszom. Biz tonságban vagyok. Oly jó igy. El ne ereszd .. . A férj megfordult. Indulatosan törte a vállát: — Komédia. Beleőrülök. Nem értem ... Mi ez ? Szereted ? — Nem tudom . .. — Nem tudod ? ! — Nem, nem szeretem! — Hát mi ez akkor ? — Félek tőle. Igen, félek a szemétől. Nem tudom, mit tett velem, tán hipnotizált, de nem tudok szabadulni a nézésétől. Fognak a szemei, érted? Fognak és nem eresztenek el. .. A férj az asztalra csapott: — Gazember I Majd végzek én vele!.. . Sikoly. — Mi az . . . tán félted ? Az asszony reszketett, mint a nyárfalevél. De aztán észbekapott és vakon tóditotta: — Nem, nem, csak végezz vele! Csak el ne menj tőlem. El ne ereszd a kezemet. Csönd. — Mikor kellene találkoznod vele ? — Mondom, drágám, most egy óra múlva. — Hol ? — Künn a villában. Azt mondta... — Mit mondott? — Azt, hogy senki, még az inasa se lesz ott. És. . . és ideadta a kulcsot is . . . — Hol az a kulcs ? — Ott a ridikülömben. — Add ide. — Nem ... te vedd ki. Vedd el tőlem, dugd el, mert ha nálam marad ... Az ember indulatosan tépte a ri- dikül szalagját. Felesége csak nézte, mint markol bele a hímzett zsákba, mikor azonban zsebrevágta a sárgaréz kulcsot, Egyszerre a keze után kapott. Rövid tusa, a nő már is sirni kezdett: — Bocsáss meg . . . Csak tedd el jól, ide ne add! A férjnek ráncba szökött a homloka: — Készülj. Velem jössz. — Hová? — Oda a villába. Együtt megyünk ki. Igen, igen ... A férj ránézett. Ellágyult. Hevesen ölelte magához a törékeny szőke te remtést. Az asszony jólesően bujt, gyönyörrel igazodott a karjai közé, már mosolygott: — Oly jó igy. Szoríts magadhoz. Jobban I ügy félek tőle, úgy gyűlő löm. .. — A gazember! — Az! De te megmentesz tőle, ugye ? — Meg, angyalom. A szalonban az óra ütött. — Most öltözz hamar 1 Én kimegyek addig. Ott künn habozni látszott egy per cig. Aztán ráforditotta feleségére a kulcsot. * * A nő magára maradt. És egyszerre tűnni kezdett a mosoly az ajkairól. Nőtt a nyugtalansága, reszketés fogta el, úgyhogy már a foga is vacogott belé. Menedéket, támaszt keresően nézett széjjel a szobában. Egyszerre a ridiküljéhez kapott, nem, csakugyan nincs benne többé a kulcs ... Zavaros érzésekkel bámult maga elé. — Öltözöl-e már? Férje szaval összerezzent és szófogadó sietséggel oldotta meg pon gyolája szalagjait. Igen, öltözni hamar 1 De nem ment az olyan köny- nyen. Egyre ellankadt és meg-meg- állt. — Siess már! — hallatszott a szomszédból. Az asszony rezzent, kapkodott, aztán újra megállt. Tegnapelőtt.. . hogy is eshetett, hogy úgy magukra maradtak az utolsó kis szalonban ? Érezte, el van veszve s mégse volt ereje a többiek után menni, ö várt, majd lassan, nesztelenül jött feléje, két kézé közé vette a fejét s hosszan, erősen nézett a szemébe. Ajkai lihegve közeledtek, majd egyszerre odatapadtak, hozzánőttek az övéi hez. Tűzzel ömlő uj vér a vérében... szeme homályosult a csóktól. Nem látott, csak a halk, parancsoló szót hallotta: „holnapután este hatkor, a villámban...“ — Készen vagy már? — Mingyárt... S aztán? ö eltűnt az estélyről, nem is látta többet. De véle álmodott azon az éjen s még álmában is hallotta a parancsot. Tegnap egész nap azt ismételte és ma? Ma ebéd óta egyre az óráját nézte s a beálló homályban folyton azt számolta: „ennyi és ennyi perc múlva leszek a karjai közt !“ — Mehetünk már? Csak a kalapját tette föl. Kiszólt. — Készen vagyok. * Már kivül voltak a városon, — a kocsi nesztelenül suhogott tova a hóban Férje némán ült mellette s csak bámult ki az ablaktáblán zizegő pihékre. ő reszketve simult hozzá s fogvacogva faggatta: — Mit csinálsz vele ? — Majd meglátod. — Szent Isten, mi lesz ott ?! — Csak ő vigyázzon a bőrére. A nő férje vállába dugta a fejét. — Ha tudnád, hogy gyűlölöm őt! Utálom, megvetem — védj, ments meg tőle! — Csak bizd rám 1 — El ne ereszd a kezemet ..’. Zökkenés. Kiszálltak. Sietve Iából tak át a csupasz kert haván A pihék fátyolán át már föltűnt a villa formája, — pár pillanat múlva a terra- szón álltak. Hol is a kulcs? A férj a zárhoz hajolt le: a kulcslyukon át fénysugár áradt elő a havas sötét ségbe. Az asszony dideregve kémkedett szerteszét: — Még nincs itt... — Annál jobb. Majd mi fogadjuk I őt. Előre, befelé! Kivilágított szobák, de sehol senki. Építkezésnél a közismerten legjobb minőségű Schmideg-féle téglát és fával égetett meszet használjon. Ha tavaszra már most ! megrendeli mész- és téglaszükségletét, nagyobb árengedményben részesül. Eladási irodák: Szekszárdon a gyár- I nál és a „Kalória“ szén- és tüzifatelepen Szekszárdon, _______a Muzeum mellett.__________________ns A f érj erős kézzel fogta, tolta a feleségét. Végre félrehúzta az utolsó ajtó keleti függönyét: — Ahá, ez a török pipázó. Figyelmes egy gazember I Mindenre kész! Tea, sonka, Kugler és tűz a kandallóban. Mondhatom, nagyszerű! A nő a karjaiba kapaszkodott, ö rászólt: — Ülj le. Kinos perceken át némán vártak. Végre kocsirobogás, — a férj kiegyenesedett és zsebbedugott kezében idegesen kezdett szorongatni valamit. Toppantott: — No csak gyéréi A kocsirobogás megállt a terrasz előtt. — Még se jön a gazember ? I Egyszerre berregni kezd a hall csengője. — Mi az, mért csenget? Egymásra néztek. A nő jött rá, alig tudta kinyögni: — Benne hagytad a kulcsot az ajtóban... — Persze, belülről hagytam benne s most nem tudja kinyitni. Pompás I Megyek, majd én nyitok ajtót neki. Indult már s aztán mégis megállt: • — Nem. Mégse. Te mégysz el. Igen, csak eredj és nyiss ajtót a gavallérodnak. Ha én megyek elébe, ez a gyáva kutya még megugrik a számadás elől. Eredj... no, mit bámulsz úgy ? Az asszony elképedve meredt rá: — Ne... nem merek. Ne küldj el, ne ereszd el a kezemet! Másodszor szólt már a csengő. Az ember előkapta revolverét és fojtot- tan tört ki: — A pokolba is, hát azt akarod, hogy megugorjék előlem ? Véded őt? Egy-kettő, indulj 1 A nő a falba kapaszkodva indult. Lassan haladt és támolyogva ért a hallba. Remegve fogta meg a kulcsot, fordított egyet rajta, de annyi ereje már nem volt, hogy a kilincset is megnyomja. Nem is kellett. Nyílt az ajtó s a viharzó hóval egy magas, hatalmas alak toppant be földig érő bundában. Ujjongó szó: — Végre ... No mi az ? Az asszony hátrált, de az erős szemek hamar erejét vették, ölelő karok fogták át, — észre se vette, hogy a férfi vállára hanyatlik ... Azt se tudta tán, hogy már gyönyörrel, mohón adja vissza a csókját... — Eh, de mit állunk itt? Menjünk be! Csak erre kapott észbe. Megrázkódott s védőén fogta át a hatalmas embert. Iszonyodva nézett hátra: — Ne, ne! — De hát miért ne? — A férjem ... «“* A férjed ? 1 — ő van benn. Megöl. El inned.. A gavallér fölvetette a fejét. Csakugyan mozgás, léptek zaja hallatszott onnan belülről... Felkacagott s kirántotta a kulcsot a lakatból. — Hamar 1 — Ki a terrászra, — csak úgy dongott az ajtó mögöttük. Nyomban ráfordult a kívülről betett kulcs a zárban. A férfi pehelyként kapta föl nőt s futott le vele a hóban a fiak- kerhez. * A férj dühödtén, ordítva rontott neki a zárt ajtónak. Vállal akarta kidönteni a sarkaiból, de csak vérző homlokkal tántorodott vissza. Hallja, messze száguld a kocsi, robaja elvész már a zugó hóviharban. ... A kocsi tényleg messze volt már. A nő reszketve simult gavallérjához s önfeledten súgva ismételte előbbi szavait: — Védj . . . Ments meg tőle! És csak el ne ereszd a kezemet . . .
