Tolnamegyei Ujság, 1934 (16. évfolyam, 1-101. szám)
1934-12-22 / 100-101. szám
8 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1934 december 22. Knntaongra mit oewflnH? Csak az élővlrág lehet az, ami mindenkinek örömet azerez. — Tekintse meg Varga virágüzletét ahol már egy pengőtől kezdve váaárolhat Telefon 154 Telefon 154 ben most ? Elküldenéd e saját maga dat? — A fene tudja, rábiccentettem, mert marjult a torkom, hiszen nekem se ingem, se gallérom, se asszonyom, se gyerekem.,. így jöttem el... Levelet azt adott a bérlő úrhoz. A másiknak is megnyillott a lelke. — Én is sajnálatból jöttem el, másnak adtam a helyemet. A jóság és a munka láza perzselt felettük s megmérte a földet, az embert és sajgó dobbanással ült egyenesre az egyik. — Te, ha ez a föld, amit itt beborít ilyen gömbölyűre az ég, a mienk volna 1 A tied, meg az enyém 1 — A tied, meg az enyém... ismé telte a másik is és felállt, nyújtott derékkal magasodott az ég felé és fült a karjában a duzzadt ér. Nyomta a szive vérét... Egymás mellett álltak, nézték a homályosodó eget. Még látszott a messzire kitolt látóhatár vonala északnak, délnek, keletnek, nyugatnak... óriási földdarab volt, hogy nem két ember, de kétszáz sem tudott volna rajta elégséget tenni. S a nagy szomjúság, mellyel a földet kívánták, szárazzá tette a nyelvüket 8 ha azt kérdezte volna valaki tőlük, hogy elég lesz-e, nem elégelték volna, akartak volna még, még, mint a telhetetlen gyerek és nyuzódott a belsejükben való ellenkezés. Orsóként bomlott róluk az erő. Eldobódott erre, arra, behálózta a környéket. Az egész sötétkék ég alját. Lihegtek. Kevély erejüket idegen szó bomlasztotta meg. Ott hallották pontosan a hátuk mögött. — Aggyon Isten jó estét, — mondta. Felébredtek a nagy vágyakozásból, visszaköszöntek. Aztán kérdések jöttek és szégyenkező összeroppanással újra letelepedtek. — Honnan, hová ? — kérdezték. Csak intett. Egyenesen a puszta felé, ahová ők is igyekeztek. — Munka miatt ? Mintha rántott volna valamit a vállán. — Olyanféle miatt... — Honnan ? — Hát csak onnan és ismét visszamutatott a tanya felé. Nem értették. — Kiféle vagy ? Elhúzódtak tőle kicsinyig. Hallották, hogy nevetés döccenti a torkát. Még jobban széjjel mentek. — Bérlő vagyok... Na ne menjetek olyan messzeségbe tőlem, magam is csak, mint ti, így voltam, igy kezdtem... Megint összébbmelegedtek. A bérlő előre mutatott. — Körülbelül itt álltam a füzes alatt ezelőtt öt esztendővel egy ilyen este, mint most van. Az ég leereszkedett a földre, a föld befogott engem és én kinyitottam a karjaimat, hogy magamhoz öleljem... Gondolkozott kis ideig, aztán halkan folytatta: Koldusabb voltam a templom egerénél és csaknem megölt a föld után j a vágyakozás... Hirtelen odaszólt a szomszédjának: | — Valami bajod van ? Annyira zuhog a melled? — Semmi, csak mondd tovább 1 — Nincs tovább. Nem hagyott nyugtot valami,... aztán lassan idekerültem ... Bérlet lett a vágyakozásomból ... Dolgozom! Furcsán csillant meg a szeme, szinte villogott az éjszakában. — Hozzám igyekeztetek ugye? — kérdezte. — Oda, igenis... Gazdatisztelő volt a felelet. — Kádas Péter küldte a hirt, hogy elindultatok, gondoltam elétek lépek, mert hamar téved rossz útra itt az ember, ha nem ösmeri a járást... — Köszönjük alássaü ... — A kenyérrel nem lesz baj. Pénz is jár vele, meg ruha, ne féljetek... Szorított már a sötétség. Elmúlt a nagy kerek föld körülöttük. Éppen, hogy egymást látták, kicsi, parányi helyre beágyazva. Nem lehetett nagy földet kérni most a megmérés után. Csendesek is voltak hozzá. Lépegettek a gazda után, aki jó vacsorával biztatta őket. Fejjel magasabb volt, ahogy előttük jár s ők mentek utána, szépen, tartott lépéssel, mert a pénz ment ott, a kenyér, a ruha és a munka vele... * Egyik arra gondolt, hogy jó ez igy, nem is kell több gond neki... Mindene lesz, amit kiván az ember élete.., Cselédsor, vagy gazdasor, az olyan mindegy manapság. A másiknak lob bant a szeme. Titokban visszafelé forgo'ódott, mintha mérne valamit. Arra gondolt, hogy lejön egyszer egyedül, teljesen egyedül a füzes mellé és megméri a földet, a kart meg az erőt, amit adhat a Teremtő az embernek ... Mert van az úgy is, hogy aki birja, marja s ki tudja, hátha egyszer ő indul el igy estenden az emberek elé, mikor erre küldi őket Kádas Péter. Szent Cecilia életéből. Irta: Tőth Nándor. Ha Krisztus születése után a 250 ik esztendő közepén újságok lettek volna, úgy a Fórum környéke hangoskodott volna a rikkancsok kiabálásától és a tolongó kiváncsiaktól. Mivel nem volt, így csak az olajos boltok környékén ácsorgott a bá mész, szájtátó tömeg, néhány festettajkú némber, rongyos naplopó, mettszettfülű rabszolga, kopottszan- dálú kliens és horpadt vértű lovag. Zajongva hallgatták a legújabb hirt, hogy Reparata, a gyöngyfogsorú Szíriái rabnő, kit Almachius városi prae- fectus az alexandriai vásáron 500 aranyért vett, az éjjel megszökött a palotából. A dúsgazdag praefectus tépi szakállát, mert a felséges Caesar elesik a ritka becses ajándéktól. Egy mocskosszájú kofa undorító grimaszok kíséretében meséli az eseményt a durván röhögő tömegnek, rongyokba rongyolódott peplonját térdig emelgetve, a szenzációéhes nép meg-megújuló tapsától kisérve. Pon- ticus, a varga, már részleteket tud és elmondja, hogy Maximust, a centuriót bízták meg a szökevény kézrekeríté- sével. A plebs csámcsogva élvezi a pletykát, majd a halpiac felé oszlik, hogy megbámulja a gályákból partra rakott nubiaiakat. A szerencsétleneket szijkorbácsok- kal verik egyik helyről a másikra. Egyszer csak nagy mozgás támadt. Acélsisakos, lándzsás katonák figyelmeztetik oldalba a bámészokat, hogy nyissanak utat Maximusnak, ki miután megesküdött Jupiterre, íme elindul a szökevény visszahozására. A centurio fölényesen lépdel, rövid kardján babrálgatva, amikor a törne gén áthalad, és a Ceciliusok kertje felé veszi az útját. Mindenki utána tolong, még a csonkakezü bélpoklos is, akit hol innen, hol onnan taszítanak meg a szenzációéhesek. Maximus biztosan megy, jó értesülései lehetnek. Fölkanyarodik a villa elé. Katonáit kivül hagyja, hogy visszaszorítsák a tömeget, ő pedig belép a virágágyak között kanyargó útra, hogy felkeresse a ház úrnőjét. Minél beljebb kerül a kertbe, annál inkább elfogja valami megfoghatatlan lelki remegés a brutális katonát. Meglepi a csend, a tisztán homokozott ut és a Vestibulum előtt álló Claudia szolgáló nyílt tekintete. Már rösteli, hogy idejött. Kissé fél is a varázsló és kereszténység hírében álló nőtől. Megremeg, amikor a szolgáló Cecilia elé vezeti. Cecilia orgonái, — mint Rafael hires bolognai képén, — amikor az erős katona a terembe lép. A soha nem hallott hangszer bugása, valami különös döbbenettel tölti el, a sok csatát látott centuriót. Ilyen lehet Orfeus muzsikája, gondolja, amint zavartan megáll. Cecilia feléje ford '1, ráemeli nagy kék szemeit. — Légy üdvözölve Maximus és mondd minek köszönhetem kitüntető látogatásodat ? Maximus zavarban van, amikor akadozva kéz di mondani, hogy Reparata, a rabszolganő az éjjel megszökött és tanúi állítják, hogy itt tartózkodik. Engedelmet kér, de pa rancsa van a letartóztatásra. Cecilia megszólal, hangja lágy melódia. — Jó Míximus, jegyezd meg ma gadnak, hogy római polgár házában vagy. A lány, kit keresel, már nincs itt, de az nem is a praefectus tulajdona, hanem régen Krisztusé. Ember nem lehet ember tulajdona. Krisztus pedig nem engedi, hogy valakit alá valóságokra eladjanak. Maximus kifakad. Mit mondasz, kié a lány ? 1 Hogy Krisztusé ? Ki az, mikor, hol vette meg? Cecilia elnézően mosolygott, majd lassan beszélni kezdett. Szó, szó után pergett ajkáról, mig a lemenő nap aranysugarat nem szőrt az orgonánál ülő nőre és a Megváltó keresztre feszített fájdalmas alakjára. Kint már zúgni kezdett a tömeg. Moraja behallatszott, amikor Maximus elgondolkozó arccal kilépett a villából és elindult a dáliákkal szegett kert utján. Lépései mind több és több határozottságot árultak el, majd dacos dobbantással állt meg Almachius előtt. — A rabnődet nem hoztam visz- sza... és ne küldj engem máskor nők ellen, mert én... én keresztény vagyok! Almachius szájtátó bámulata éktelen haragba csap át, amikor karvaly lelke kiadja a parancsot Maximus elfogatására. Tajtékzik a dühtől, orditó süvöl- téssel rendelkezik, aztán hajrá, elindul a pribékek, fogdmegek, katonák és szolgák fáklyásmenetétől kísérve Cecilia házába. A villa előtt Epagitus áll karbafont kezekkel, az óriás erejű szolga. —»A lány, akit kerestek, nincs itt. Úrnőm ilyenkor fürdik. Távozzatok békével.« Almachiusnak pokoli ötlete támadt. — Fürdik, na jó, nosza legények, készítsünk fürdőt a boszorkánynak. Bölcsen tudja, hogy a római jog szerint bírói végzés nélkül úgysem fogathatja el Cecíliát. A durva kato náknak tetszik az ötlet. Pár pillanat és a fürdőszoba izzani kezd a tűztől. A szoba alatti tüzelő tér agyagoszlopai meghajolnak a pokoli hőségtől. A szoba padlóját képező agyaglapok vörösen izzanak. Cecilia pedig ott fekszik ájultan, a zárt kis fülkében. Három napig tart a pokoli tüzelés, amikor Ulpius, a barbár zsoldos hunyorogva jelentette a praefectus- nak: — Azt hiszem, ez életben nem lesz: többé szüksége a hölgynek fürdőre.. Ulpius tévedett. Az eleinte jajveszékelő szolgálók,, a katonák eltakarodása után vizes ruhákba burkolódzva kihozták Cecíliát. Élt. Kezeit összekulcsolva feküdt az izzó padlón. Hordágyra fektetik és még az éjjel elszállítják a Praetexta- tus katakombába, hol Orbán püspök áldása után, imádkozott a vértanú- halált halt vőlegénye, Valérianus sírjánál és hálát adott Istennek a csodás szabadulásáért. A katakombát elhagyva, Almachius' Cecíliát néhány nap múlva a nyílt' utcán elfogatta és hóhérbárddal lefejeztette. Háromszor csap rá a hóhér. Napokig életben marad még és áldja az Istent. * Rómában a szent Péter templom^ mellett, a szűk borgók sikátoraiban, lép ten-nyomon árulják a Szent szobrának másolatát, úgy ahogy 1599-ben Maderna a sírjának felbontásakor megmintázta az épen maradt holttestet. A villa fölött ma templom áll, melynek confessióját Rampolla bíboros ékes mozaikokkal rakatta ki. Örökösök. Irta: F. Bereozk Gizella. A két Lakatos fiú szorongva ült egymás mellett, a közjegyzői iroda várószobájának fehér fapadján. Nem szóltak egymáshoz. Mindig jó testvérek voltak, de amióta édesanyjuk után rövidesen apjukat is eltemették, mintha valami közéjük állt volna. Valami idegenkedésféle volt mindenik nézésében, amint igy lopva méregették egymást. Még nem tudtak semmit, azért ültek itt, hogy a közjegyző irodájában meghallgassák a végrendelet /elolvasását. Még titok volt előttük,, hogy melyik örökölte a tanyát - és melyik a szőlőt. Sándor titkon a tanyát szerette volna. Mindig szerettem a jószágot — gondolta — meg azután Pali öcsém, a földhöz nem is sokat ért, mindig a szőlőt bújta, az italt is jobban szereti, mint én. Mit értek én a szőlőhöz ? Nem nekem való munka az! No meg, ha örzsével összekerülünk, csakis, hogy jobb lesz, ha enyém lesz a tanya. Ott van mellette az övéké is. Annak is már csak a beteges anyja él, testvérei nincsenek, 8 örökli, amijük van. Úgy volna bizony, jó, ha egymás mellett volna a két birtok. De nem mondta ki, amit gondolt. Minek nevessen rajt a fiatalabb, ha nem a kedve szerint szól a végrendelet. Majd elválik most már. Ketteir ülnek még előttük, azok is közös ügyben járnak itt, most már hamarosan őket szólítják. Pali hol jobbra, hol meg balra lógatta a fejét. Ha a szőlőt jussolnám, — gondolta de jól járnék! Mindig ott kapargáltam, láthatta édesapám. Meg azt is észrevehette, hogy nem sok kedvem volt a jószágneveléshöz, meg a szántóföldhöz. Nekem a szőlő a mindenem. Talán csak azt hagyta rám az öregl De ő sem szólt 1 Hátha másként-
