Tolnamegyei Ujság, 1933 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1933-04-15 / 30. szám
1933 április 15. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 5 gőt más szövetkezeti intézményeknél (Hangya, Futura stb.) továbbjegy- zett. Ezeknek az értékpapiroknak értékét a cikk igen helytelenül minő- siti pusztán azok jövedelmezősége alapján értéktelennek, miután a jövedelmezőség csökkenése a gazdasági válsággal kapcsolatos és átmeneti jellegű. Mindezekután végeredményképpen megállapíthatjuk, hogy a magyar hitelszövetkezeti hálózat és az Országos Központi Hitelszövetkezet a legvál ságosabb időkben is sikerrel állt rendelkezésére a magyar mezőgazdaság nak és ezért bizalommal tekinthetünk továbbra is a magyar szövetkezeti mozgalom fellegvárára, az Országos Központi Hitelszövetkezetre, melynek a magyar gazdaközönség érdekében kifejtett ma is sikeres és eredményes munkásságát nemcsak a hazai illetékes, hanem a külföldi pénzügyi tényezők is igen nagyra értékelik. Nézd a keresztemet. Az utón hullámzó tébolyult nagy tömeg, Síró asszonyok és vigyorgó arcú állat[emberek. Középen az Istenember halad Meg-megroskad a korbácsütések alatt Sebzett vállán nehéz keresztet cipel, Megkínzott teste már alig birja el. Az utszélen szánalmas embercsoportok, Sánták, vakok, bénák, rút bélpoklosok Az Istenfiátől utolsó csodát várnak, Nyomorultjai, nyomorult világnak. A tömeg megy, csufolódzva ordit: Megfeszíteni visszük a Galileit! Jézus megáll a nyomorultak előtt, Hagyja, hogy ezért vadabbul üssék őt, Szelíd mosollyal nézi a tömeget S szól: Ember,segítsd vinni a keresztemet. Béna megmozdul, sánták megindulnak, Krisztus szelíd arcát látni véli a vak. Odébb a rongyosok serege várja őt, Mester, segítsd meg a szegény éhezőt! Nincs kenyerünk, ruhánk, óh Urunk, A gyermek enni kér és nincs neki mit [adnunk 1 Krisztus megáldja a rongyos sereget S szól: Ember, segítsd vinni a keresztemet! Háromszor esik el, mig a Golgothára ér, Az arca vértől ázott, a szája gyolcsfehér, Vad embercsorda keresztre fesziti, Krisztussal a keresztet magasra emeli, jézus nem vádol, békén tűr mindent, A szenvedőkre néz, mielőtt kiszenved. S szól: Ember, nézd az én nagy — nehéz [— keresztemet, Vidd szívesen a — kicsit — a könnyüt — a tiedet! F. BERECZK GIZELLA. A fehér bárány. Irta : dabolci Fekete Liszlóné. A kis fehér bárány odadörzsölőd- zött a juhász lábához. Butuska fejé ben ott kóválygott az álom és hangosan bégetett. Csak a jó Isten tudja, hogy gondolkodik-e egy ilyen apró kis jószág ?! Nem igen tanácsos azt feszegetni. Ha Balog Péter, juharosi öreg birkapásztor megforgatta volna ezt a fejében, aligha zárta volna este külön a kis bárányt az anyjától. A kis állat körülnézett a dohos odúban, de mindenütt megütötte buksi fejét amerre nyílást keresett, a rozoga ajtó, meg éppen keményet ütött göndör fejecskéjére. Fájdalmasat bégetett a jó meleg akol után, az anyja után, aki biztosan megtartotta számára az esti édes, vacsoratejet is. Mikor elfáradt a nagy siránkozás- j ban, lefeküdt az odú közepén a hideg földre, el is aludt, mint az árva gyerek, ha álomba sírja magát. Balog Péter talán még tovább ébren volt a kis báránynál, nyújtó zott, forgolódott, sóhajtozott a nehéz dunna alatt, igen nyugtalan volt. Mikor a gyerekek elcsendesedtek, a szomszéd vacokról átszólt a felesége, aki ösztönös éberséggel figyelte a párja álmatlanságát: — Valami baja van kelmédnek, Péter ? A kis Jancsi gyerek rúgott egyet ágyán, nyöszörgött is valamit, arra figyeltek. Mikor újra egyenletesen hallatszott a lélekzése, akkor szólt az ember asszonyához. Feleletnek szánta-e a kérdésre, vagy a további kérdezést akarta-e elverni vele, azt nem lehet tudni, egy bizonyos, hogy suttogásnak, elég kemény suttogás volt. 5— Ha holnap azt kérdi valaki, hol vagyok, mond, hogy törvénybe hittak tanúnak a Méhes Józsi ügyében. A Jancsi hajtson ki reggel. Az asszony, csak asszony marad mindig, kunyhóban, palotában egyaránt. Ha valami tilosat sejt meg, egyformán aggódik a párjáért . . . még ha kételkedik is a szavában, vagy annál inkább. Nem kérdi, hogy van, mi dolog, amit neki nem szabad tudni, mert úgyis tudja, hogy nem kap rá feleletet. Ha kap is, az csak arra jó, hogy még jobban eltévedjen a nagy igazságkeresésben. Nem is szólt rá Balogné, csak azt, hogy : — Jól van. Azzal befelé fordult és úgy tett, mintha aludna. Hajnal felé az ura felkelt, csendesen felöltözött, vette a tarisznyáját és elment. Az asz- szony belefurta tekintetét a hajnali homályba, végignézte ura öltözését és látta, hogy a mestergerenda alól hosszú, erős zsineget vett elő. Az asszony arra sem szólt, de biztosan tudta, hogy emberének más útja van, nem a törvényjárás. Olyanra is gondolt, amitől a hideg veríték kiütötte a homlokát. Súlyos gondolat volt. A feje visszaesett tőle a párnára és bágyadtan lehunyta szemét. Jancsi gyerek reggel büszkén vette magához az apja nagy botját, a Kormos kutya magától hozzászegődött és füttyös, nótás kedvvel indultak el ketten a birkaakol felé, hogy kieresz- szék a bégető népséget. A tavaszi szél dudált el a fülük mellett, megborzongatta a mocsári »gólyahirt« a kis juhászgyerek kalapja mellett. Kormos körülcsaholta örömébe és egy vén báránynak, amelyik minduntalan vissza akart fordulni, többször belekapott az inába. Mikor kiértek a zsenge füvü rétre, Jancsi gyerek meg a puli kutya le heveredett, a bárányfalka pedig jó izüen rágta az üde csemegét. Csak a vén bárány, a kis fehér bari anyja nem evett egy falatot sem. Okos szemei körüljárták az ugrándozó apró ságokat, de az övét nem látta köztük. Kétségbeesetten futkározott egy darabig, majd odament a kis juhász elé, odaállt, nem bánta, hogy rácsaholt a puli kutya, ott bégetett panaszosan. Jancsi megsimogatta az öreg bárány fejét, mire az közelebb ment hozzá. Kormost is leverte róla, alighanem megérezte az öreg bárány panaszát, mert elment vele a kis bárányt keresni. Kormos és az öreg bárány nagy egyetértésben álltak mögötte, mig sorra nézte az apró jószágot. A kis bárányok sietve húzódtak az anyjuk mellé, Jancsi egyre sápad- tabb lett, mert a két utolsó báránynak is megvolt a fia. Egy hiányzott csupán, melyet tőle kért számon a siránkozó öreg bárány. A fiú szivébe befészkelt az ijedség, mi lesz, ha apja megtudja, hogy elvesztette a kis bárányt?! Agyonüti őt, egész biztosan agyonüti! Nagy könnyek gördültek végig arcán, odaült egy virágzó barkabokor alá, kemény, barna ökleit összekulcsolta, felnézett az égre, imádkozott. Pedig ott a pusztán, ahol ők laktak, nem volt iskola, templomban is kétszer volt életében, csak az anyja tanította ünnepek előtt a többi testvérével együtt egy pár imádságra. Az az ima, amit a barkabokor alatt elmondott, egészen más volt, mint amit tudott. Erre a kétségbeesés tanította, de fehér volt, tiszta volt, mint az elveszett kis bárány és biztosan feljutott a jő Isten trónusa elé. Nagypéntek volt, azzal a milliárd fohásszal együtt, ami azon a napon szállt az ég felé, az a hószinü imavirág is eggyé lett fonva. — Istenkém, Istenkém, engedd, hogy megkerüljön a kis bárány 1 — mondta mégegyszer a gyerek. Átölelte az anyabárány nyakát, simogatta, Kormos ott ugrált körülöttük és egyik kis tappancsát ciróga- tósan rátette ő is az öreg bárány nyakára. Vigasztalták: — Ne félj, meglesz! Akkora szeretet ülte meg a kisfiú szivét, hogy a verés egészen másodrendű dolog lett előtte. Kiállta volna szívesen, csak lett volna meg az ugri* bugri kis jószág, hogy ne nézett volna rá olyan panaszosan a bánkódó anyaállat. A poros országúton Balog Péter jött hazafelé a városból. Piac után volt, morcos, kedvetlen arcán látszott, hogy rossz vásárban lehetett része. A fehér bárány összekötözött lábakkal bégetett a hóna alatt. Bujkáló nézéssel tekintett körül az utón, ha kocsizörgést hallott, menten beállt fa mögé, hid mögé, ami éppen közel volt. Látszott rajta, hogy nem mes térségé a lopás, mert Balog juhász bizony abban járt, a gazdája állatán akart túladni a maga hasznára. Ünnepre szánta volna egy kis apróköltségre az árát, hanem alig ígértek érte valamit. Két pengőért kérte egy ur azt a gyönyörű kis állatot. — Talán érezte, hogy nem igaz jószág, — gondolta elvörösödve Balog juhász, — mert hogy úgy igen hátul álltam ... Mikor a tanyája felé ért, az arca kezdett kisimulni, a járása biztosabb lett, kérges kezével oldozgatni kezdte a bárány kötelékeit. Közben megsimogatta a remegő lábakat, a göndör kis fejet. Eleresztette, mikor beértek. — Eredj kis vacak, ne félj, mehetsz az anyád alá,... nem visz el onnan többet a gazdád... Tarka zsebkendőjével megtörölte izzadt arcát, megkönnyebbülten jó erőset lélekzett a friss tavaszi leve-* gőből, csak akkor folytatta: — Nem, az soha, ha egy megveszekedett garasa nem lesz, akkor sem. Búgócsiga. Ha tarkaszinü csiga lennék Egy messzi tenger lágy ölében, Hol a koraitok lángja lobban, Mint egy megfagyott ősi dallam, Felolvadnék titokban, halkan, Hogy szerfehintsek a habokban Egy vizalatti szerenádot. Ha a lelkem mint csiga ülne A bánatok villanykaróján És eljönne egy őszi éjjel, S könnyes áramot szórna széjjel A drótokon egy régi emlék, Hiába futna rajtam végig: Én májusi dalt énekelnék. Alomhabok közt nem daloltam: Sötét vizek pólyája dajkált, Sírtam a vágy villanykaróján, S piros áramok cirógattak, De üzentek a messzeségek És lecsaltak a vadvirágok, S most titkos lázban forgok, égek, S a szivek keringődalára Mint búgócsiga muzsikálok. ifj. ZERINVÁRY SZILÁRD. Húsvéti élmény. A drága tavaszi napsugár, fény, derű, mosolygás mindig elém hozza a régi tavaszok kedves husvétjainak elpihent emlékeit. .. Hiszen a husvét talán még a karácsonynál is vártabb és örömteljesebb ünnepünk volt, mert a lelkünk ilyenkor kapta a legelső szent, csodálatos megérzéseket és látomásokat hitünkről és egyházunkról. Nagy, boldog számitgatások folytak már igy husvét előtt, hogy mennyit is alszunk még odáig, mig felpakolnak bennünket az öreg családi hintóba, mely megindul velünk nagy- apáék fehér kis temploma felé . . . Mert otthon árva volt a lelkünk. Nem volt templomunk, nem voltak református testvéreink, nem volt iskolánk és ajkunkról csak az alkonyati órák csendjében — anya szoknyája körül — zendülhetett fel a zsoltár és dicséret. Ilyenkor már fényes szemmel ta* nulgattuk: »nincs már szivem félelmére« . .. »Jézus él, mi is élünk«« Hogyan imádkoztunk esténként: óh add édes Istenem, hogy szép idő legyen s el ne mossa az eső a gyönyörűséges húsvéti utazást. I Nagycsütörtökön előállt az öreg* I fekete hintó s megindult a lázas paü
