Tolnamegyei Ujság, 1932 (14. évfolyam, 1-102. szám)
1932-12-24 / 100. szám
1932 december 24. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 3 Leltározunk *^8 ? és ezen alkalomból csökkenteni kívánjuk árukészletünket. Ennek elérésére 1932 december 31-ig karácsonyi nagyarányú árleszállításainkat érvényben tart|uk. Pirnitzer József és Fiai áruháza, Szekszárdon. fogni kezét, kenyeret szelni és valaki nek asztalára odatenni, egy viskóban meggyujtani egy gyertyát, egy kihűlt kályhában tüzet éleszteni, emberi méltóságához méltóvá tenni egy em> kert, testvérekké tenni a gyülölkö dókét. Itt bent egycélratörö magyarrá kovácsolni minden magyart, megtanítani népeket, hogy népek felé segítő | jobbot nynjtsanak s mindezt meg- | tenni az éhségtüntetőkkel, a sok-sok millióval és minden emberrel: ez a szeretet is jóakarat politikája. Es a Karácsony politikája. A Karácsony örök figyelmeztetés, hogy az élet nagy és kis kérdései csak a nagy ideálok s a lelkiség tisztáit légkörében oldhatók meg az igazságnak megfelelően. Tólh Lajos. Karácsonyi Irta s Babay Cjé^a. Advent-időknek telje, glóriája, Reánk köszöntő tündérszép karácsony, Borulj reá e jéghideg világra, Hogy áldott vigaszt benned újra lásson. Sajogó szivünkbe véled száll a béke, Benned vet horgonyt újuló remény. Te vagy lelkűnknek áldott menedéke A földi élet zajló tengerén. Ezernyi gond, bú hinti ránk nagy árnyát, Szomorú lelkünk gyakran sírva reszket. Fölöttünk vészek vad vihara száll át S görnyedve hordjuk a nehéz keresztet. Aggódva nézünk, a sötét, nagy égre, Mikor láthatjuk meg már újra ott Fölgyűlni áldott, földöntúli fényre A betlehemi égi csillagot. S két ezredévnek messze távolából lm felragyog ma újra az a csillag. Halódó lelkünk mélyéig világot, Sugárba vonva vesztett álmainkat. Útat mutat vad, néma rengetegben, Megyünk nyomán a megváltás felé És odaérünk diadalmenetben A betlehemi kis bölcső elé. Mély áhítattal omlunk térdre ottan, Mint hajdanán a bölcs három királyok És hódolattal zengjük, meghatottan: Megváltó Jézus, légy ezerszer áldott t Szégyenkező, kis koldustarsolyunkban Nincsen tömjénünk, mirhánk, aranyunk, Csak égig zengő, drága himnuszunk van, Ajándékul mit néki adhatunk. S a gyermek Jézus, mint nagy, szent ígéret, Mosolygva hinti áldott, égi csókját. Új lángja támad gyújtó ősigéknek S szivünkbe tör, mint ragyogó valóság. Mély bdnatéjbe omlott életünkre Boldog jövendő hajnala ragyog S nagy, szent hitünkben újra üdvözülve Eget nyerünk ott, árva magyarok. kis bölcsőre. Bgy szépen felöltöztetett aranyhaju baba feküdt benne. A többiek előre mentek. Az előbb kinn, vigyázőnak hagyott negyedik azonban megállt egy pillanatra. Észrevétlenül felkapta a babát s elrejtette bő köpenyege alá ... Aztán megindultak négyfelé. Ki erre, ki arra. Végül azonban mégis összeverődtek a megbeszélt helyen, az orgazda háza előtt, ahonnan nemsokára káromkodva jött ki a vezér: — Becsapott a gazember. Azt mondta, hogy a gyöngysor, az aranyékszer, mind hamis. S az a sok ezüst is csak kinai . . . Alig adott valamit ... Netek .... Mindenkinek a markába nyomott egy ötvenest; _ ^ Énnek a kezdő fiatal barátunknak pedig elég lesz azért a kis ácsor- gásért húsz pengő is. Én annakidején, az első alkalommal csak öt forintot kaptam. Igaz, hogy ráadásul azután még három — hónapot.. . Durván elröhögte magát. A többiek azonban inkább káromkodtak. Neki akartak esni a vezérnek. Meg voltak győződve, hogy becsapja őket. A negyedik azonban ekkor messze járt a húsz pengővel. Odahaza csendesen lépett be a szobába. Addig világot se gyújtott, amig a gyönyörűen felöltöztetett aranyhaju babát oda nem csempészte az alvó kis leány széttárt két karjába. Olyan szelid melegség csapta meg egyszerre a szivét. Odalépett a felébredt asszonyhoz, gyöngéden megcsókolta : — És a — láz?! — Ma nem volt... De nem ez a fő. Hanem, hogy hol voltál megint ilyen sokáig ? I — Hol... hol?! —■ hebegni kezdett — Hát, izé... nem megmond tam, hogy a.— nagynénihez megyek. A fösvény kutya azonban nem adott így száll ma lelkünk messze Napkeletre Keresztültörve bánaton, halálon, Szent ihletében boldogan feledve, Hogy üdve még csak édes, földi álom. S jaj volna nékünk, ha a zord valóság Megölné lelkünk fényes álmait S nem volna más, mint csalfa, elhaló vágy, Az üdvözítő, boldog, drága hit. Áldott a hit, mely glóriába vonja Nagy ünneped ma, tündérszép karácsony, Hogy bús lelkünk, mely könnyet ejt zokogva, Boldog vigaszt ma benned újra lásson-. Áldott a hit, mely hü szivekbe szárnyal, Hol zord kétségek gyilkos réme ült S örök fényének égi sugarával Megaranyozza földi életünk. Szállj szent karácsony e komor világra S karold át ezt a vérző, csonka földet. Borongó lelkünk újólag kitárja Bezárva tartott ablakát előtted. Áraszd be rajta Krisztus lángszerelmét A szertefoszló éjhomályon át, Hadd hallja innen egész földkerekség Az örökélet ujjongó dalát I Karácsonyi menetelés. Irta: dabolczi Fekete Láezliné. Derék, jó ember volt, nem ártott az senkinek sem, csupán saját magának, a testét pálinkával, a lelkét a legpogányabb káromkodással ölte. De azért jó ember volt, csak nem szabad volt ráfigyelni, mert aki hallgatni akarta, az maga is elkárhozott. Kosárfonásból élt, pedig volt háza, I földje, állata. Csakhogy a háza ros- | kadóban volt, a földje latyakos rét és békák aludtak benne, állatait meg úgy kellett megtámogatni, ha valaki azt akarta, hogy lábraálljanak. Egy sárosszőrü, csontig aszott tehénke adott ugyan néha-napján egy kis tejet, való volt az, amit beszéltek, hogy megsajnálta a gazdáját és úgy keserítette ki magából. A szobában nem volt már más, mint egy régi láda, rozoga alkotmány az is, a sarokban egy nyütt, piros- csikós dunna és a falon három katonafénykép. Aztán, összevissza szórva, nagyköteg fűzfavesszők, kasok, javítani való kosarak, miegyéb. Banyakemence is volt benne, de meleget nem adott, mert nem volt mivel megtömni a hasát. A vakolat lepattogott róla és hidegebb időben csillogó zománcot rakott rá a dér. Ablak, hát igen, ablak az volt, de üveg nem volt benne. A szél sivitva járta meg a rossz tanyát. A vén ember keze kék volt, úgy motozott a fűzfavesszőn, közben nagyokat húzott a pálinkás bütykösből. Délfelé a szeme csillogni kezdett, estefelé már nótaszó mellett sanyargatta az Isten hidege. Napjában egyszer összekapart valami eleséget, szénát, szecskát, korpát, fagyos répát az állatoknak, többet ennél a — húsz pengőnél. — Megint hazugság, ott se voltál. De most nem keresem, honnan került a pénz... Tudd meg, a néni maga volt itt. Kifizette a lakbért s pénzt hagyott, hogy utazzunk vidékre. Lenn Domokláson egy kis birtokot vett magának. Te fogod kezelni... De uj életet kell kezdened. Ez az utolsó próba... — Uj életet ? S most ?! Késő... Görcsösen zokogni kezdett. — Soha nem késő I — kezdte vigasztalni az asszony. De az ember csak legyintett a ke zével. összevacogtak a fogai. Hirtelen belebujt az ágyba s tovább folytatta a hangos sírást. A kislányka hirtelen felébredt a zajra, a világosságra s örömujjongással ugrott ki a kis ágyából: — Nézd csak, nézd, mama! Az az aranyos jó papa mégis csak megvette nekem azt a gyönyörű babát! Körültáncolta az ágyat. Csókolgatta az anyját, de legkivált az apját, aki könnytől fátyolos szemmel bámult maga elé. Szólani se tudott. Csak nézte a kislányt, a kipirult arcú asz- szonykát, amig végre kitört belőle a suttogó sző: —- És mikor utazunk?! — Ha akarod, mindjárt holnap . I. — Mama, papa, utazunk? De hova ? — kapta el a szót a kis csöppség. — Tündérországba, kislányom ... — Ugye mama, oda, ahonnan ez az én drága babám jött? Táncolt, ujjongott tovább. S amikor visszabujt a kis ágyába, imádkozni kezdett... Úgy, hogy a jó Isten odafenn az égben aznap bizonyára elfeledte bevezetni annak az eltévedt embernek bűnlajstromába az egyre csókolgatott lopott babát. Még tán az asztalon heverő, összegyűrt — húsz pengőt is ! Erzsébet Királyné Szálló Budapest, IV., egyetem-utca 5. - (H Belváros központidban) 60 éré a fővárosi és vidéki ári középosztály találkozó helye. — 100 modern kényelmes szoba. Az étterem- és kávéházban cigányzene. Az Erzsébetpinco a főváros legszebb sörözője. Egyplncér-rendszer. Leszállított árak l 35 Szabó Imre, tulajdonos.
