Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)
1930-10-18 / 82. szám
XII. évfolyam 82. szám Egyes szám ára 30 fillér. • Szekszárd, 1930 október 18. SzerkesztSség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Előfizetési díj: Félévre — — _ 6 pengő. | Egész évre _ _ 12 pengő. Fő szerkesztő: SCHNEIDER jANOS. Felelős szerkesztő: BLÁZSIK FERENC. A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illeti közlemények a szerkesztőséghez küldendők.____ Hi rdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 10 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. A pacsai kerület választási eredménye olyan diadalmámoros gaudi- umot keltett az ellenzéki sajtóban, mintha bizony nem is egyetlen kerület időközi választásán győzedelmeskedett volna az ellenzéki jelölt, hanem mintha az egész ország minden kerülete egységes állást foglalt volna az ellenzéki politika mellett. Határozottan komikus ez a nagy ellenzéki öröm. Minden esetre jellemző, hogy az ellenzék ilyen nagyra van egyetlen ilyen részletsikerrel. Mert nézzük csak a dolgot objektiven. Mi történt itt voltaképen ? Egy kimondottan ellenzéki kerület időközi választásán az egységespárt nem hivatalos jelölttel szemben meg választottak egy agrárpárti jelöltet. Tehát még azzal sem dicsekedhetik az ellenzék, hogy kerületet hóditott kormánypárttól, vagy hogy sikerült megbuktatni a kormány hivatalos jelöltjét. De még ennél is mulatságosabb az a beállítás, miszerint a pacsai választás előzetes erőpróbája lett volna a jövő évi országos válasz tások küzdelmeinek és hogy a pacsai eredmény az országban tapasztalható hangulatváltozás kifejezője. Miért épen a pacsai választást tekinti erőpróbának, választási próbagaloppnak az ellenzék? Miért nem hivatkozik például a csak egy héttel ezelőtt lezajlott szombathelyi választásra, amelyen a keresztény gazdasági párt jelöltje nyerte el egyhangú szavazással a mandátumot? Vagy miért nem von következtetést a váltig emlegetett »hangulatváltozásra« a másik tiz időközi választás eredményéből, amely nagyon is világosan dokumentálta, hogy az ország nagy többségének a bizalma ma is rendületlenül a kormánytámogató pártok politikájában összpontosul. Tiz az egyhez — ez az időközi választások mérlege, még pedig nem az ellenzék javára, ahogyan azt a Pacsa után gyűjtött ellenzéki tüzek- bői gondolhatná az ember, hanem a kormánypárt javára. Ha ezzel az eredménnyel, ezzel az egytized arányszámmal meg van elégedve az ellenzék, úgy gratulálhatunk dicséretes szerénységéhez. Különben megtudjuk érteni, hogy egy már fatálissá váló balsikersorozat után milyen enyhülést nyújthat, milyen örömet kelthet a legjelentéktelenebb részletsiker is. De ez a fékezhetetlenül megnyilvánuló gaudium bizony se- hogysem tekinthető az erő jelének. Ellenkezőleg: a gyöngeség bizonysága ez. És hogy is állunk azzal a nyílt szavazási rendszerrel, amelyről mindezideig azt állították az ellenzéki bölcsek, hogy hóhéra a független meggyőződésnek és megbénitója a polgárok szabad véleménynyilvánításának. Persze a pacsai választás után nem történnek ilyen kirohanások a nyílt szavazás ellen. Pacsán igenis megnyilvánulhatott a tiszta népakarat, egyszerűen azért, mert ez a népakarat kivételesen ellenzéki jelöltet juttatott mandátumhoz. De győzött volna csak a kormánypárti jelölt, annak bizony egyes-egyedül a nyílt szavazás lett volna az oka. Ugylátszik minden olyan választási rendszer jó az ellenzéknek, amelynek alkalmazása mellett egyik jelöltje mandátumhoz tud jutni. így aztán azt kell hinnünk, hogy a mai ellenzék még hosszú ideig nem lesz meg elégedve semmiféle választási rendszerrel, legyen az titkos, vagy nyilvános, legfeljebb csak tiz százalék erejéig. Am ezúttal az ellenzéki berkekben nemcsak hogy a nyilt szavazási rendszer ellen berzenkedésekből nem hallatszik semmi, hanem a hivatalos terrorra sem történik egy szóval sem utalás. Sőt, bármilyen hihetetlen, a pacsai kerületben korteskedő ellenzéki képviselő urak kénytelen-kelletlen beismerik, hogy Pacsán még nyomát sem találták semmiféle hivatalos terrornak, úgyhogy szabadon kifejthették a maguk agitációs szabadságát. Pedig hát bizonyára, ismerve a demagógiában való páratlan jártasságukat, szertelenül éltek ezzel a szabadságukkal. Szögezzük hát le, amit az öröm e mámoros perceiben az ellenzék is kénytelen beismerni: hogy sem a nyilt szavazási rendszer, sem pedig az állítólagos államhatalmi terror, nem befolyásolja a magyar választópolgárokat szabad véleménynyilvánításukban. Ha tiz kormánypárti képviselőre egy ellenzéki esik, ez csupán azt bizonyítja, hogy országos átlagban II polgár közül 10 a ma kormányzó politikai pártba látja a vezérlésre hivatott erőt. Pacsa ellenzéki képviselőt küldött az országházba. Ezen nincs semmi rendkívüli, semmi csodálatraméltó és különösen nincs benne semmi, ami messzebbmenő következtetésekre jogosítana. A népképviseleten alapuló alkotmányos élet természetes velejárója, hogy a kormánypárti jelöltek mellett ellenzéki jelöltek is szereznek mandátumot. És ha az ellenzék szokatlan arányban megfogyatkozik, mint nálunk, úgy ennek a magyarázatát nem a szavazási rendszer hiányosságában kell keresni, hanem abban a nyilvánvaló tényben, hogy az ország bizalma megrendül azokkal a politikai elvekkel szemben, amelyeket az ellenzék képvisel. Nyilvánvaló, nogy Pacsa nem az egyetlen ellenzéki kerület az országban, de nyilvánvaló az is, hogy a pacsai eredmény csak egyetlen kerület állás- foglalását jelenti, nem pedig az országét. Prohászka Ottokár. Születésének 72-ik évfordulóján elmondta: vitéz Makray Lajos, pápai kamarás, tolnai plébános. Prohászka Ottokár évszázadok mértékével is a magyar katolicizmusnak és az egyetemes magyar életnek leg- ragyogóbb világossága, szellemi harcainak leghatalmasabb ereje volt. Prohászka Ottokár ma már nem püspök és nem vitézkedő hadvezér a magyar katolicizmus csatasora élén, mert mindazt a fényt, díszt, pompát és méltóságot, amivel az élet feléke- sitette, letarolta róla a halál. Prohászka Ottokár már nem a tűz prófétája, mert az a láng, amelyet temperamentuma gyújtott meg, amelyet fellobbantott pompás vére, az a vér, mely robogó hullámain hordozta és táplálta ezt a nagyszerű életet és oly engedelmesen simult a szuverén királyi akarathoz, addig a tragikus érpattanásig, ez a láng kihamvadt. Prohászka Ottokár ma már nem Istennek hasonása és dalnoka, mert azok a bűvös melódiák, melyek lelkének szent csendjéből, Istennek ezen gyönyörű orgonájából kiáradtak és elöntotték az emberek lelkét: elhallgattak. Prohászka Ottokár most már gondolattá, eszmévé és eszménnyé magasodott, a felfelé törekvő élet tiszta forrásává, valóságos elven programmá, céllá és iránnyá magasztosult. Ki volt Prohászka és ki most is? Lángész, nagy tudós, theologus, filozófus, költő, páratlan erejű szónok, ragyogó tollú iró, a magyar katolicizmusnak és a magyar nemzetnek spirituálisa, nevelője, apostola és vezére. Igen, ez mind volt Prohászka, de mindez tulajdonképen csak kilángolása, kivirágzása volt egy istenáldotta egyéniségnek, felséges szel lemnek és szédítő mélységekbe nyíló léleknek. Léleknek, mely Isten nagyszerű himnuszaira és a nyomorult ember bus elégiáira volt hangolva, léleknek, amely osztatlanul és teljesen Jézus Krisztusé volt, melyből kicsapott az az égető, maró tűz: Krisztus és Krisztusban a halhatatlan lelkek szeretetének olthatatlan lángja. Léleknek, melyben az a hatalmas vágy feszült, az a sürgető és parancsoló kényszer: tenni, segíteni, menteni, dolgozni, harcolni s hódi. tani Istennek, Istenért és az ember- lelkekért! Ezzel az óriási igénnyel és ember- feletti feladattal állott bele Prohászka a magyar katholikus munka rendjébe, a magyar szellemi ütközések első frontjába. Az a történelmi keret, melybe ez a hatalmas egyéniség beleállott, mélyen lesújtó és szomorú volt. Az a terep, a telkeknek nagy terepe, amelyet ez a kiviruló energia életfakadásra és termésre akart kényszeríteni, olyan volt, mintha pergőtűz kapálta volna fel, tele szakadásokkal, tátongó sebekkel és rombolással. — Abban az időben a tudomány körében a materializmus, az anyagelvü felfogás sárbaragadt, kurta távlatra mért, életképtelen gondolatai grasz- száltak. A bölcseletben a mindent szétrágó, felhígító és kongó fölényességgel lefitymáló, az »Én« jogait tulmértékben hangsúlyozó, kötelességeit azonban bölcsen elhallgató, túltengő subjectivizmus és kriticizmus élte világkorát. A politikában a liberalizmus bontott szét erőket, aprózott fel erőteljes és életrevaló egységeket és szavalt nagy páthosszal tirádákat a szabadságról egész a forradalomig és rabszolgaságig. A közgazdaságban az ad abszurdum levezetett kapitalizmus facsart ki vért, verítéket, életet és terpeszkedett el gőgösen, érzéktelenül összetört és tegázolt telkeken. A társadalmi életben fent a szabadkőmivesség ereje és szervezettsége sorakozott zajtalanul harcra a krisztusi gondolat elten, lent a mélyben pedig a szociáldemokráciának viharzó és toporzékoló erői készültek kitörni. A vallásos érzés hanyatlóban volt, a telkeket a nemtörődömség, a vallási közönyösség altatta, a magyar katolicizmus szégyenteljes csőd előtt állott. Ebben a zűrzavarban és vásári zsivajban emelte fel szavát Prohászka Ottokár. Nagyon jól tudta, hogyha azt akarja, hogy a modern ember megértse és meghallja, akkor neki az örök és változatlan igazságokat uj hangszereléssel kell muzsikálnia és uj dallammal énekelnie, hogy ezek a dallamok beleszürődjenek az emberek telkébe és ott megelevenítsék a régi, kedves, meghitt otthonnak az emlékét, hogy meghallják az elhagyott hazának a hangját és nagy honvágy támadjon bennünk Isten után, Isten lábainál való megpihenés és Isten hajlékában feltalálható nagy béke, öröm és boldogság után. Tudta, hogy az első és legszükségesebb feladat: lefejteni a telkekről az áltutudomány pókhálóit, letisztítani a penészt és lesikálni a rozsdát. Megmutatta a tudomány vívmányaitól és a technika haladásától niegszédült embernek, milyen szánalmas és nyomorúságos az a tudomány, amely a természet határán megtorpan, melynek elég az »Ignoramus et ignorabimus«, tekuporog a »nem tudom«-nál és ott tehetetlenül sóhajtozik. Nem ez kell az embernek, aki elvégre nem vakondnak született, hogy sarat túrjon szüntelen, hanem akiben végtelen vágyak lobognak. Ez csak száraz és össze- aszott doktrína, ebben nincs étet, pedig az kell az embernek, étet, vi lágosság, Végtelen, tehát hit és Isten! Egy magas intellektus imponáló fensőbbségével mutatott rá, mennyire felette áll ezen szobabölcseségnek az Ut, Igazság és Étet bölcsesége. Aki ebből nem merít, akit ennek a vilá • Az időközi választások mérlege.
