Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)
1930-05-28 / 41. szám
XII. évfolyam. Egyes szám ára 24 fillér. Szekszárdi 1930 május 28. 41. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Előfizetési dij: Félévre _______-6 pengő, | Egész évre______12 pengő. Sz erkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szerdán és zzombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Gyönyörű szép időben folyt le Szekszárdion a hősök ünnepsége. Mintha a természet gyönyörű fénnyel akarta volna elárasztani annak az 514 hősnek a nevét, akik a haza védelmében feláldozták életüket. A megjelentek óriási száma bizonyítéka volt annak, hogy ez az ünnepség nem az állam parancsszavára megtartott ünnep, hanem az emberek hálaérzetéből fakadó kegyeletnek emléknapja volt. A különböző felekezetek templomaiban tartott Istentiszteletek ntán a város minden rendű lakója igen nagy számban gyűlt össze a hősök szobra körül. A Szekszárdi Dalárda Hiszekegy-ével kezdődött az ünnepség. A dalárda fejlődését erősen kidomboritó, kiváló összhangu ének után T a m József segédoktató átérzéssel és jó hanghordozással szavalta el Sajó Sándornak „Bús büszkeség“ cimü gyönyörű irredenta költeményét. A Polgári Daloskör „Nem, nem, soha!“ cimü irredenta dalt adta elő igen jó betanulással. Kiss apát beszéde. Kiss Lajos apátplébános, kormány- főtanácsos lépett ezntán a szónoki emelvényre és a következő beszédet mondotta: Tisztelt ünneplő közönség! Reánk virradt megint a nap, amelyet a nagy hábornban elesett szeretteinknek szentelünk, összejöttünk hát, hogy kegyelettel áldozzunk emléküknek. Törvény rendeli ezt az ünneptartást, de én úgy gondolom, hogy minket és mindazokat, akik hozzánk hasonlóan ma ünnepet tartanak ebben a fiait sirató martirhazában, nem a törvény kényszere gyűjtött a hősi emlékek körébe, hanem a kegyeletes emlékezés, amely lelkünk szemei elé állítja azokat, akiket elvesztettünk: hitestársnak a hitestársat, szülőnek a gyermeket, gyermeknek az atyát, testvérnek a testvért, mindnyájunknak a hazáért életet áldozó honfitársat. Szomorú is volna, ha a törvény kényszerítő erejére volna szükség, hogy elhunyt szeretteink emlékéről meg ne feledkezzünk. Igen, az ember emlékezik és feled! Az emlékezés örök virrasztás minden felett, amit nem akarunk az enyészetnek átengedni, a feledés meg a néma fájdalmak bus temetője. Örömeinkre szívesen emlékezünk vissza, a fájdalmakat feledni szeretjük. Szomorú, ha valakinek nincs mire visszaemlékeznie, fájdalma pedig annyi, hogy nem tudja őket feledni. A magyar nemzetnek sok fájdalma volt már, e fájdalmak szentek, nem szabad őket felednünk. Azért tartjuk ébren a nagy háború elesett hőseinek emlékét. Nem elég, ha róluk csak akkor emlékezünk meg, amikor általában halottaink emlékének áldozunk. Mi tavasszal íb ünnepeljük hőseink emlékét, amikor az ébredő természet ezer szinpompájában, — virágillattal telten, madárcsattogás között zengi az élet himnuszát. S erre az élettől, erőtől duzzadó, ragyogó természetre ráborítjuk gyászunk fátyolát s hangosan hirdetjük, hogy még nincs magyar kikelet, nincs magyar tavasz! Ez csak akkor következik el, ha a magyar öntudat hatalmasodik el a lelkeken. Ezt a magyar öntudatot tartja ébren elesett hőseink emléke, akiknek vitézsége megmutatta, hogy egy nemzetnek sem vagyunk mögötte. Azt a kitartást, amit ők a harcmezőn tanúsítottak, kell belevinnünk az élet munkájába s ha súlyosak is a küzdelmek, amelyekkel szembe kell száll- nunk, ki kell tartanunk azzal az erős hittel, hogy mindent visszaszerezhetünk, bármennyit raboltak is el tőlünk. Mélyen a szivekbe markoló beszéd után a leventezenekar meglepő finomsággal adta elő Lányi Ernő „Szent bokréta“ és „Sir a Tátra“ cimü zenedarabját. Molnár István levente lelkesen és mélyen átérezve szavalta el Mentes Mihálynak „Üzenet a vártán állókhoz“ cimü költeményét. A polgármester a hősökről. A Szekszárdi Dalárda éneke után Vitéz Vendel István polgármester mondott nagyhatású beszédet, amely eképen hangzott: Sajátságos emberi tulajdonság a felejtés. A vész elmúltával hamar elfelejtjük az okokat, amelyek azt előidézték, az idő előrehaladásával elhomályosulnak előttünk a múlt gyötrelmei, szenvedései. Amint általában mondani szokták, hamar napirendre térünk az események felett. A múlt keservein való töprengéstől eltérő szerencsés emberi életnek is vannak azonban mozzanatai, amelyeket elpalástolni nem tud, amelyek időnként a maguk emlékeikkel, változatlan érzéseikkel visszatérnek. És ha örömtől, vagy bánattól voltak terhesek is egykor az élet pillanatai, az emlékezéskor egyformán ünnepi hangulat születik az emberi lelkekben. A lélek vasárna*pi harangszava hallatszik, amikor az az öröm kacagásával vissza zeng a múlt mélyébe, de annak a templomában vagyunk akkor is, amidőn az oltárnál vagy imádkozunk az elvonult orkán állandó szivárványáért, vagy égre emelt kézzel szent esküvést teszünk az emberi méltóság és jogért való állhatatos kitartás mellett. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Az egyén tulajdonságai átszövődnek a nemzet életébe. Ha más mértékben és formában is, de időről-időre a nemzet életében is felelevenednek a történelem egyes korszakainak az eseményei és az állampolgárok ősz- szeaségében örömet, vagy büszkeséget váltanak ki aszerint, amint a szerencse egykor kedvezett a nemzetnek, vagy a balsors fölötti emlékezésben ünnepi áhítattal összehozzák a honfiakat és nemes elhatározásokra, szent fogadalmakra késztetik azokat. Vasárnapi köntösben, ünneplő lelki hangulattal ébredt a magyar nemzet erre a napra, amelyet szuverén akarata a világháború nagy eseményei, ezek félistenei, a hős magyar katona emlékének Bzentelt. Csonka hazánk minden városában, minden falvában most egy helyre gyülekeznek a honpolgárok, hogy egységes gondolattal és érzéssel emlékezzenek azokra, akik az ezeréves határok, a családi tűzhelynek a védelmében mindenüket: a legdrágábbat, az életüket áldozták fel. Az igazságtalan trianoni határokon belül nyíltan, lángbaborult arccal az égre kiálltva, a gyászos bilincseken túl pedig ökölbe szorított kézzel, könnybe borult szemmel gondol minden magyar az elesett hős véreinkre 1 A jövő reménye, a leventék ébresztő, hivó szavára eljöttünk ma is, e város polgárai, honleányai, apraja és nsgyja egyaránt, hogy az egységes nemzeti gondolatban és érzésben külön is megszenteljük a hősi halált halt 514 szekszárdi katona emlékét. A gyászoló hitves és árva potyogó könnyeivel egyesül a mi testvéri szivünk vére és avval együtt öntözzük e szobor talapzatánál diszlő virágokat, megértő tekintetünk egyesülve simogatja ezen összeroskadó katona hideg homlokában hősi halottaink porladozó csontjait. Bátran elmondhatjuk, hogy nem* zeti életünk egyik temploma ez a hely, amelynek oltára a szekszárdi Hősök szobra, ahol ma mi valamennyien mélyen megilletődött lelki hangulatban elmélkedünk a nagy világháború borzalmas eseményei, a hősök emléke, a reánk szakadt szomorú sors felett. Mélyen tisztelt ünneplő közöuBégl Az örökös létért való küzdelemben történelmünk szakadatlan láncolata a megpróbáltatásoknak, a szenvedéseknek. Sorsunk következetes eseménye volt tehát a négy évig tartó titáni vias- kodás is. Ma már tudja az egész világ, hogy a nagy háború felidézésében Magyarországot felelősség nem terheli; harcba kellett bocsájtkoznunk, mert a háborút reánk kényszeritették. Álltuk négy éven át rendíthetetlenül a küzdelmet, a magyar honvéd neve félelmetes volt mindenütt! Ha nehéz ütközetet kellett végrehajtani, ha a veszedelem elhárítására volt szükség, az eredményt vagy a honvédeink vasmarkában villogó szurony, vagy a magyar huszár legendás kardja, puska- tusa biztosította mindig. Szennyet, árulást nem tudnak még a legádázabb ellenségeink sem reánk fogni. Nem kellett nekünk egy talpalattnyi föld sem a máséból, csak ezer éves tulajdonunkat védtük a rablók ellen. — Homlokunkon a becsület jelével, őseinkhez illő módon, férfiasán állottunk a haza és a magyar király oldalán! És mindezek bére Trianon lett 1 Amíg magyar él a földön, gyászos szó lesz az mindig, mert a legszörnyübb bűnt, egy nemzet gyilkosságát jelenti. Trianon az a hely, ahol édes hazánkat feldarabolták, Európa keleti kapujában mindig a másokért, a hálátlan nyugotért becsülettel küzdő hős nemzetet gúzsba kötötték, istentelen kezekkel végtagjait levagdoBták és millió és millió testvéreitől elszakították. Elborzad az ember, ha hiteles forrásokból hallja, hogy mennyire hamis történelmi adatokkal és valótlan statisztikák segítségével csapták be még a győztes nagyhatalmakat is, hogy céljukat, a mi megnyomoritásunkat elérhessék. Nem elcsépelt frázis, hanem keBerü valóság kedves magyar testvéreim, hogy minden bajunknak, nyomorúságunknak kutforrása a gyalázatos módon reánk kényszeritett béke. A trianoni bilincseken túl némán szenvedő, megtört, a csonka határokon belül pedig verej tőkés munkában gondokkal küzdő, kifosztott magyarok nyögik a diktált békének a túloldalról hirdetett áldásait. És szinte őrület, — hogy még ma is azt kívánják, miszerint az özvegyek, az árvák szorítsák vissza a könnyeiket, mi pedig térdre hullva, alázatosan könyörögjünk alamizsnáért és a keblünket mardosó szenvedés mellett is áldjuk azt a sorsot, amelyben ma mi élünk. Igazunk és erőnk tudatában azonban ma már bátran odakiálthatjuk az egész világnak, hogy csak a gonosz lelkiismeret akarhat megelégedést, beletörődést, békét ott, ahol vihart vetettek el és csak a vacogó félelemtől megtébolyodott agy kívánhatja a nemzetközi levegőnek a szélcsendjét akkor, amikor a Kárpátoktól az Adriáig szivettépő keserűséggel sűrítették az összes magyar lelkeket. Küzdéssel telt történelmünknek voltak igen kemény, emberfeletti nehéz napjai, száz és száz véres csatában osztotta izmos karunk, acélos öklünk a reánk tört ellenségre a halált, gyalogos és lovas rohamunk rettegést váltott ki mindig, ezúttal sem engedjük a kapufélfánkra reá írni azt a mondást, hogy: „gyáva népnek nincs hazája“. Mindnyájan tudjuk, mert valameny- nyien érezzük, hogy mily kimondhatatlanul nehéz életünk talyigájával a létünkhöz szükséges mindennapi kenyeret összehozni, komorrá változott tekintettel látjuk egymás arcán a nehéz gondok által szántott barázdákat és én mégis beleharsogom a sötét magyar éjszakába, hogy ne csüggedjünk, legyünk állhatatosak a kitartásban, mert nem maradhat sokáig ez igy. A bűn, a gonoszság ülheti egy darabig a maga orgiáit, de az igazság felett — és ez örök — diadalmaskodni sohasem tudott! A guzsbakötött, megcsonkított magyarnak vannak már barátai, nem állunk egyedül a népek nagy családjában. A naggyá lett és nemzeti érzéseiben megujhodott olasz nép nagy államférfiéval, Mussolinival mint Hősök napja Szekszárdon.
