Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)
1930-04-19 / 31. szám
1030 április. 19. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 3 nyúlszőr kalapok Nyakkendők • GFB selyemharlsnyák • Pirnitzer József és Fiai áruházában, Szekszárdon • nek, amelynek közepén a triánoni áldozat kíséri roskadozva ezeréves nagyságának fakoporsóját és a csodatevő Isten irgalmáért esd. Emberek, kislelküek! A legnagyobb baj baja abban van, ha az hamis ntra téved. A magyar nemzet helyzete olyan, amilyennek az Isten akarata az ő bölcs célja és elhatározása szerint elrendelte. Sem jobb és nem rosszabb, mint amilyenbe egy katasztrófába békekötés juttatná pl. Angliát, vagy Franciaországot, vagy ha úgy tetszik — mivel nemcsak búzában, áruban az amerikai a legjobb, hanem a rosszban is — az Egyesült államokat. Ilyen veszteség még nem ért nemzetet, mint amilyen minket ért. A múltban ilyen veszteségre az illető állam megszűnt állam lenni és beolvadt valamelyik szomszédos, nálánál hatalmasabb nemzetbe és csak emlékét őrzi a történelem. A beolvasztás szerény vágya bizonyára megfordult azok elméjében, akik igen jól tudhatják azt, hogy nem okos és egészséges dolog csontot nyelni és ha visszariadtak is a vakmerő orzás ezen túlzásától, még ma is megmozgatnak és felhasználnak ellenünk minden eszközt és akkor volnának a legboldogabbak, ha politikai utópiájuk akadálya: Magyarország teljesen elpusztulna. Két teher alatt nyögünk. Bent a meglevő gazdasági bajok és az ezekből fakadó bizalmatlanság a kibontakozás, a jobb jövő lehetőségeivel szemben. Könnjü azt mondani rá és ezzel elütni a dolgot, hogy forrása Trianon. Trianon nem tabu és a békeokmány nem szentirás, | valamint az azt megtáfcoló népek nem istenek, épezért, ugyan a világot a jó Isten teremtette, ez szentigaz, de az is, hogy Trianon kontár alkotmányai akkor fognak leomlani, amikor mi akarjuk! .. . A két teher és minden más melléknyomor főoka az — és már egyszer ki kell mondani — hogy az államrendszer legfőbb pillérét, a hadkötelezettséget nélkülöznünk kell a soc. dem. örömére és a 8 krajcáron, koszton elfoglalt, tartott 100.000 ember helyett, 30.000 embert tartunk, igy a szabályos államrendszer ezen 70.000 embere munka nélkül, foglalkoztatás nélkül őgyeleg, vagy kivándorol. Nem leheti Nem leheti Hangzik kórusban fel. Hát akkor mit lehet? Vagy mi az, amit revizió alatt értünk ? Kegyes frázisok ? Nagy lamentáció ? így lesz, úgy lesz? Honfiúi bu? Akkor gye rünk Indiába, Ghandihoz, sótermelő processzióba, olvassunk rá a beteg gyermekre és tegyük ki a fejszét az udvarra a jégeső ellen, vagy más efféle honfiúi babonát gyakoroljunk ? Baj, nagy, nagy baj van ott, ahol népgyftlések kortesszokásaiból akarják kimeritni a mentőbalzsamot és ismerni a helyzetet. Még nagyobb a baj, ha kudarcok, cseudes haszonlesések személyes ügyévé lesz egy királyi eszme. Revíziót és a revizió előfeltételeit. Ebben van a magyar husvét egyet- j len, igaz, üdvös feltámadás üzenete, j Ebben van a szenvedések egyetlen I óvszere, orvosszere, megszüntető ereje. temetésére. De azért büszke volt kollegáira, hogy egytől-egyig ott voltak. Habár hát ott is elfogyott a régi nóta. Már tudniillik, a — banknóta. Mégis ő szerette volna elhúzni a derék ur régi nótáját: Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele ... Egy hónap múlva aztán az ő temetésén húzta ezt a kis város ób a környék valamennyi bandája. A koporsó után komoran lépdelt a család. Két oldalán pedig fehérruhás lányok mentek. S nem is a cigányi fajtából. Ki- kisérte a koporsót nagyon sok ur is. Mindenki érezte, hogy nem közönséges cigányt temetnek . . . S harmad, vagy negyednap még egyszer megjelent a bankban az apja az utolsó kis címletű márkákkal: — A Lajcsi koporsója ára ... A Tréziman uraság küldte 1 Még akkor is dicsekedett. De azután nagyon csendes ember lett a szegény kÍBbőgősből. Megfogyott. Nagyon megöregedett. Nappal még sokáig látni lehetett az utcán, amikor családjával a temetőbe ballag. S hordja a virágot Lajcsija sírjára. Most már nem sok hasznát veszik a bandában sem. Pedig már nem alszik. Nagyon is nyitva van a szeme. Csakhogy mereven bámul maga elé. Kisbőgője olyan furcsa hangokkal recseg bele a többi hegedű hangja közé. A cigányprímás legfeljebb mérges szemeket vet reá, de nem szól neki. Tudja, hogy belső fájdalom rántja félre a vonót. A közönség pedig észre sem veszi. Meghaltak a Csóthy Gyurka féle szakértők. Aki meg a — hosszulépés mellett búslakodik, azt hiszi, hogy az a hamis, zűrzavaros hang hozzá tartozik a mai jazz bandos muzsikához. De, ha néha néha magyar nótákat kell húzni, még nagyobb a baj. A szegény öreg cigánynak csak úgy peregnek a könnyei: — Lajcsi! Hogy húzta ezt a Lajcsi! Nemrégiben nagy ur vetődött a kis városba. Itt élte le fiatal éveit. Most, hogy az Isten felvitte a sorát, őt ünnepelték a fényes banketten. Az ő régi nótáit kezdte huzni a banda. Lelke visszatalált, elkalandozott a múltba. Megismerte az öreg cigányt: — Hát, öreg Ferkó, szól még az a régi kisbőgő ?! — Szól, szól kegyelmeB uram. De már nem — úgy! S az öreg cigány elkezdett hangosan zokogni... — No, no, mi bajod Ferkó ? I — Mi?! Hát hogy miért is nem születtem én — prímásnak ? I Akkor megmutatnám, hogy mi a — fájdalom ! De ez a kisbőgő ? Fadarab... Nyög, nyög . . . De ki érti ? 1 Lajcsi, szegény Lajcsi. . . Úgy kellett hazatámogatni a szegény öreget. Ebben. S ha ezt megérteni nem tud juk, nem akarjuk, akkor a mi keresztünk el nem mozdul a Golgothá- ról... ott marad mindörökké, amig korhadtan ösBse nem omlik. Magyarok 1 Dolgozzunk a magyar feltámadásért, a revízióért következetesen, kitartóan, a honszeretet és Isten nevében. FöltMt, nincs Itt! Dr. Magyarász Ferenc. Mikor egy egész nemzet oktalan vérengzése a vesztőhelyre hurcolta a Megváltót, csak pár jámbor asszony merte megsiratni őt, a férfiak vagy gyáva poltronok voltak, vagy még gyávább hóhérok. Mikor ott függött a kereszten, az ellenségek sivatagjában egyetlen üditő oázist pillantott meg: a fájdalmas anyát az ő hűséges asszonyi kíséretével. És mikor végre pihenni tért a hideg kősirba, megint a jámbor asz- szonyok az elsők, akik elmennek, akik el mernek menni a sirhoz, hogy bebalzsamozzák Jézust. A holttetemtől, a sirtól való irtózat, az őrtálló katonák fegyverétől vagy még annál is rosszabb inzultusától való félelem — eszel mit sem törődnek. Hány félelem és gáncs nélküli modern Bayard-lovag tanulhatna ezektől a gyönge asszonyoktól! Mikor pedig odaérnek a sírhoz, a meglepetésük határtalan: a katonák alszanak, a kő el van hengeritve, a sir üres, peremén egy angyal ül s e szavakkal fogadja őket: Föltámadt, nincs itt! A sir a halál háza, az élő borzong tőle és kikivánkosik belőle. A sir nem lakóhelye az életnek. Föltámadt, nincs itt! Ez a „nincs itt“ a próbája minden föltámadásnak. Nincs itt, mert szűknek találta a hat lábnyi helyet, ahova beszorították, nincs itt, mert duzzadó életenergiája „kitört és eget kért", nincs itt, mert az igazságot nem lehet eltemetni. Ennek a mi szerencsétlen magyar hazánknak is akkor lesz igazi föl- támadása, ha már nem lesz itt, itt ebben a trianoni sírban, ebben a szűk börtönben, hol mozdulni sem tud, hova gyáva tömlöctartói zárták. Akkor lesz igazi föltámadása, ha nemcsak jelen földrajzi határainak szűk vonalát tépi széjjel és az uj élet rugalmasságával feszül a Kárpátoktól az Adriáig, hanem az erkölcsi és gazdasági sírnak köveit is elhengeriti és mint uj élő szerez tisz teletet, érvényesülést magának a többi élők sorában. De vájjon itt van-e már ez az uj élet? Vagy itt van e már legalább annak biztató kikeletje, tavaszi rtigy- fakadása, húsvéti harangszava? Sajnos, az őszinte és elfogulatlan szemlélőnek azt kell mondania, hogy még nincs itt. Aki valami magas vártáról szemléli az alatta tülekedő életet és a vásári zajt meg tudja különböztetni a szimfóniától, annak be kell vallania, hogy az uj és igazi életnek jelenségei még mindig nem biztatnak bennünket kellő számban, sőt kelleténél gyérebben mutatkoznak azok mellett a bomlasztó tünetek mellett, melyek, miként eddig is átkára voltak nemzeti életünknek, ezentúl még fokozottabb mértékben lesznek sírásói. Mit látunk ugyanis ? Nincs még meg, nincs még itt az igazi gazdasági talpraállás jóleső bizonyossága. Az a plusz, melyet államháztartásunk mérlege tán fölmutat, nem olyan természetű, hogy igazában örülhetnénk neki. Hiszen az nem annyira az igazi, mindent átfogó takarékosságnak, mint inkább a fölemelt adóknak az eredménye. Olyan ez, mint a kórházi szállóige: az operáció sikerült, de a beteg meghalt. Szegény ember főzzön vízzel és ne hivalkodjék addig tenger költségekbe kerülő kultúrintézményekkel, mig a munka- nélküliek száma napról-napra növekszik, mig a kultúra igazi hordozói, a tanult emberek napszámba járnak havat söpörni, mig a haza hitelezőit a szegény hadikölcsönösök, alig egy morzsányit kapnak vissza abból, amit a hazának adtak. Nincs itt még igazi egyetértés, nincs még itt a közös munka, a kölcsönös megbecsülés. Nézzük csak a parlament sivár életét. A mi parlamentünk élete és tevékenysége nem más, mint himes kivarrás a koldustarisznyán. Szaporítottuk a választókerületeknek és a képviselőknek számát, fölemeltük a napidijakat — ugyan miért ? Ugyan kinek van belőle haszna ? Talán most többen járnak a gyűlésekre? Talán most kevesebben vannak, akik csak „távollétükkel tündökölnek" ? És akik ott vanpak, tán kevesebbet beszélnek és többet dolgoznak? Nem élet a mi parlamentünk élete, hanem a költő szerint csak „fajulva tengés". Szalmacséplés, üres szófe- csérlés, folytonos személyeskedés, mely néha durva sértésig fajul, túltengő viták semmiségekről, felnőtt gyerekek játéka a nemzet legdrágább kincsével: az idővel. Nincs itt a mindennapi kenyér biztonságának érzete sem. Egy évtizeddel előbb a városi ember irigyelte a falut, a falu szidta a várost; az egyik batyuzni járt élelemért, a másik a karjára tett egy kosár tojást és kifizette annak árából apai-anyai jelzálog terhét a takarékpénztárban ; az egyik eladta családi ereklyéit, a másik boldogan szaladt haza egy kiló cukorral, egy liter petróleummal, egy pakli dohánnyal, a falusi ember álmainak netovábbjával — de mégis volt pénz is, volt kenyér is, volt munka is, volt kereset is, volt forgalom is, mert volt ára is a mezőgazdasági terményeknek; ámde mostan? Nagypéntek, halálos csend, fakó arc, kemény
