Tolnamegyei Ujság, 1929 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-24 / 52. szám

1929 december 21.

TOLNAMEGYÉI UJSÄG

7

nagy király,, Lajos csodás hőse porlad; nem tudna nyugodtan pihenni sírjában, ha ellenségé lenne ez a föld. Már a harmadnapos vendégnek is coki a neve. Ez a vendég (a török) már 100 éve marcangolja édes ha zánkat, mint a saskeselyü Prometheus máját, űzzék el.

A sereg a III. zsoltárt zengi hadba- indulásakor:

Istenem, harcba kelj fel, Uram tarts meg engemet. Én Istenem, verd arcul minden ellenségemet.

Rettenetes haraggal összecsapnak. Fegyver zörög, haló hörög, sebesült kiált és folyik a piros vér» Nem hiányzott a hajdúk bátorsága, de a török tatár sokkal több. Már már megfutamítják a magyarokat.

Igaz beszéd, hogy ahol a legnagyobb a veszély, ott legközelebb az Isten segítsége. Megóvja a többszáza dós vérontás jogán megtartott földet az ide betolakodó ellenségtől. Jaj azoknak, akik háborgatják a kereszténység védőfalát.

Lássuk csak, hogy veri arcul Isten a magyarok és az ő szent egyháza esküdt ellenségét, a pogány törököt.

Az egyszerű szürke darvakat választotta eszközül. A magyar köznép kedves madarát. Természetük is hasonló: a darumadár is vig, társaságkedvelő, de tud komoly lenni. Egyszerű hamuszürke, párjához hű.

A csatazaj és lövöldözés felriasztotta az alvó darvak ezreit. Ezek a madarak, ha gondolkozni és beszélni tudtak volna, bizonyára ezt gondolták és mondták volna: »Mit akar ez a kontyos, turbános tar csőcselék? Sok nélkülözéssel és véráldozattal jött e ide 739 évvel előbb és tartotta- e meg ezt a szent földet tatár és belső viszály és sok külső ellenség ellen vívott harc között is? Mit há borgatnak jogos, békés szállásunkon.« Gondolkozni és beszélni nem tudtak. De szóltak. Most igazán »szépen«, ahogy a dal zengi. Hosszú, hurok- szerüen csavarodott lélegzőcsövükön át fújtatták a levegőt és krágoktak, ahogy csak az Isten tudniok adta. A felrebbenő vadludak is éktelen gágogással adtak kifejezést önren delkezési joguknak. A törökök az emberi kiáltáshoz hasonló krúgatást hallván, azt hitték, hogy a magyarok segítséget kaptak. Most már nem azt kérdezték, hogy merre van Várad, hanem Futtakot keresték volna a katonai térképen, ha ilyenük volt volna. A bő török bugyogó se volt elég bátorságuk befogadására és eszeveszett futással menekültek. Igen ám: »haza mennék, jaj de nem tu dok«. Nem tudták, merre az ország útja. Odafelé csak elvezette a kény- szeritett magyar pákász a nádas ut vesztőin át őket biztosan, de most a legrosszabb tanácsadó, a félsz kér gette őket elől tűzbe, hátul vízbe, mindenképen Mors imperator kezébe. Akit le nem vágtak, a hínár fogta le, vagy elnyelte a láp a piócák, halak és rákok örömére, amelyek dicsérgették a három Miklóst/Vakik így megverték a rakoncátlan török gyereket és nekik ily rakott asztalt rakattak. Csak kevesen menekültek meg, vagy foglyul estek.

így mentették meg a magyarokat kedves madaraik, a darvak, amelyek a capitoliumi ludaknál is nevezetesebbek lettek : nemcsak jelezték, de meg is futamitották az ellenséget. Azért sem állok jót, hogy a nagy zavarban egyik-másik daru. csőrrel nem vágta e a törököt, vagy az Úristen nem daruszárnnyal verte-e ar cul az ellenséget, aki az ő Szent Fiát becsmérli.

Két szonett

Hol boldog gyermek voltam.

A ház a régi még s ragyog a kémény barnáit falán naparany, holdezüst, de más e tűz, mely mormol most a mélyén s nem oly vidám, mint régen volt, e füst.

Ostorfa nincs dőlt ágaskútja gémjén, eltűnt a dúc, mely az ereszen állt.

S a ház előtt, a tágas utca szélén nem nyílnak violák, se rezedák.

Valaha itt labdáztam, hócsatáztam, álmomban itt hajolt rám Csipkerózsa, anyám ölén, a kedves ócska házban.

Most már lemállt minden báj, csipke róla; s könnyes fejét a Bánat hajtja rám, hol boldog gyermek voltam hajdanán.

Tabán.

Patinás korból ittmaradt világ.

Ó — fecskefészek, hol dalol a Múlt; hol ház és utca roskatag, avult s Idő és csákány ront romantikát.

Falai látták még Mátyás királyt.

Közöttük még a török horda dúlt.

Ravasz rác kalmárkodni ott tanult.

És ottan verselt szépszavú Virág.

S Pestről is a bohémnép oda járt át: ízlelni ürmös bort, édes találkát, meg tamburát hallgatni holdas estén.

Poézisén enyészet árnya leng már.

Mindennap több a seb, a folt a testén.

S a Holdvilág-utcában lányka nem vár.

Szamolányi Gyula.

Hajnalra megtisztult a szalontai határ és a sereg Mózes hálaénekét énekelte:

Én erősségem és én énekem Az Úr, mert engemet megszabadíts:

Ez az én érés Istenem, ezt dicsérem Ez az én atyámnak Istene,

Ezért lelmagasztalom ötét.

Az Úr az erős hadakozó, Úr az 6 neve.

Belházy Ernő.

£züsfkirdly.

Irta: dabolozi Fekete L&szlóné.

Nehéz, paras ' levegő ülte meg a szobát. Kintről az ajtónyitás után is fehér, tejssinü köd ütötte be a fejét.

Az öregember nehezen lélekzett. Ennek a fárasztó súlyú légnek egész terhét a mellében érezte.

Csapzott, ősz haja kuszáivá hevert a nedves párnán, időnként feinyögött és szemeit véres erekkel festette be a köhögés.

Két gyerek játszadozott az ágy előtt. Tarka kavicsokból házat épi tettek maguknak. Egy elhasznált gyufaskatutya kivirágozva pótolta a nagykaput.

A kisfiú kezdte a beszédet. Hosszú ideig nagy csendben építgettek. Néha fel felnéztek az öregemberre és meg- halkitották hangjukat.

— Ez lesz most a királyi palota, Vera. A trónon én ülök, mert én leszek a király. Te odaülhetsz mellém, te leszel a hercegnő, mert a testvérem vagy.

A kislány kövér kezecskéjéből kihullottak a kavicsok, apró szája sírásra görbült és köténykéjével a szemét törülgette.

— Mi bajod ? — szólt rá a fiú.

— Te azt ígérted, én leszek a királyné és most azt mondod, csak hercegnő lehetek, mert a testvéred vagyok. Lajosa ón királyné akarok

| lenni, hiszen nem „igaziból“ megy, I nem baj, ha a testvéred vagyok is.

A fiúcska elgondolkozott, aztán simogató kis kezével megfogta az öregember lelógó kezét. Az érintésre bágyadt mosoly jelent meg a szén védő arcon.

— Nagyapó! — szólott a fiúcska — mondd meg nekünk, lehet-e a Vera királyné? Én azt mondom neki, hogy nem, mert akkor hogyan jöhet el érte meséből az ezüstkirály fia ? Én meg hogyan vehetem el magamnak az ezüstkirály leányát?

Verőn is odaállt az ágyhoz. Könnytől maszatos kis arcát odaszoritotta a nagyapja vállához.

Nyögdécselve szakadt fel a meggyötört ember torkán a szó, de szemében ragyogott valami melegség, ami életet adott öreg barázdás arcának.

— Ezüstkirály? Gyerekek, az ezüstkirály én vagyok. Nézzétek meg a hajamat, ugy e hogy csillog? Ezüstös. Lajos, neked sincs ilyen, meg Verőn- nak sem. Hanem majd egyszer talán, ha rátok hagyom a birodalmamat, nektek is lesz ilyen hajatok. Ezüst. Akkor Lajos király lehet —, Verőn meg királyné, addig — mindegyőtök csak — csak bercegecske és nem várhatjátok az ezüstország király kisasszonyát, királyfiát, mert magatok vagytok azok. Minden ember várományosa ezüstországnak. Látjátok, leikeim, nagyapó és sok-sok más nagyapó még, mind velem együtt király már. Rettenetes sok királya van annak az országnak.

Az öregembert elfogta a köhögés. A két gyerek kavjcsvára épült tovább csendesen — csak meselátó szemük pillantott ámulattal időnként a fehér- fejű nagyapóra.

A szomszédasszonyok tartották őket kézenfogva. Nem tudták elgondolni, miért vitték el tőlük. Verőn reggel sikoltozott, veszekedett velük, még meg is Ütött egy embert, aki elzárta előlük Nagyapót.

Hanem legyőzték őket. Lajosra ráadta egy asszony az ünneplőjét, Veront megfésülték és kiálltak velük az udvarra. Aztán borzasztó sokan jöttek, beszéltek, énekeltek és akkor érdeklődve figyelte Lajos és Verőn is az embereket. Hanem, mikor nagyapóra kezdték a földet dobálni, Verőn kiszabadította magát és egy jó nagy követ, ami kezébe akadt, odadobott a hantolók közé, aztán sírtak keservesen. Reggel egy idegen házban ébredtek fel. Szép kis fehér ágya volt mindegyiküknek. Verőn apró kezével megfogta a csipkét, jól megnézegette és rögtön elhatározta, hogy jó lesz ez a babájának.

— Lajos, hol vagyunk ? — szólott a bátyjához.

Lajos álmos szemecskéje már régen vizsgálódva nézegette az idegen bútora szobát. Végre csillogó szemmel nézett Veronra.

— Biztosan tudom, hol vagyunk, Verőn. Csak csendben légy, akkor megmondom neked is:

— Hát amíg aludtunk, addig nagyapó elhozott bennünket ide, ezüstországba, alighanem ez lesz az ő birodalma.

— A föld alatt vagyunk most mi is ?

— Hát a föld alatt. Nem mindegy az néked, csak vele lehessünk?

— Dehogy nem. Meg itt szebb is minden, mint otthon volt. . . Csak legalább láthatnám!

—• Jaj de csacsi vagy Verőn. Azt gondolod, hogy egy királyt mindig látni lehet?

Az ajtó nyílt. Egy hófehér hajú öregasszony és egy fiatal leány jöttek halkan a szobába. Azt hitték, alusznak a gyerekek, csendesen beszélgettek :

— Látod, most itt vannak szegények. Viseld gondjukat, lelkem. Szegény bátyám unokái ezek, a te kis öcséd, kis húgod. Rajtunk kívül nincs már senkijük.

— Köszönöm nagyanyókám, hogy rám bízod őket, meglásd, szeretetben nevelem fel mindegyiket. Átvigyem őket magamhoz az iskolába?

— Szó sincs róla. Itt maradnak nálam, amíg élek és te ha hazajöttél a tanításból, foglalkozz velük, mesélj nekik. Én öreg vagyok, fáradt is az ilyesmihez, de te talán tudod még a meséket. Ez a két gyerek hozzá is van szokva, a nagyapjuk azzal tartotta a lelkűket.

Verőn felült, kis kezét az öregasszony felé nyújtva, kérdezte:

— Te vagy a nugyanyó?

Lajoska csengő hangon intette le

kis húgát:

— Te még most sem tudsz semmit, Verőn. Az ezüstkirályné, nagyapó felesége ő. Nézd meg a haját, ezüstből van.

A fiatal lány becézgetve simogatta arcukat, az öregasszony könnyeit törülgette.

— És a te hajad mikor lesz ezüst ?

— Az enyém? Ha nektek már . elmondtam annyi mesét, mint a

nagyapó.

— Hol veszed te a mesét, mikor neked nincs is országod, ahol királyné lehess ?

Verőn is hozzátoldott:

— A mese ezüstországból jött, a nagyapótól.

Á fiatal lány szeme felcsillant, kedves, lányos melegséggel szólt. Hangja is mintha kicsit, egéBZ kicsit mámorosán reszketett volna.

— Tudom, hogy a mese ezüst- országból való, de én is ismerem azt az országot, gyerekek — és talán egyszer királyné is leszek ott, mert feleségül visz az a király, akinek az ezüst most még csak a szivében van

1 mert szép fehér és kristálytiszta, mint az áldozó-kehely, amit ezüst-