Tolnamegyei Ujság, 1929 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-24 / 52. szám
r ( I 6 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1929 december 24. séget. Mihály bácsi tehát ismét beállított — tiz pengős kérő szavával, esküvel erősítve annak, záros határidő alatt való visszafizetését. — Rendben van Miska bácsi, most éppen van! — szól a gavallér főjegyző s nyájas előzékenységgel már a markába is csúsztatta az összehajtogatott pénzt a jó Miska bácsinak, aki nagy úri grandezzá- Val meg se nézve, vágta azt zsebre s büszkén állított be a sarki boltba, hogy a múlt heti négy-öt, hitelbe vett szivar árát kiegyenlítse. S ezenfelül kért még egy felbontatlan, százszivaros kubapaklit is s úri gesztussal a boltos kezébe nyomta a — tiz forintost. A kiskereskedő tágra nyitotta a szemét, visszanyujtotta a pénzt s zavarában csak annyit hebegett, hogy nem tud belőle — visszaadni ... — Micsoda kereskedő maga, ha még egy — tízesből sem tud ? 1 — hencegett Miska bácsi. — Csak ebből nem tudok tekintetesuram! — volta mosolygós válasz. Miska bácsi csak ekkor nézte meg a pénzt Egy tiz forintos Kossidh-bankó voltl Nem is ment egyhamar pénzt kérni a tréfás főjegyzőhöz 1 A jónevelésü szegénylegények. Szérnovszky Ferenc, a tragikus végű, jeles szobrász, a szekszárdi Garay-szobor alkotója, nobilis gondolkozása de egy tiz éves gyermeknél is naivabb ember volt. Vele el lehetett hitetni a legképtelenebb dolgokat. Egyszer Garay Ákosnak, a jeles rajzoló művésznek szüleinél meglátott a szobában egy kitömött, hófehér menyétet s megkérdezte, hogy mi az ?! — Jeges medve, — ugratta valaki, — De ilyen kicsike ?! Hogy lehet az ?! — vetette ellen. — Kicsike ? 1 Megvan annak a természetes oka. Ugyebár a fenyő sem nő meg a nagy hidegben, törpe marad a havasok derekán. A jegesmedve pedig éppen a nagy meleget Jnem állja itt minálunk, ezért tehát ilyen . .. Ebbe aztán szó nélkül megnyugodott Az alábbi vidám história is vele esett meg. A Garay szoborbizottság nevében én számoltam le a kezébe a szoborért járó első részletet, háromezer forintot. Egészen elkápráztatta, ez az akkoriban nem is kevés pénz. Mindjárt pezsgős vacsorát akart rendezni a szoborbizottságnak. Csak akkor állt el ettől, amikor értésére adtam, hogy maradjon nyugton, mert a határra hordják érte az érzékeny urak 1 Erre az lett a terve, hogy a szobor filigrán ezüst mását adja mindnyájunknak emlékül. Erről is sikerült levernem. így aztán se szólt, se beszélt, zsebrevágta a pénzt, kikocsikázott Garay Tóni bácsihoz, a költő testvéréhez, Garay Ákos festőművészünk édesapjához, Apáthi-pusztára, ahol kitünően érezte magát. S amikor felmelegedett, egy kicsit el is dicsekedett, hogy milyen tekintélyes összeget hordoz a zsebében. — Hát bizony elég könnyelműség! — korholta az öreg Garay bácsi, — az a fajta szegénylegénynép hamar megérzi a — pénz szagot 1 — Micsoda, hát még mindég akadnak ?! — Ezen a környéken bizony még igen 1 És csakugyan, amikor este javában vacsoráznak, hirtelen felpattan az ebédlő ajtaja és négy-öt bekormozott szegénylegény ront be rajta: — Pénzt, vagy — életet! Az asszonynép sikolt, a férfiak is I ijedten ugrálnak fel. Köztük Szár- I novszky is és fogvacogva hátrál a I sarokba, a zongora mellé. Csak az öreg Garay Tóni bácsi nem veszti el a fejét. Bátran elibük ugrik, rájuk rivall: — Hát ez a magyar betyár uri- tempó ? I Halálra rémíteni az asz- szonynépet, embereket ? I Takarodjatok ki azonnal a konyhába. Kérjetek harapnivalót, bort s lesz egykét forint is .... Neveletlen kapcabetyárok . .. A szegénylegények elszontyolodtak és szégyenkezve kiballagtak az ebédlőből. De az öreg Garay még akkor is utánuk pattogott: — Hogyha azután még egyszer ilyesmi történik, mindnyájatoktól megvonom a— konvenciót. (Persze, mert felöltöztetett—béresek voltak!) EZREDES URAM! > (Karácsonyest 1914-ben) A hármas számú Feldwachéról Jelentést írok, Ezredes Uram ! A tüzet már csak hárman tartjuk S reánk is egyre a srapnel zuhan. És hull-hull, csöndes, nagy pihékben, Csak egyre hull a karácsonyi hó; Lassan reánk borul az alkony S a fagy, a mesemondó altató I Igen I az őrség mind egy szálig Kitart a hármas Feldwachén A Nagy, a, Gáspár már elestek, És a kis Abel, meg a vén Cseléay. Elesett Argyelán is, Dencz is, A Madarász és Novák megfagyott; Jelentem, hogy ebben a percben A hűséges Junker is elhagyott I Ki viszi el a jelentésem ? Rázom a Várnait, de nem feleli ... Igaz-e, hogy a zászlóaljunk Nótával többé sosem menetel ? Igaz-e : egy szálig elestek És köztük fekszik az Ezredes Úri S rájuk borítja fehér leplét A Seregeknek Ura, a Hadúr I . . . De a zászlóalj csak megállott A Szent határon, mint a sziklafal; Ezredes Úr! még nincsen vége, Még holtunkban is tart a viadal I Karácsonyest.. . Már nem látom az írást És nem tudom: mért véres a szemem ... Ezredes Ür! az Istenért: a kürtöst! Sűrű, új ellen tör szembe velem I ... Ni! nálam mozdulnak a holtak: A kis Ábel, Junker és Argyelán, — Mert nem tűzhet zászlót az ellen, A Kárpátoknak egyetlen fokán I Ni I feltámadnak százak, ezrek, Karácsony egén véres kard suhan! . . . Fuvassa meg a trombitákat Még egyszer, vitéz Ezredes Uram I... MIKLÓS VITÉZ Elment a menyasszonyáért. Kirossi Pál. Hűvös, ködös novemberi este volt. A régi cimborák, mint már évek óta minden este, ismét együtt ülték körül a kávéház egyik sarkában levő törzsasztalukat. Igazi barátok voltak. Úgy néztek egymásra, mintha testvérek lettek volna. Együtt örvendtek és egyszerre búsultak. Egy volt a nótájuk is, amit az öreg cigány minden este, mikor már mind együtt voltak s kiitták esti feketéjüket, hűségesen elhúzott nekik s melyért minden hónap elsején, tiszteletdijat kapott. Olyan igazi, öntudatos bohém társaság volt ez, melynek tagjai este élték a maguk vidám világát, felszabadulva a mindennapi robot súlyos bilincseiből. Két éve Kárpáthy Péter volt az asztaltársaság érdeklődésének középpontjában. Ha este megjelent, minden szem reá tapadt. Halvány, sápadt, szőke fiatalember volt. Már két évvel ezelőtt a társaság legvidámabb tagja, a kiapadhatatlan humor, az örökös jókedv. Vőlegény volt. Menyasszonya, Giziké is megjelent néha a kávéházi törzsasztalnál, ahol mindenki csodálja szépségét, szerénységét, okosságát. Kárpáthy Péter nagyon boldog volt. Egy este azonban Kárpáthy Péter tiszta feketében, megtörve, nagy udvaros szemekkel jelent meg a kávéházban. Nem ült le, csak bejelentette, hogy Giziké meghalt Es ettől kezdve Kárpáthy Péter egészen megváltozott. Vidámsága eltűnt, szó- talan lett, nem voltak céljai, nem beszélt az élet szépségéről. Nagy világoskék szemével elrévedezve nézte a kávéház esténként megismétlődő zajos életét, mely számára már égé* szén közömbös lett. A cimborák igaz baráti részvéttel vették körül. Vigasztalták, buzdították. Ő maga is hosszú, álmatlan éjszakákon át kereste a vigasztaló erőt, de mindennap arra ébredt, hogy fájdalma napról-napra elviselhetetlenebbé lesz s napról-napra üresebb és terhesebb számára az élet. Ezen a hűvös novemberi este Kárpáthy Péter meglepően nyugodt hangulatban foglalta el helyét a törzsasztalnál, ő érkezett utolsónak. Különös élvezettel fogyasztotta el feketéjét s mint régen, két évvel ezelőtt, ma ismét szép bariton hangjával kisérte az öreg Marci prímás hegedüjátékát. A társaság örömmel vette körül Kárpáthy Pétert. Mindenkin az őszinte boldogság mosolygott s egymásnak bizonyítgatták jóslásukat, hogy minden bánat talál vigasztalást. — Mindenki kutatta a váratlan hangulatváltozás okát s abban mindnyájan megegyeztek, hogy itt egy újabb szerelem gyógyíthatja az első szerelem kínos fájdalmát. Kárpáthy Péter mindenre igent mondott, ami Gulyás Pistát annyira fellel - kesitette, hogy szabadon száguldó fantáziája már egy uj menyasszony létezését hirdette. Kárpáthy Péter szelid, megbékült mosollyal nézte barátait, kik most már hangos éljenzés közepette követelték az uj meny asszony azonnali bemutatását. És Kárpáthy Péter elment a menyasszonyáért .. . Amikor kilépett a kávéház ajtaján, hideg borzongás futott végig a testén. Hűvös őszi szél süvített végig a néptelen uccán. Nyakát mélyen behúzta kabátjába és meggyorsított léptekkel sietett a menyasszonyáért ... A kávéházi törzsasztal hangos volt a vidámságtól. Türelmetlenül várták Kárpáthy Pétert, aki azonban nem jött meg. Különféle módon latolgatták az elmaradás okát, melyre azonban tiszta világosságot a másnap reggeli lapok friss híreinek négy sora adta meg: »Kárpáthy Péter tisztviselő az éjszaka folyamán, két évvel ezelőtt meghalt menyasszonya siijánál szivén lőtte magát.« A kávéházi törzsasztalnál este mindenki szótlan és levert volt. Úgy ülték körül a kis gömbölyű asztalt, mintha még mindig Kárpáthy Pétert várnák, aki már biztosan elért menyasszonyához és boldogan, örömteli szemekkel néz le most reájuk. i A szalontai csata. A „nevezetes“ várost a XVII. században még a Körös mocsara körítetté. Keressük fel a semlyékes róna gyepszegte vizközeit, nagy csatajos mezejét, a vizimadarak, szúnyogok és piócák birodalmát. Itt tanyázik a rövidfarku csonttörő sas. A gyepes sás közt terül el a kócsagtanya. Gyönyörű látvány, amikor méltósá- gos, lassú szárnyalással húznak, majd a zöld rét vakító hófehér selyemfátyluktól villog, amint letelepszenek. Ügyesen kanyargó röptével itt szárnyal a bíbic, majd az iszapból keresi élelmét. Zizeg a nádszál, mozog a kákabuzogány szellőtől libegve. A békák egyhangú hangversenye szól. Az aranyosan csillogó szemű unkák csengő és dallamos, de mélabus szaggatott kongása haitik, másik fajta felfújt torokkal brekeg, vartyog. A Szigettó beláthatatlan nádasához értünk. A sziget zsombékain alacsony bokron fészkelnek a darvak; száraz fű, levél, sás, gyékény a fészek anyaga. Akkor, midőn még nem csapolták le a mocsarakat, nemcsak a népdal jövedékkihágásos postása, a 4500 m. magasan repülő pilótája, hanem min • dennapi valóság, a magyar köznép kedves nemzeti madara volt. Tollát viselték a vitézek. Majd mindjárt meglátjuk, hogy mi köze volt az ingoványnak a szalontai csatához. Az Ur 1635. esztendejében a lippai, gyulai és Csanádi bég elhatározták, hogy elfoglalják Nagyváradot, hogy szabad ütjük legyen a kincses Erdély felé. Béke volt ugyan, de a török épugy nem tartotta tiszteletben a szőnyi békét, ahogy a magyar végvári vitézek is be-be csapkodtak a török területre. Két halálos ellenség között nem is lehet igazi béke, amíg egyik, vagy másik el nem pusztul. No meg a nagy Bethlen Gábor fejedelem elhunyt és utódját, I. Rákóczi Györgyöt még nem ismerték ömár kontyos magzatai. Azt hitték, lehet vele packázni. A török hát gonosz tervet forralt, amíg az ingoványbán a darvak járták »táncukat«. Nem mozi-csalásról, szeliditett darvak szakszerű mozdulat művészetéről van szó. A daru mélyen meghajlik, csőrével fölvett kövecskét feldob, mikor leesik, szárnyát csap- dóssá, repül, ugrik egyet. Majd kitárt szárnnyal forog társa körül. Minden mozdulata kecses. A török jól tudta, hogy »az éj mindennek ellensége«. Éjjeli támadással akarta meglepni és megvenni a »szabadhajdu fészket«, amely Várad felé útját állta. Megvenni nem piros vérrel, hanem tar feje cselével. Az időjárás kedvezett neki. Se hold, se csillag, csak szentjánosbogár villan néha. A lódobogás hangját elnyeli a puha föld. Ébredjetek »300 vitézek«. A »vörös kakas« már kukorékol: láng, füst jelzi a gyújtogató ellenség közeledtét. Ébredjetek honvédő vitézek, akiket Bocskay ide telepített, hogy akár török, akár német ellen kell védeni a hazát, véretek építési áldozatával vessetek derék fundamentumot a hon fennállásának. A riadóra Kemény János, a későbbi erdélyi fejedelem rendezi hadinépét, amelyben három Toldi Miklós is vitézkedik: a nagyfalusi, szalontai (becéző nevén Mikó) és élesdi (becéző nevén Mihe), a »rókalelkü« Toldi György ivadékai, ők azonban inkább »oroszlánlelküek«. Kemény János rövid buzdító beszédben biztatja vitézeit, hogy ne engedjék át azt a földet az ellenségnek, ahol a magyar Hercules, Toldi Miklós, a — Mi.... mi, hát erre a betyárok is — konvenciót kapnak ? — kérdi, még most is fogvacogva, az elövánszorgó Szárnóvszky.-— Hát ezt sem tudja uram- öcsém ?! Csakis igy tudják megváltani a környékbeli uraságok az — életüket. — Persze, most már értem. Ezért ilyen illemtudók, jónevélésüek az itteni betyárok. Különben mindjárt láttam az arcukról. Én az első pillanattól fogva, — egy cseppetse féltem tőlük ... — Nem-e?! Hát ez mi?! —nyitotta fel hirtelen az egyik jókedvű Garay leány a zongora tetejét. S diadallal húzta ki a billentyűk közül a Szárnóvszky barátunk által, az imént oda ügyeskedett tömött bu~ gyéUárist.. .
