Tolnamegyei Ujság, 1929 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-24 / 52. szám
1929 december 24. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 5 Karácsonyi álmok siratása. Irta: BABAY GÉZA. A nagyasszony lánya. Irta; Vidovics Ferenc. A gyorsvonat elhagyta már a magyar határállomást, vad iramodással robogott tovább s dörgő neszére meg megdöbbentek Erdély nyugati hegynyulványai. Nagyokat csobbanva suhant el a sistergő mozdony apró, takaros vasúti őrházak előtt, ahol valaha feszes állású magyar vasutas tisztelgett, de ma nagyhaju oláh bak- tér nevet szemtelenül az elmerengő utas arcába. Nagy Boldizsár mozdulatlanul ült a párnás ülésen. Szeme az ablakon keresztül a ködös hegye két vizsgálta, de gondolatai odébb jártak, messze bent, Gábor Áron földjén, ahol székely nemesi kúriáján özvegy édesanyja várja egyetlen fiát. Az ősi birtokból csak roncsot hagyott a habzsoló oláh hatalom; egészben csak a vén kúria, no meg a kripta maradt meg, amelyben Nagy ősök alusznak és álmodnak régi kincses Erdélyről. Egyetlen üres hely vár még megtérő, pihenni vágyó lakóra, de az öreg Nagyasszony nem akar elmenni, mielőtt fia utódot nem hoz a házba: feleséget, tüzeslelkü, igaz magyar asszonyt, aki mindenben méltó lesz a Nagy familia nemes, ősi tradícióihoz. Es Nagy Boldizsár útnak indult, hogy teljesítse anyja utolsó kivánságát. Magyarországi családok, ismerősök között keserű székely lélekkel keresett kutatott asz- szonyt, aki majd méltó lesz özv. Nagy Boldizsárné örökébe lépni. Pesti bálok, vidéki mulatozások és vadászatok mutattak sok fiatalságot, szépséget : igéző szemeket, meleg, titkos, suttogó szavakat, de nem találta meg akit keresett: az asszonyt, akiben muzsikán, táncon, mámoron át is kicsattan a bátorságos vágy »•— erős párja lenni egy férfiúnak, ki hontalan a saját földjén. Levelek siettek haza, elhagyott Erdély felé vigasztalással, Ígérettel: jövök már nemsokára anyám, hozom, akit vársz, bátorlelkü, erősszivü asszonyt a te öröködbe. És most rohant a vonat Székelyföld felé, de Nagy Boldizsár egyedül volt, nagyon egyedül, pedig ott messze, a kis állomáson kettőt várt az ősz nagyasszony: fiát és leányát. Nagy, nehéz kérdések ütötték szivén Boldizsárt, mit szól majd anyja, kinek szivében megnyugvást keltettek az ígérő levelek. A ködülte hegyek behajoltak az ablakon, mintha kínzó gondként Boldizsár lelkére akarnának nehezedni. Végre a legközelebbi állomáson ki- gyultak biztatón a vonat lámpái, víg fénynyalábok táncoltak s puha, meleg asszonykéz érintésével simultak rá Boldizsár homlokára. De mi az? Egyszerre felpattan az ajtó s oláh csendőrtől kisérve, fiatal leány lép be. Kabátját lassú, lemondó mozdulattal leveti, elhelyezkedik s apró kezei remegve kulcsolódnak össze, mintha hangtalan imádságba fogna. A csendőr egy tekintetet vet az ablakra, az utitársa azután kimegy és úgy áll meg az ajtó előtt, hogy a kocsi belsejét jól szemmel tarthassa. Boldizsárnak úgy tűnik fel minden, mintha álmodnék. Keres, kutat a leány arcán, vizsgálja nemes homlokát, értelmes szemeit s egész törékeny alakját, amelyen belső lelki erő és elszántság sugárzik. Ki ez a lány itt egyedül ? Mit jelent kint a figyelő oláh csendőr? Azután valami derengő világosság teljed szét melegen Boldizsárban. Az eltörött életű emberek megérzik egymás rokonságát s ösztönös, csodás megsejtéssel húzódnak közelebb Jó volt tinéktek, napkeleti bölcsek, Szent hitnek áldott karján ringani, • Titeket úgy, mint minket, nem gyötörtek A mindenség ezernyi titkai. Észbontó vágyak dandárja nem izgat, Az fldv után csak telketek kutat S nem jelzi más, csak egy hfi égi csillag A Betlehembe vezető útat Idők teljének szent aranykorában Öröm volt élni.-.. Oh, de jaj nekünk, Kik őrölt vágyak gyötrő mámorában Űzzük halálba földi életünk. Kiknek maholnap nincs már üdve semmi, Kik táncolunk a vulkán tetején, De nem tudunk egy percre megpihenni Az élő Krisztus forró kebelén. Imát küldöttünk hajdan a nagy égbe, Más száll helyette mostan: gépmadár. Hangunk világgá zeng a messzeségbe — Maholnap semmi sem lesz csoda már. S a technikának győzedelmes útján t ok megholt álmunk búgva felzokog... rezzük árván: éltünk dőre, hitvány, faj, nem tudunk itt lenni boldogok. egymás szivéhez. Nem a hangok és szavak itt a fontosak: ősi emberi hangsúllyal a ráismerő lélek nyelvén, melyről felszakadó érzések, gondo latok zuhognak egyikből a másik felé s társadalmi ceremóniák nélkül is egymásra ismerő testvérekké avatja őket a szenvedés nagy szolidaritása. — A leány nem sütötte le szemét a férfi kérdő tekintete s a figyelő csendőr miatt suttogva, arcmozdulat nélkül kiejtett szavai előtt. Feleletül hasonlóképen pár rövid szó csuklott fel a melléből, s remegésükön is erőt vett valami boldog lelkesülés. Boldizsár előtt világosan állt a sajgó, megdöbbentő kép; tudott már mindent : magyar tanítónőt kisér az oláh csendőr bírák vallatása, piszkos oláh börtönök felé, mert feslő, nyiló magyar gyermeklelkekbe magyar imádság magvát hintette. Haraggal zúgtak a kerekek s egyre azt dübörögték Boldizsárnak: ez a te párod, ez a te erőslelkü párod. Szerette volna százszor megcsókolni az összekulcsolt kicsiny kezeket, azután magához szorítani és soha- soha el nem engedni ezt a szegény, mártirsorsu magyar leányt. — Ez a te asszonyod, ezt vidd özv. Nagy Boldizsárné nemes örökébe — dobogta a szive. És Boldizsár halántékán kidagadtak az erek, keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek s dühösen villogó szemmel kereste, leste az oláh csendőrt. Izgatott, döbbenetes várakozás feszítette meg a lelkűket, úgy érezték, hogy valaminek történni kell. A férfi egy felvillanó, tiszta pillanatban élesen látta ősz anyját, a nagyasszonyt, aki a legközelebbi állomáson fiát és leányát várja . . . Hirtelen éles füttyszó hasit bele kétségbeesetten a sötétbe, vonagló sikoltással százszorosán visszhangozzák a hegyek, majd csikorognak a kerekek s a hirtelen fékezés a leányt a férfi ölébe lendíti. A szemük egymásba villan, érzik egymás leheletét s nem hallják már a halálos rémület kiáltását. A leány szorosan, menedéket keresve öleli át a férfi nyakát, arcát széles mellkasára szorítja, Boldizsár meg remegő szájjal, féltő, megszabadító, diadalmas lélekkel csókolja le a leány szemeit, amelyekben hála, hódolat' és megadás csillogott nedves fénnyel. Azután irtózatos csattanás................ a két vonat egymásba szaladt, rémesen sikoltották az álmukból felvert hegyek .... és égő romok hintettek bágyadt fényt az ijedt éjszakába. .... özvegy Nagy Boldizsárné mégsem várt hiába: megérkezett a i fia meg a leánya. Arcukon nem ha- ■ gyott nyomot a katasztrófa; mély, | Kutatjuk egyre őstitkok csodáit, Ezer memento mered bár elénk. Agyunk robogva égbe törni áblt Építvén balgán új kor Bábelét. Észbontó, hogy még mit \ iszünk mi véghez, Csak üdvünkhöz, jaj, nem lelünk útat. Minden szent álmunk lassan semmivé lesz És lelkünk napról-napra koldúsabb... S ha szent karácsony fénye száll e földre. Hogy felragyogjon életünk ege, Vesztett hitével itt áll összetörve Huszadik század síró gyetmeke. S legárvábbjai mi vagyunk e hitnek,] Akiknek szíve legjobban sajog, Egy ezredéves őshazát veszített Szomorú lelkű, csüggedt magyarok. Botorkálunk a magyar éjszakában, Borús jelenben múltat siratunk És elrévedvén lelkünk egymagában Keressük elveszített csillagunk. Kiket körülleng árnya vak sötétnek S nincs életünknek színe, illata, Ragyogj reánk s vezess, mint hfi szövétuek, Betlehem örökfény fi csillaga I örök, az elmúlásnál is erősebb érzés véste rá vonásaikra a megnyugvás és beteljesülés boldogságát. Az ősi kripta utolsó helyére nem a nagyasszony, a leánya költözött. Úgy temették el, egyszerű ruhájában, ahogy megtalálták a romok között, fehér blúzára — drága nemesi címerként — piros rózsákat festett a kiszivárgó vér. A nagyasszony kijár hozzájuk, beszélget velük mintha élnének s ha hazatér a nemesi kúria csendes termeibe pusztuló, porladó emlékeket sirat. Néha bus balladákat zug a Nemere, megrázza a vasrostélyos ablakokat, elzuhan a Duna középső tájai felé, hogy csonka magyar lelkeket riasztgasson, de hiába — hiába — visszatér hát szomorúan, altat- gatja a kripták lakóit és takaródét fuj szegény, pusztuló Erdély felett. Vidám esetek. Irta: Bodnár István. A visszalopott kőbaltaKülföldön is elismert jeles régészünk volt Wosinsky Mór, a szekszárdi apátplébános. Fáradhatatlan, lelkes kutató, aki Apponyi Sándor gróf hatalmas támogatásával megalapítója a szekszárdi múzeumnak. Élt, halt ő a gyűjteményéért, mely a lengyeli híres lelettel egyszeriben világhírűvé vált A minisztériumban már rettegtek tőle. Ha kért, lehetetlen volt elutasítani, mert addig valósággal ott ült a' kultuszminiszter nyakán, amíg valamit haza nem hozott, amint mondta, a — lajbi zsebében. S mesébe illő az a gyorsaság, amellyel ő, alig két év alatt, rendezte az óriási anyagot. Jöttek is le akkori tudósaink a földből kinőtt muzeum megtekintésére. Köztük Pulszky Ferenc, Hampd József, Szalay László, stb. S nem fukarkodtak a megérdemelt dicsérettel. Hampel lejövetelével azonban egyszer egy kis baj esett. Eltávoztával Wosinsky észrevette, hogy féltett kincse, egy remek, fényesre csiszolt obszidián kőbalta szőrin-lábán eltűnt, elveszett. Kereste, kutatta. De csak nem került elő. Egyszer aztán Budapesten, a múzeumban járva, mit látnak szemei ? 1 Azt, hogy az ő féltett jószága ott díszeleg a muzeum egyéb kincsei közt. — Jössz te haza azonnali — mormogott magában s egy óvatlan pillanatban már ott is volt az igaz jószág, mély zsebü reverendájában. Egyszerűen visszalopta a saját — baltáját. S ma is ott van az, a szekszárdi múzeumban. Sajnos, azonban a két jeles tudós már nincsén itt. Ha itt volna, meg vagyok győződve, hogy amint a por- iratoknál a válaszra jön a tászon- válasz, — ez az értékes kőbalta folyton vándorolna a — két múzeum közötti Áldomás as — fires kulaccsal Wosinskytól tudom az alábbi kis históriát is. Ő is azok közt volt, akik Zichy Jenő grófot Szádeczky Lajossal, Bálint Gáborral stb. kaukázusi útjára elkísérték. Utazásuk kezdete ünneplés, diadalmenet volt. A nagyobb magyar állomásokon nagy ünnepséggel fogadták mindenütt az ős haza kutatására induló tudósokat. Sátoraljaújhelyen például még egy hatalmas, valami harmincliteres kulacsot is adtak nekik ajándékul, teletöltve a legfinomabb tokaji aszúval, hogyha majd az őshazába érnek, legyen mivel koccintaniuk a — haza, a saját, na, meg az itthon maradottak egészségére is. Zichy Jenő gróf maga vette pártfogásába a nagy kulacsot. Hétfejü sárkány sem őrzi úgy a mesebeli kincset, amint a nemes gróf őrizte ezt az isteneknek való, drága nektárt. — Nem is történt az európai .utón semmi baja. Eleinte ott Ázsiában is vígan kotyogott a nagy kulacs állomásról, állomásra. De amikor a sivatag-vidékre értek, élelem ; még csak akadt, hanem a forróság és a szomjúság miatt sokat szenvedett a karaván. S az éjszaka homályában, anélkül, hogy talán összebeszéltek volna, titokban bizony a — saját szakállára (mert pap létére még Wosinsky is azt növesztett az útra!) mindegyikük rájárt a kulacs tartalmára, felfedezvén annak a gróf által kieszelt rejtekhelyét a gyékény- tetejű bagázsiás kocsiban. Persze a kulacs nem ama bizonyos bibliai olajos korsó volt. Kifogyott belőle a szuíla az utolsó cseppétig. Úgy hogy mindenik bűnös nem kis aggodalommal nézett az őshaza felfedezése, vagyis a tervezett »biberunt áldomás« elé. Az őshazát ugyan ők sem fedezték fel, egy nagyobb pihenő állomáson azonban a nemes gróf kétségtelen bizonyossággal konstatálta, hogy a hatalmas kulacs fenekén egyetlenegy csepp koccintani való sem maradt, sőt olyan száraz a belseje is, hogy tapló helyett csiholni lehetne vele ... Persze iszonyú méregbe jött. Nagy inkvizíciót tartott. De sohasem derült ki az — igazi bűnös. Mindegyikük a — szárazságra hivatkozott. Ez aztán annyira feltüzelte a nemes grófot, hogy formaliter puskát fogott rájuk. S egy teljes hónapig nem szólott egyikőjükhöz se, még annyit se, hogy: fapapucs 1 * A felváltbatatlan nagy pénz. Miska bácsi, amikor — végzett a birtokával, a vármegyéhez került valami kis állásba. A szűkös fizetés azonban nem tudta pótolni az elmaradt dús földi javakat, igy Miska bácsinak gyakran kellett fordulni apró baráti — kölcsönműve- letekhez. A mindég jókedvű Pápé Gyula, vármegyei főjegyző volt legtöbbször a kisegítő bankárja. De már sokallani kezdte a dolgot.jMert eleinte a jó Miska bácsi pontos fizető volt, oly formán, hogyha öt forinttal tartozott, legalább is tíz pengőt kért mástól, hogy abból az ötöt visszafizetve, még neki is maradjon — öt 1 Csakhogy hamarosan elfogytak a tizpengős jóbarátok, mert tizenöt pengősek még ke- vésbbé akadtak. így Miska £bácsi már több visszafizetetlen öt pengőkkel lógott a gavallér főjegyzőnél. De szégyenszemre újból igénybe I kellett venni a gavalléros nagylelkü-
