Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-24 / 52. szám
52. szám. IX. évfolyam. Egyes szám ára 40 fillér. Szekszárdi 1927 december 24 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. SMMtMzttség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teletonszáa 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. ■ISSzétési dij félévre 4 pengő (50000 korona)» egész évre 0 peng« (100.000 K). Szerkeszt«: SCHNEIDER JÁNOS. A lap aegjeleaik aiadea szoabatoa. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szelleai részét illet« közlemények a szerkesztfiséghéz küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 peng«. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresfiknek 50 százalék engedmény. — A hír* rovatban elhelyezett reklám*! eljegyzési, családi hír, valaaáit a nyilttér soronként 60 fillérbe kerüL Szép Karácsony ünnepén. Hagy keilend aaeretetben eggyé- forrni aa egésa világnak a pásstori alázattal, » háromkirályok busgó készségével Jéana elé borulni I Hogy kellene egymáat megértőén támogatni, aegiteni, nyomorúságot el- Esni. Amint aa írás is buzdít: „Egymás terhét hordosaátok 1“ Hogy éltttnne sok orcáról a könny, ajkakról a saomorn sóhaj, szívből a gyötrő gond éa igeit sok ütött-kopott viskóból a végsőkre kész elégedetlenség I Hogy tűnnének el és korhadnának meg aa emberiség elválasztó korlátái s mint a nagy háborúban az egymást megértő katonák, testvér, így kivnák egymást és aa Isten anyasága alatt élnénk a szeretet, becaüléa, munkás keresatyén életét! Mily saép volna így aa élet és aa egésa világ! Öröm volna minden óra, mely elsiái felettünk és az Ur nagy könyve számunkra nem vétkeink sokaságáról örökittetnék meg, hanem az Ó képét és hasonlatosságát megőrizett, neki tetsaő életről. Én azonban, mióta á világ eseményeit mérlegelni tudom, azokban igen kévéssé bírom felfedezni azt, ami égi, ami harmóniában áll a világmegváltó Isten üdvákaratával, annálinkább szemlélem a Tagadás torz vonásait. Nem hiszem, hogy van e föld színén egyetlenegy olyan igaz keresztyén ember, még ha csak hallomásból ismeri is a krisztusi élet nagyszerűségeit, aki a mai állapotok szomorú halmazában egy tragédia felé örvényló krisztusi essme vergődésére rá ne ismerne. A kasza és egyensúly vesztett emberi lélek uj, meg új bonyodalmak terhe alatt roskadozik és vajúdása nem válik számára döntővé. Eddig még nem találta meg az utat, mely megmenti őt a sseny- nyes mocsárból, amelybe beletévedt. Vaü*é fogalma á világnak arról aa elkeseredett nyomorúságról, titáni és hérossi önuralomról, melyet ea a szerencsétlen kis mentőhajó: Osonka magyarorsaág esztendők óta kifejt ? Egyik keserűség és arcul csapás a másik után éri s csalódásait már fel se veszi. Ma már egy gesztussal vesszük tudomásul azt, amiért más nemzet véres bosszúra seregeltetuó polgárait. Megloptak, kiraboltak, elüldöztek és birtokainkból kiforgattak. Véresre korbácsoltak, ártatlan nők kel, kis gyermekekkel együtt tömlőére vetettek. Kivették a gyermek keséből a kenyérhéjjat és meghintve méreggel adták neki vissza. A világ legborzasztóbb szégyenét véghez vifc ték velünk, prédául vetettek a kuL- turátlan hóhéroknak. Tudja e ezt a keresztyén világ ? Van e maradék lelkiismeret, mely látja a szégyen- teljes állapotot, amelybe egy bős és vértanú nemzet belejutott f Van e, aki a visbefnló elé mentőövet vet, mert megmozdult benne a jobb, ke- I resztyénibb érzés? Van e aki látja, hogy ez árva ország nem bűneiért, hanem erényeiért jutott ily mostoha sorsra ? Mondom és kérdem, eszmél-e mindezekre a világ? És ha eszmél, ba látja a gonoszság példabeszédévé vált trianoni kontársereg, hogy szatírává és a pokol csúfságává vált nyomorult tákolmányuk s Isten örök életén égő seb a magyar nemzet mai históriájb. Ha látják ast a szeges koporsót, melybe az ártatlan népet beletkssi- tották. Ha esamél és látja mindazt, amit megírni ezer toll kevés, akkor hol van igazságérző, tettre kész lelki- ismerote? Hol van a fehér kéz, mely jóvá tezsi azt, amit a fekete gyötrelemnek teremtett? Európa bűnöseinek jó lesz őrizkedniük. A bosBzutürő Isten ujja nem késik soká és amint a cárizmus elmondhatatlan gazságait szörnyű módon torolta meg, Trianon sem fog megtorolatlanul maradni. Nem vagyunk mindentudók, hogy a történelem műhelyében készülő, megtorló eszközre és módra rámutassunk, do tudjuk, hogy ami késik, nem mnlik. Tylán uj világháború, talán világ- forrad&iinak, talán újszerű népvándorlás borzalmai, nem tudjuk, de valami végig fogja seperni és meg fogja tiszti tani a világot, hogy ami abban gonosz, a pokol nyelje azt el. Tessék megnézni egy fényes pél dát, egy disz országot: az oláh diákok történelmi szerepét. Oláhország, orsság. Vannak nagyreményű barátai, takaros szövetségesei. Van kultúrája, nagyra öblösödött teste. Vannak bő és potya zsákmánnyal szinültig telt telvajzsebei, topábbá bioskái, Zalatnái, Nagyenyedei, Jánku Abrabámjai, birtokrendezései éa vesztegetései. Oláhország ast mondja, hogy ő keresztyén ország, népe keresatyén nép, templomai, szent helyei» egésa sereg szent hely bizonyítja keresatyén voltát. Ha ők keresztyének, akkor én nem vagyok sz, ka én keresztyén vagyok, akkor Ők nem kereistyének. Egyik nem bírja ki A Krisztus közelségének bűvkörét, az egyikre rá kell bélyegezni a cigány-' izmus, a vandalizmus bélyegét, az egyik ocsmány indulatainak vak eszköze, barbár és modern pogány,' kinek a keresztyénsége és kulturvolta kulissza és palást, amely mögé elbújik annakidején. Ha az én híveim, — lehetetlen 1 — vagy más kérész - tény lelkész hívei ezt és igy, oláh- módra gyilkolnának, szépen kitessékelnék a templomból. S bizony jó less, ha kétszer meggondolják oláh és Comp. uraimék, hogy leülje- nek a világmegváltó szeretet bethle hemi jászolához. Kár, roppant kár megrontani ily témára érdemtelen témával az ünnepek ünnepe hangulatát. Am kötelességünk szólni a magyar néphez s e szomorú példával csüggedesében erősíteni. — Azt mondja Reviczky Gyula: „A szenvedők bírják eztán | a földet.“ — Üdvözítőnk így szól Betlehemben. Kigyúlt a csodás napkeleti csillag, melynek jöttéről az írások írtak. Három király elindul fénye mellett. Fejűk felett angyalkar énekelget. Országokon, pusztákon menve, menve, mikor elér a három Betlehembe, a város végén volt egy sárga félszer: bekötni lovat, tevét, elefántot; nagy ragyogással a csillag megállt ott s fénylett a pajtán, mint egy drága ékszer. Bent pásztorok és barmaik. S az almon ringatta újszülött fiát az Asszony, ölén szelíden szendergett a kisded, csillag sugára épen rávilágiott, nehány öreg halkan dicsérte istent, egy borjú bőgött, bégetett a bárány, dalolni kezdett valahol a sármány, nők jöttek s hoztak gyolcsot és Virágot. Oda bemennek a három királyok. Szivükben nincs kevélység, csak alázat, tömjénnel töltik meg a szalmaházat, mirrbával illetik a Gyermek ajkát, bölcs fejüket kis lábához lehajtják. Szamolányi Gyula. Karácsony éjjel. Irta: dabetszi Fekete Lászlón«. Sötétedett. -Meggy új tóttá egyétleú sail faggyugyertysját, elővett egy ócska kis teknőt, hideg forrásvízzel teleöntötte s hozzáfogott a moan kodáshoz. Akiesi deszka ház falát rázta a havasi síéi él nehéz hófehér havat fújt ajtaja elé. Birkák topogázsa hallatszott a szomszédos zkolból a néba meg megrázta éles csengőjét a vezérürü. Petrusz végzett mosakodásával, egy vastag vászon kendővel dörzsölte veresre duzzadó izmait. Szemébe hulló fekete fürtéit hátra- simitotta s gyorsan bélebujt egy üyeg gombos, tarkára varrott ünneplő ingbe. Egy parányi kerek tükörben elégedetten nézegette magát s miikor szűrét is vállára terítette, szép frissen vágott fenyőgajyat húzott elő a szűr uijából. Keresztet vetett s térdenállva ódat űzte a boldogságos Szűz képe alá. Petrusz szivét ünnepi hangulat szállta meg, sírni tudott volna valami megnevezhetetlen boldogságtól s úgy érezte, a szűz anya ötéből rámoBoly- gott az isteni Gyermek. Karácsony este volt és Petrnsz le készült a faluba a havasok közül. Valami más sseretetre vágyott, mint amit a birkái adtak neki. Látta édesanyja ráncos szelíd arcát és lelki üzemei előtt megjelent a pirosra sült mákoskalács, amit az anyakéz nyújt feléje. Vontatott áhitatos ének Bsállt fűiébe és vágyott anyjával a tömjén- füstös kivilágított templomba. Hossza botját kezébe fogta, mégagyszer megnézte az akol ajtaját, jól be van-e Úárva, „Fillért“ magához fűtiyentette és megindultak lefelé a havas, síkos utakon. „Fillér“ Petrusz kiskutyája volt, öftúndesve ugrálta körül gazdáját, orrát lábához döfködte s botdo gan vinnyogott. „Fillér“ is örült aa Übtfej^käk, tudta, he a falúba mennek, az esemény és a piros kalács héja megjelent az ő szeme előtt is. Petrusz beszélgetni kezdett „Pillérrel“, mert Ók megértették egymást. Rá voltak egymásra utalva a havasi kunyhóban és „Pillér“ nagyon értelmesen, megértőén tudta hallgatni kis gazdáját. — Tudod „Fillér“ — kezdte Pet- rúsz — egy kicsit síkos ez zz ut lefelé, a havat is nagyon szemünkbe fnjja a szél. Fázik a talpad ? Tudom. Gyorsabban szedjed. Te egy buta kis kutya Vagy, nem is tudod, miért megyünk haza a fainba. Ha azt mondom neked, ünnep van, te ‘azt sem érted. Gyönyörű kis Jézusról pedig mesélnék neked, de az lesz belőle boglyas fejedben, hogy Érte van a kalács és te hálából Neki is megnyalnád fehér kezecskéjét. Te „Fillér?, ba jól viseled magadat, akkor ma éjjel beduglak a szűröm njjába és megmutatom neked öt. A kis Jésnst. Biztosan nem fog haragudni, mert annak olyan jó szive van, hogy még az ilyen bnta kis kutyát is Szereti, mint te vagy. „Fillér* vakkantctt örötnébnn, de reszketett a rettenetes hidegtől. Pet- rnss felvette, a kis kutya boldogan bujt hosaá és úgy botorkáltak a hideg éjszakában. A kis pásztor fel-felpillantott a ragyogó csillagos égre és mivel „Fillér“ elaludt, a saját leikével társalgóit tovább. „Mekkora fényesség, Istenem, de szép Karácsony lehet a Ta országodban. Bistosan elmennek az égi pásztorok is ünnepelni a kis Jésus jászolához. Vájjon az apám is ott van f Szeretném, ba az én szűröm volna nála, mert ez sokkal szebb, mint aa övé, szegényé már kopott volt. A Bodán bácsi is ott, lehet. Gondolom, már délután csimbókba kötötte a hófehér haját. Tudja az nagyon, mi a tisztesség. Szegény „Fillér“ mennyire nyöszörög. Fáj a lábad kis kutyám ? N a várjál, bekötöm neked.“ Petrusz leült az ut Bzélén egy fa tönkre, a faluból felhallatszott az első harangszó. — Harmadikra leérek- gondolta, csak beszólok édesanyámért. Elővette széles csikoB kendőjét, kettészakította és kezdte kötözni „Fillér* lábait. Egyet bekötött, de tovább nem lehetett csinálni, mert három ember közeledett feléje. Nehéz suba fedte mindenik vállát és szattyán csizmájuk alatt megcsikordult a hó. Furcsa süveg fedte fejüket, sastoll libegett rajta és mélyen a szemükbe volt huzva. Hangjukat nem lehetett hallani, de Petrusz úgy vélte, mintha sóhajtanának. „Ilyen fényes, szép uraságok miért sóhajtoznak, mi hajúk lehet ?“ gondolta Petrusz. Egyszerre a legmagasabb, legszebb ur felkiáltott: — „Nagyisten, miért, miért?!" ▲ másik kettő utána sóhajtotta
