Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1927-10-22 / 43. szám
IX. évfolyam 43. szám. * Szekszárd, 1927 október 22. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. SierkosztBség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 30 fillér. Befizetési dij félévre 4 pengi (50.000 korona), egész évre 8 pengi (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap ■egjeleaik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illet6 közlemények a szerkesztőséghez küldendők. T Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Pilágpropagandáí t Irta: Kreschka Frigyes. Abba a többé kevésbbé magyarbarát hangulatba, amely as objektiv Európában Rothermere lord zássló- bontására megrezdült, as első diai« szón an a hangot a Népszövetség őszi Ülése hozta. A legújabb nemzetközi jognak ez a legmagasabb politikai intézménye a hármas bizottság javaslata kapcsán a magyar—román agrár- konfliktussal foglalkozott, mely ügyben tudvalevőleg Románia visszahívta delegátusát a vegyes döntőbiróságból. Érthető, hogy a román kormány Erdély bolsevista földrablását a saját belügyének igyekszik feltüntetni és pem szeretné azt a nemzetközi közvélemény előtt túlságosan szellőztetni, még kevésbbé a nemzetek szövetségének jogi szakértője, a hágai nemzetközi bíróság elé vinni. Ha már nyilvánvaló, hogy a tárgyilagos információ hiányán kívül aromán diplomácia személyes összeköttetése, kiválóképen Titulescunak még londoni nagykövet korában végzett munkája késztette a földközi tengeri nyaralásának kényszerű megszakítása miatt amúgy is ingerült angol külügyminisztert (elég szomorú, hogy est a nevetséges okot, komoly formában kell megemliteni!) türelmetlen hangú, magyarellenes állásfoglalására. Azonban saját sajtója sem igazolta mindenben Chamberlaint és a kontinentális sajtó úgyszólván egyöntetű véleménye táplálja reményünket, miszerint a decemberi genfi ülés meghozza az első jelentős lépést sérelmünk jogos orvoslásának utján és nemzetközi vitás esetekben egye dűl dönteni hivatott fórum, a hágai állandó bíróság elé utalja ügyünket. r Bár minden okunk meg van arra, hogy az erdélyi magyar igények igazságos kielégítését követeljük, azt hiszem, nem érdektelen, ha belepillantunk egy kissé az előzményekbe és megvilágítjuk az okokat, melyek megengedhették, hogy a népek politikájának olyan nagysulyu tényezője, mint a Foreign Office államtitkára a kétkedés legkisebb szikráját is vethette bele abszolút igazságunkba. Nagyon kicsi nemzet vagyunk, ed dig nagyon kevés tudomást vett rólunk a világ. Századokon át voltunk Ausztria gyarmata és ez volt közvetlen oka annak, hogy kívül estünk azon az objektív szemszögön, amelyen keresztül a népek közti nagy eseményeket figyeli a történelem. Mikor a trianoni hóhérbékében pótolhatatlan vérveszteségek árán visszakaptuk a politikai önállóságunkat, akkor kezdtek tudomást venni rólunk, de lépten-nyomon kell tapasztalnunk, hogy az azóta eltelt évek nem bizonyultak efcgendőnek arra, hogy a világpolitika irányitói előtt ismertté és helyesen ismertté tegyék a magyar viszonyokat. Vezető európai politikusok ujab- i ban divatos előszeretettel igyekeznek önmagukat a demokrácia és a világbéke apostolainak feltüntetni. Az elrabolt magyar erőforrásokon élősködő országok diplomáciai kukacai pedig olyan lyukakat fúrnak a kisántánt politikai sajtjában, melyeken keresztül csak a demokráciának, a kultúrának, a hőn óhajtott békének illatait lövelik patronusaik felé. A szagot nekünk hagyják. Szennyes politikájuk bűzét mi sziv- juk mellre, mi, akik vérveszteségünktől amugyan is szédült fővel járunk. Mert mit csinált Csehország, mit Szerbia és mit tett Oláhország ? Alig hogy megkapta „győzelme“ diadal más jutalmát, egy egy darabot az ezeréves gyönyörű törzsből, a kisántánt mindhárom állama mohón esett rá zsákmányára és még mohóbban — földbirtokreformot csinált. Ezeknek az agrárreformoknak a fogalma nagyban, egészben kimeríti az agrár - bolsevizmus kritériumát. Rendelkezésre állanak az adatok, melyek bizonyítják, hogy miképen történt meg a kisajátított magyar földvagyonnak szerződésben vállalt kártalanítása. Tudjuk, hogy a jó felvidéki földeket hogyan parcellázták, mit jutalmaztak azokkal, kiknek juttatták. Tudjuk — a jugoszláv agrár- reform — hogyan tette tönkre a szép Bácskánkat, a Vajdaságot. Tudjuk és tűrjük, hiszen kénytelenek vagyunk tűrni. Hirtelenében nem is volna eszközünk, amellyel változtatni tudnánk a helyzeten. A z oláh agrárreform azonban olyan lábbaltiprása a nemzetközileg értelmezett magántulajdon szentségének, annyira cinikus semmibevétele a nemzetközi jogi dogmáknak, hogy ellene végsőkig harcolunk igazságunk minden fegyverével különösen akkor, amikor még a trianoni szerződés is hagy egy utat adott esetben, mikor a hágai állandó bíróság hatáskörébe utalja az ilyen nemzetközi bonyodalmakat. Románia teljesen kártalanítás nélkül sajátotta ki az erdélyi magyar birtokosok földjét, századok óta magyar tulajdont képező birtokokat egyszerűen elrabolt. De hogy ezt a galádságot az európai tájékozatlanság sötétségében történelmi hivatás leplében követhette el, abban — valljuk be — nekünk is részünk van egy kissé! A világ köztudatától túlságosan távol állott az árva magyar igazság, hogy Románia százezer holdas latifundiumok szolgaságba tipró uralmával állíthatta szembe az ő földvagyon igazságos megosztását célzó agrár demokráciáját. És, hogy ezzel (reméljük már csak rövid ideig) leplezni tudja elorzott vagy ónokban dőzsölő tulajdonképeni agrárdemagógiá- ját, azt is csak annak köszönheti, hogy a világ nagy része abban a hitben él, hogy ezt a szerencsétlen országot még mindig középkori intézmények pillérei tartják és a saját í jobbágyát a nemzetiségekkel együtt elnyomó földesúri zsarnokság átka veri. Ezzel szemben az uj, a modern, az igazságos Romania^ Mare különbség nélkül boldogitja parasztjait a régi zsarnokok földjével. Éhes, kenyérért ordító szájakat töm be, népeket teBZ boldoggá és győzedelmes bástyát emel Nyugat kifinomult demokráciájának — a bolseviki veszedelem ellenében! Ez a népszerű szólam. Locarno szellemében ezt fuvolázzák a Népszövetség urainak a politika ezer hangszerén. Erre rezonál szimpátiával Austen Chamberlain és ne csodálkozzunk egy csöppet sem azon, ha . ezeket a gyönyörű jelszavakat örömös fejbólogatással üdvözli Géniben a braziliai prerik csősze, avagy példának okáért a kubai kávésok elnöke. Ezeket az urakat fel kell világosítani, mietőtt belebólogatnának a mi ügyünkbe t Meg kell mondani nekik, hogy ha már mindenáron bástyát keresnek a bolsevizmus ellen, akkor erre a szerepre legelsősorban Magyarország alkalmas. Nemcsak azért, mert ezeresztendőn keresztül mást sem tett, mint bástyája volt nyugatnak, hanem mert önön kárán vett kitűnő iskolát a bolsevizmus kiváló professzoraitól. Meg kell mondanjgnekik, hogy földpolitikánk sem olyan barbár, mint ahogy azt feltüntetni szeretnék. Hogy egymilliókettőszázezer holdat osztott szét a mi földreformunk, hogy a régi extenzivitást céltudatos reformpolitikával sietünk minden vonalon intenzívvé tenni, hogy a régi idők egyetlen emléke, a hitbizományi intézmény is végleges reform előtt áll. ' Meg kell kérni őket, hogy ha idejük engedi, legyenek szívesek disztingválni politika, jog és erőszak között! Fel kell világosítani őket, hogy miképen íb áll lényegileg a kisántánt államok népboldogitó agrárreformja. Mennyi földet adtak ők az istenadta népnek és mennyit azoknak, akik az istenadta nép szemének bekötésével foglalkoztak mindaddig, amig földes urakká nem lettek a magántulajdon eme legújabb értelmezése folytán. Meg kell kérdezni őket, — alázatos tisztelettel, — mit szólnának ahoz, ha tőlük vennők el most saját pénzükön vett — ruhájukat, kabátjukat és kifosztva engednők haza őket? Meztelenül ugy-e megfáznának az óceánon át ?I? Azok, kiktől elrabolták apáik birtokát, kiket a demokrácia nagy dicsőségére megfosztottak jogos tulajdonuktól — fáznak, nagyon fáznak, éheznek, nyomorognak, koldusok. Ezeket kell a népszövetség tudomására adni, amint már meg is mondták és még inkább meg fogják mondani azok, kik sérelmes nemzeti ügyünket a fórumon képviselik. — Miránk csak a sérelmek állandó felszinentartása marad. Egyrészről a világ közvéleményének állandó tájékoztatása a bennünket ért jogtalanságokat illetőleg, másfelől erőnk, államegészségünk, kultúránk folytonos propagálása. Mert ép Rothermere lord akcióján tapasztaljuk, hogy a népek lelkülete fogékony az igazság iránt és napról-napra hatalmas táborok állanak mellénk, ha igazán megismerik igaztalan valóságunkat. Ezért legfontosabb feladatunk helyzetünk mindenkori feltárása, ezért, kell világpropagandát teremtenünk a magyar igazságoknak. A Szociális Misszió hangversenye. A szekszárdi Szociális Misszió vezetősége kiváló műélvezetben részesítette folyó hó 20-án este a vármegyeháza nagytermében tartott hangversenyével Szekszárd intelligens közönségét. A hangversenyen sokan jelentek meg, de lehettek volna még sokkal többen és valóban mélyen sajnálhatják, akik csütörtökön este nem élvezhették Ferrari Albertina, Kerpely Jenő és Kósa György gyönyörű együtteseit és szólóit. A terembe lépő neves művészeket a hangverseny közönsége élénk tapssal fogadta ób Ferrari Albertjának Szévald Judith gyönyörű csokrot nyújtott át. A hangverseny Gold- mark zongora-hármasával kezdődött, amelyben nemcsak Ferrari Albertina, a szekszárdi közönség előtt már jól ismert és kedvelt művészete domborodott ki, de már az első akkordoknál kitűnt, hogy Kerpely Jenő osonka országunk egyik legjobb gordonkása és a Bach koncertek ünnepelt művésze, Kósa György kiváló művészi játéka finoman fonódik bele Ferrari és Kerpely művészetébe. A közönség szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a kiválót nyújtó művészeket. Kerpely Jenő Händel, Mozart és Boccherinitől nyújtott rendkívüli nagy élvezetet gordonkáján, amelyet a közönség szintén nagy, lelkeB tapssal jutalmazott. A hangverseny első felében még Ferrari Albertina adta elő Lalo Andantéját és Paganini—Simanovszky XXIV. Capricet, amelyet a közönség szintén igen nagy tetszéssel fogadott. A rövid szünet után Kósa György ült a zongorához és Bach Fantasia con fuga D-durját adta elő azzal a művészettel, amely a Bach koncertek müértő hallgatóságát a közeli napokban annyira elragadta.- Sajnos, Bachnak nehéz zenéjét a mi közönségünk nem tudja kellőleg élvezni és megérteni és igy a művész nem váltott ki olyan nagy hatást, mint amelyet Bach ezen rendkívül nehéz darabjának kiváló előadásával méltán kiérdemelt. Sokkal nagyobb hatású volt Kerpely
