Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1925-04-11 / 14. szám
Ara 2000 korona. VII. évfolyam. Szekszárd, 1925 április 11. 14. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teleíonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. Előfizetési díj egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség 2000 korona. SzerkesztS: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Elfifizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illetfi közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések érái: A legkisebb hirdetés dl|a 10000 korona. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmétersoronkén! 10^0 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések 1200kor. — állást keresőknek 60 száza* lék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklémhtr, eljegyzési hír, őse* ládl hír, valamint a nytlttér soronként S000 koronába kerül. A mi föltámadásunk. Dr. Magyarász Ferenc. Az újságírásnak is megvannak a maga hazajáró gondolatai, visszatérd eszméi, amelyek adandó alkalomkor még ama lapokat is megtöltik, ame lyek egyébként talán nem is hisznek a szóban, melyet hirdetnek. Gondoljunk csak a husvétra. Ilyenkor igazán csak ki kell nyújtania az újságírónak a kezét és szinte teli marokkal szedheti a témákat: a tavasz, a föltámadás, a nemzet halála, a kikelet, a hozsánna meg a feszítsd meg, az évezredes keresztnt és mindazok az ismert közhelyek, a melyek lapossá taposták már a Kálváriát és zsibárusok kiabálásává fokozták le az alleluját. Nem erről a föltámadásról szól az én húsvéti énekem. A föltámadás kötelességéről szeretnék pár sort papírra vetni okulásul, ébresztőül, ünnepi harangszó gyanánt. A föltámadás kötelessége ... Hát van ilyen is? Hát lehet kötelezni azt, kiben nincsen élet, hogy éljen ? Hát lehet a halai kérlelhetetlen törvényével szembeállitani az élet akaratát ? Ott, ahol a halál csakugyan nem más, mint természetes folyamat, kimerült erőknek szükségszerű vége: ott persze nem beszelhetünk a föl támadás kötelességéről. De amikor bomlást látunk ott, hol fejlődésnek kellene lennie, amikor a fa maga tördeli ágait, mielőtt elszáradtak volna, amikor a virág nem bocsátja gyökerét az éltető talajba: ott persze szót emelhetünk az öngyilkosság ellen és vétót kiáltunk az időelőiti halál elébe. Ezt az életpazarlást, ezt az önmérgezést, ezt az erkö csi tetanuszt látjuk a mi mai magyar társadalmunkban. Mi nem tudunk föltámadni, mert nem akarunk föltámadni. Nemzeti hibáink rendre megvannak, de még sem akarjuk látni őket, nem hogy gyógyulást keresnénk. — Azok a történelmi bűnök, melyek annyiszor sodorták vesztébe népünket, most is ott rágódnak életünk szivgyökerein, de mi a gyermek játszi könnyelműségével élünk máról holnapra, vagy meg találóbban: élünk a mának és nem törődünk a holnappal. Hogy pedig igazat mondok és nem lúizok, nem látok sötéten és nem akarok senkit elrémiteni: annak bizonyságául csak egy két közéleti tapasztalatra hivatkozom. Ott van, hogy az elején kezdjem, a nemzetgyűlés. Élet az ő élete, vagy a költő szerint fajulva tengós ? Élet az, hogy egész pártok egyszerűen meg tagadják az alkotó muukában való részvételt? JÉlet az, hogy a nemzetnek azt a legdrágább kincsét, amelyben nincs többtermelés, de amelynek a verejték szakadásáig való kiaknázása nélkül nincsen többtermelés: a drága időt üres szófia-beszéddel, sze melyes szennyeseknek csömörlésig való kiteregetésével, munkára kényszerítő házszabályoknak megakadályozásával oly lelkiismeretlenül eife- csérlik? Parlamenti élet az, mely rútul visszaélve a választók bizalmával, nem ott fejtegeti eszméit, ahol kellene, hanem pártvacsorák bprgő- zébe akarja fojtani a lelkiismeret fur- dalását és a fehér asztal mellett felelőtlenül elhangzott pohárköszöntőkkel akar eleget tenni a nemzet szine előtt a törvényhozói kötelességnek ? Hol az a Cicero, ki ezeknek a modern Catilinaknak odadörögné az az ő quoutque tandem jét? És hol az az ember, aki ezeknek a kiabáló és mozgékony, de éltet ölő és pusztító politikai bacillusoknak a választóihoz fordulna és megértetné velük: Ti éppakkorát vétettetek a nemzet élete ellen, mint azok, kikre képetek viseletét ruháztátok. Ti nem akartatok egy utón haladói azokkal, akiknek már elég volt a rombolásból. Nektek liberalizmus kellett, demokrácia kellett, radikálizmus kellett, minden kellett, csak az nem, ami ennek a nemzetnek életét egy ezredéven át biztosította, csak egyetértés nem kellett, csak béke nem kellett, csak tekintély nem kellett, igen, kimondom, csak rend és törvény nem kellett! Hát csoda akkor, ha ez a szegény nemzet nem tud föltámadni ? . 2 . Még ennél is van Bötétebb, undokabb kép. Rab'ógyilkosok hovatovább már céheket alkotnak, befurakodnak a félelem- és gáncsrélküli lovagok exkluziv társadalmába s közben térdig gázolnak a meleg embervérben ... De az áldozat is csak azon egy okból érdemel szánalmat, amiért a tagló alatt vonagló állatot is megsajnáljuk : mert áldozat — de egyébként „a láp virágai“ azok az áldozatok is, a társadalom erkölcsi szennyvizének patkányai. A közönség pedig a szenzációehség görcseivel falja a hasábos híreket és nem gondol arra, hogy ezek a rettentő bűnök két oknál fogva jelentenek nagy veszedelmet a nemzet életére nézve : először, mert megöbbentően gyakoriak, másodszor, mert elkövetésüknek módja és körülményei az erkölcsi züllésnek feneketlen, szokatlan, a rendesnél sokkal tátongóbb mélységeibe engednek bepillantanunk. Étet ez, vagy halál ? Még egy kép. Nm véres, de halálos. Azokra a tisztviselőkre gondolok, akiket ez a szerencsétlen nevű jóvátételi akció megfosztott a kenyerüktől, akik az írás szavai szerint ásni nem tudnak, koldulni szégyel- nek, akik ha megmaradtak is hivatalukban, fölemelt óraszámmal és leszállított fizetéssel idegesen kapkodják fejüket, hiszen félő, hogy mioden hó elsején beleütköznek az elbocsátásnak, a végelbánásnak Damokles- kardjába; ha pedig máris el vannak bocsátva, akkor igazán csak a leg- szomorubb és egyben legveszedelmesebb osztályt, a szellemi proletá- . riátust szaporítják.. Velencei emlék. Mint ékköves aranyszelence, Mit drága hölgy tart szép kezén, Ügy tündökölsz felém, Velence, A múlt ködén, ha nézlek én. Kápráztatsz újra, fény szlgetje, Ahol a Campanile áll — S képed bemarkol vén szivembe, Mint édes csalfa ideál... A Campanile ablakából Bámültam annyi kincs-csodád; S megesküdtem rá, balga vándor: Betelt a bübáj, nincs tovább! Be mindennél ezerte szebbet Rejtett a kilátószoba: Mehettem állt s lelkemben zengett Ott a legbájolóbb csoda. A szeme nagy, kicsi a szája. A hangja mandolinzene, Buenos-Ayres volt hazája, Volt egy öreg úr is vele. Az öreg úr tán a papája, Akivel spanyolül beszélt. Buenos-Ayres a hazája. S a tuba be karcsú, be szép! Nevét képeslapokra irta •. Nem volt igézőbb soha kéz.,. Aztán eltűnt egyszerre, mintha Égről szivárvány tovavész. S fakó lett tiziáni festmény, Formátlant vésett Canova: La bella Venezia testén Égy folt a dogepalota. A gondolák úsztak sötéten, Mintha bús árnyék lenne mind. A Sóhajok, hídjára néztem — S megint rá gondoltam, megint. A szeme nagy, kicsi a szája. Szavában mandolin zenélt. Buenos-Ayres volt hazája — S a lába be karcsú, be szép! Azóta sokszor, méla órán Térképem előkeresem S merengek én, fölé hajolván, Búsan Buenos-Ayresen. Szamolányi Gyula. jutalom. Húsvéti szünidőre jött haza a három diák — barom testvér — a tanintézetből, ahol idegen városban nevelődtek és természetesen a nagyanyát is felkerestek, aki szigorú büsz keséggel legeltette nyolcvanöt éve dacara kritikus sóiyomszemeit a remény te jes unokákon. El is látogattak ezek hozza naponta és mindig akadt a számukra valami kedvenc falat a nagy ebedlószekréDyben, ahol a népes atyafisag e hires gazdaasszonya és uralkodó tekintélyű szakácsnője fél* tekenyen őrzött, titkos receptek sze rint készülő tütemenyeit tartogatta. Az eUŐ három négy napon mohón tömték magukba az efele jócskára kiéhezett fiuk a fiuom harapntvaló- kat, de azután mar jóllaktak ezen öiömökkel s inkább azon járt az eszók, mit kapnak majd „búcsúzáékor“ a nagyanyától Uiravaló gya nánt? Azon dicséretes, jó szokása volt ugyanis az öregnek, bogy a búcsúzáé elérzékenyedett pillanatában mindig egy-egy bankócskát — rendesen egy ölforintost .— csúsztatott az unokák kezébe „zsebpénzpótlék“ gyanánt, ami a serdülő fiuk szemében figyelemreméltó szubvenció jelentőségével brt és előrelátó számításaiknak, különféle diákterveiknek fontos tényezője, gyakran nélkülözhetetlen pillére gyanánt szerepelt. Husvét első ünnepén az egész család a nagyanyánál, együttesen költötte el a hagyományos szentelt sonkát és báránysültet s ebéd után is ott maradtak és szépen elbeszélgettek. Sok minden szóba került, mig egyszerre csak vita támadt az asszonyok között. Volt ugyanis a nagyanyának egy kitűnő, házilag gyártott pomá- déja, amit ő perui balzsam és sárga viaszkból sajátkezüleg, önmaga készített és tekintélyével az egész családra rákéoyszeritett. E körül indtllt meg az eszmecsere, mert a család fiatalabb nőtagjai valami merész módosítást kezdeményeztek a haj kenőcs összetételén és azt állították, hogy marhavelővel készítve lágyabb, simu- lékonyabb az és több fényt ad a hajnak, mint sárga viaszk alapanyaggal, mig a nagyanya sértődötten szállt Bikra az ő eredeti, sokszorosan kipróbált receptje mellett. A legidősebb diákunoka — tekintettel a bucsuzás közeledő alkalmára — érdemeket óhajtott szerezni és diplomata módon a nagyanya kedvét keresve, kérdezetlenül szintén beleelegyedett a vitába s a nagyanya pártjára állott. Saját, intézeti tapasztalataira hivatkozva azon véleményt kockáztatta meg, hogy „sárga viaszk- kal készitve — jobb a kenőcs, mert marhavelővel keverve lágyabb, zsírosabb ugyaD, de nagyon hamar meg- avasodik !“ A nagyanya görnyedt háta meglepetten egyenesedett ki e szavakra az ablakhoz nőtt, magas zsámolyon álló karostizékében és büszke, diadalmas arccal nézve végig a társaságon, szokatlan melegséggel pihentette meg keméDy tekintetét az unokájáa, aki váratlanul ily nyomós, szakszerű argumentummal sietett a támogatására és álláspontjának konservativ megvédéséhez hozzásegitette s midőn este felé szétoszlott a család, kitüntetően meg is cirógatta az arcát. A fia örült a sikernek és biztosítottnak érezte, hogy az „utravaló“ ezu'tal sem fog elmaradni. Harmadnap lön esedékes a búcsúz- kodás, felvonult tehát a bárom uaoka a nagyanya magas trónusa előtt. A legidősebb — szerényen háttérbe húzódva — két öccsét tolta először oda az ünnepélyes kéecsók és nagyszülői áldásra s ravasz örömmel látta, hogy a kisebbek tenyerébe miként csúszik oda valóban a szokásos, gondosan összehajtogatott, biztatóan zöld papiroska. Most komoly pillanat, várakozás- teljes szünet következett.
