Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1925-07-25 / 29. szám
Ara 2000 korona. VII. évfolyam. Szekszárdi 1925 Julius 25 29. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telelőn szára 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. E16feetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség 2000 korona. Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illetfi közlemények a szerkesztOséghez küldendők. Hirdetések árai: A Isgkiisbb hirdeti. dl|a 10000 köröné, A hirdetés tgj tO milliméter ssálw hasábon mllllmélersoronként 1030 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések IZOOkor. — Állási keresőknek 50 száza, lék engedmény. A hírrovatban elhelyezeti reklámhír, eljegyzési hír, see. Iád! hír, valamint a nylittár soronként 8000 koronába kerül. Teremtsünk intenzív sportéletet Tolnnmeoyélien. A civilizáció kiemelte az emberi- | gégét az állati lét mivoltából, ámde 1 megannyi áldása mellett hátránnyal is járt, mert eltávolította a természet tol. A népesség szaporodásával ugyanis a nomád élet megszűnt; az állandó település és a helyhez kötött foglalkozások üzése folytán az emberek nagy részének a szabad természettel valö közvetlen érintkezése megszakadt. A modern városi élet, a szertelen indnsztrializáció szinte kiközösítette az embert a természetből; az iparos, kereskedő és szellemi hivatások nem nyújtanak módot a Bza- bad levegőn való állandó tartózkodásra. Ez a körülmény késztette a múlt század legnagyobb pedagógusait arra a meggondolásra, bogy a kultúra fejlődésével éppen valamennyi kul- turérték alapját képező fizikai erők mennek veszendőbe, miért is ezek megtartása és fejlesztése volna a legfőbb és legelsőbbrendü társadalmi feladat. „Vissza az erdőbe /“ mondotta Rousseau és méltán, mert tisztán látta a társadalmi kultúra kinövéseit és túlzásait; jól tudta, bogy a szertelen polgáriaBodás tulajdonképpen az emberiség testi és erkölcsi erejének bomlására vezet s azért — mint előtte s utána megannyi bölcs gondolkozó — az életviszonyok egyszerűsítését és javítását sürgette. Ha az emberiséget az elcsenevó- szesedéstől megóvni s a kultúrát a Tolsztoj és Spengler által oly riasztó | színekkel elénk festett enyészettél megmenteni akarjuk, úgy legfőképpen igyekeznünk kell az emberiség erkölcsi emelése mellett annak fizikai létét közegészségügyi intézkedések és tervszerű testnevelés utján biztosítani. Már a régi görögök érezték a testnevelés fontosságát; gimnáziumaikban a testgyakorlásra kiváló gondot fordítottak. Az atlétákat különös megbecsülésben részesítették. Viszont a spártaiak a korcs és gyenge újszülötteket fel sem nevelték, hanem a Tajgetosz hegyéről a tengerbe ve tették. Hogy mily magas fokon állott a klasszikus ókorban a testkultúra, azt mi sem bizonyitja jobban, mint az a tény, hogy időszámításuk talpkövét az olimpiai bajnoki mérkőzések képezték. Midőn a modern világ az olimpiászok rendezését felujitotta, tulajdonképpen a nemzeti testnevelés nagy jelentőségét értékelte és a nemzetek békés versenyzésének fontosságát ismerte el. A világháború lezajlása után a romok nyomán mindenütt elemi erővel támadt fel a vágy a nemzeti újjáéledés, a társadalmi és gazdasági reorganizáció iránt. Mindenfelé egyaránt érezték annak a szükségességét, bogy az ifjúságnak szellemi és erkölcsi oktatáB mellett testi kiképzésben is részesülnie kell. A nyugati államok német mintára egymásután léptették életbe testnevelési törvényeiket. Magyarország sem maradt el e törekvések tekintetében ; nálunk is megalkották a testnevelési törvényt (1921, évi Lili. t. o.), bár annak végrehajtása pénzügyeink leromlása következtében költségvetési fedezet hijján sokáig késett. Az iskolai tornaoktatást kibővítették éB az iskolán- kívül álló ifjúságot is bevonták a kötelező testnevelés körébe. Szerte az országban mindenfelé megalakul tak a testnevelés hivatalos szervei, a Levente Egyesületek, melyek többkevesebb eredménnyel hatósági ellenőrzés és szakirányítás alatt dolgoznak. Miután minden község köteles lakossága számához és anyagi erejéhez mérten megfelelő testnevelési alapot léteeiteni, most már minden csak azon fordul meg, vájjon tudnak-e rövidesen elegendő számú oktatót kiképezni, mért csak akkor részesülhet az egész ifjúság rendszeres testnevelésben. Sajnos, nem mindenütt ismerték fel egyformán a kötelező testnevelés célját és fontos voltát; a falvak földművelést folytató népe bizonyos idegenkedéssel viseltetik a Levente-intézmény iránt. Tévedés volna pedig azt hinni, hogy ez a szervezet militarista célokat szolgál. A Levente Egyesület közvetlen és eredeti célja erős, egészséges és munkabíró nemzedék nevelése. Az egészséges ember u. i. többet és jobban bír dolgozni és így többet és értékesebbet is termel. A többtermelés pedig gyarapítja a nemzet gazdasági és anyagi erejét ; ez meg viszont alapja minden jólétnek és kulturális fejlődésnek. Honnan van az, hogy a Nyugat országaival szemben annyira hátramaradtunk gazdasági és kulturális termelés tekintetében ? — Helytelen volna minden bajt mostoha viszo nyainknak tulajdonítanunk és a tör ténelem viszontagságainak rovására írnunk. Az okokat inkább a közművelődés hiányaiban, a szociális gondoskodás és a közegészségügyi intézmények elégtelenségében kell keresnünk. Minél műveltebb valamely állam népe, annál nagyobb becsben áll előtte az emberi élet s az egyén ; annál több figyelmet fordit törvény- hozása az egyéni és társas lét alap- feltételeinek biztosítására. Nem a véletlen műve az, bogy a művelt Európa országaiban az átlagos életkor mintegy 10—12 évvel magnsabb, mint nálunk. Mekkora veszteséget jelent egy nemzet Bzámára annak a sok emberéletnek idő előtt való elpusztulása, amikor még éveken át hasznos, termelő munkát végezhetne 1 Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a műveltség terjesztése, szociális törvényhozás kibővítése éB közegészség- ügyi intézmények létesítése által a halandóságot csökkentsük, száz a meglévő emberanyagot az élet küzdelmeivel szemben minél inkább el- ienállóbbá tegyük. Ennek a célnak szolgálatában áll a sport és a testnevelés is. A testnevelésnek az a feladata, hogy az egyesek testi épségét és egészségét megóvja; testi és lelki erejét, ellenállóképességét, ügyességét és munkaerejét fejlessze és ezáltal megjavítva a közegészség állapotát, gyarapítsa az egész nemzetnek munkaerejét. A sportra a mai kor emberének elengedhetetlen szüksége van. Ha el Egy könyvről.* *) Az élet sarát nehéz, halzsiros csizmákkal tapoBÓ, erős, reális emberek a költőket (főleg a lyrikusokat) — általában — naiv lelkű, képzelődő gyermekeknek szeretik tekinteni s legjobb esetben is bizonyos szánakozó jóakarattal veregetik vállaikat. De mikor a sok keserves hajsza a csizmák talpát (vagy a divatos gumitalpakat) el- nyüvi s az ut éles köveitől felsebzett lábbal az „erős ember“ fáradtan az utszéli árok partjára roskad és vigasztalást keres, vajmi sokszor kotorássza elő kiürült tarisznyája fenekéről a költők verseskönyveit, melyek ilyenkor egyszerre a csüggedt lélek valóságos imakönyveivé magasztosulnak. Rokon hangulatok szólnak azokból hozzá, megmutatva, hogy fájdalmával nem áll egyedül, ami mindig vigasztal, vagy derűs, bizakodó remény áramlik onnét feléje, ami njból bátorsággal tölti el. Sőt akárhányszor rezgésbe hozza a minden ember szive mélyén ott rejtőző titkos húrokat, mélyek az érzések és egész idegéletünk, ösztönös. tudatalatti rythmtis- - ■ Jo *) „Magyar Mezőkön“. Szamoldnyi Gyula versei, Surdnyi Miklós előszavával. Szek- szárd, 1925. A <Tolnamegyei Újság* kiadása. vágyával — maguk is rythmikus megnyilatkozásra törekszenek. Tudvalevőleg ez a lelkifolyamat váltja ki a belső hangulatok külső megnyilvánulásait, a tánc, a zene s a verselésre való kedvet és hajlamot, melyek is nem egyebek, mint ezen lelki, tudatalatti ösztönös erőkoek — testi, ér- zésbeli, illetőleg értelmi, gyakran egymással összefonódó eredői. Talán ez okozza, hogy az utolsó évtizedben — a háború és annak következményei által kiváltott, különféle nagy lelkirázkódások hatása alatt — szinte egy költészeti epidémiáról lehetne beszélni! ? Tömérdek vers kerül nyilvánosságra s a szerkesztőségek a megmondhatói, bogy még mennyivel több szeretne napvilágot látni! Valósággal nyüzsögve bújnak elő, még az azelőtt „erősek és reáli- sok“ tarsolyából is, sőt a háború arzenáljának leszerelt, kiürült, céljokat vesztett patrontáskáiból is költemények ezrei puffognak elő. De persze, erre a pathologicusan bő termésre is áll a régi mondás, hogy „sok szónak — sok az alja!“ Olyanformán vagyunk ezzel, mintha egy sereg gyermek véletlenül a szalonba, a nyitott zongora mellé téved, ahol hozzá értők játszanak: valamennyit elfogja az infectió, mind kedvet kap rá és egy sincs, aki meg ne próbálná, hangos „sikolyok“ között kissé kalimpálni rajta; ám azért kevés Liszt Ferenc akad közöttük! Kétségtelen, hogy a reális élet mai csalódásai, nagyszámú hajótörései között meg- rezdülnek a lélek húrjai és nagyon sokan éreznek magukban hiv&tottsá- got, de — mint mindig, most is — csak kevesen vannak a választottak, az igazán rátermettek. Az újkeletű költői tömegambiciók ezen háborgó vizeiből szilárd és dús termőtalajú, szingazdag növényzettel borított szigetként emelkedik efénk egy uj könyv, a régebbi, elismert írógárda egy köztünk élő tagjának csinos, ízléses kiállítású, most megjelent verskötete. Külső méreteiben nem nagy könyv, inkább csak füzet, de a köoyvmére- tezés technikájába- beavatottak nagyon jól tudják, hogy a háboruelőtti papirbőség és olcsóság korában s az akkori, főleg költeményeknél divatos, helypazarló elosztás és uyomtatásmód mellett azt a hatvannégy költeményt, amit a mű felölel, jóval vaskosabb kötetté lehetett volna felereszteni, felduzzasztani. A tartalmát tekintve azonban olyan, mint egy kis tömör aranylánc, melyet midőn külseje után lekicsinyelve kezünkbe veszünk, meglep bennünket annak súlya és értékessége. Azaz, hogy nem lep meg, hiszen Szamolányi Gyula nem uj ember, nem uj költő, igen régi ismerős az irodalom berkeiben. Régebbi működéséről már e lap hasábjai is ismételten és kimerítően beszámoltak, hozzánk költözése révén pedig lapuok olvasói évek óta élvezik költői lelkének virágait s a csokor, mit most asztalunkra helyez, tekintélyes részben e virágokból van összefűzve. Szamolányi Gyula — hála Isten nek! — nem „modern“ költő: az ő lantját nem reclam éhes „hangszer- királyok“ gyárában faragták; ő azt a természet ölén, az élet zúgása közben, magától Apollótól kapta. A költészetben lábra kapott formai szabadosság tobzódásai s a „hypermodern“ verselőknek az „egyéniség“ olcsó álarcába bujtatott, füle-farktalau tehetetlensége és formavergődései közepette, a kritikus szemet nála legelső sorban a forma tökéletessége ragadja meg. Sonettjei, de változatos alakú többi versei is, mind, úgy méret, mint könnyű gördülékenység tekintetében, a verselégi technikának valóságos gyöngyei. Nyelvezete tiszta, magyaros ^ mégis teljesen mentes az összeomlás- szülte irredeuta-költészetben annyira
