Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)

1925-04-25 / 16. szám

Ara 3000 korona. - ^

VII. évfolyam. Szekszárdi 1925 április 25 16. szám.

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Szerkesztőség és kiadéhivatal: Szekszárdi Népbank épületében.

Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS.

Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona.

Előfizetési dij egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség

2000 korona.

A lap megjelenik minden szombaton.

Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők.

Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dl|a 10000 korona. A hirdetés egy 60 milliméter széles basébon mllllmétersoronként 1030 korona. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések 1200kor. — Állást keresőknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklámhír, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyllttér soronként 8000 koronába kerül.

Apponyi Sándor gróf

1844-1925A párisi fényes követségi palotában született, minden előfeltétel meg volt, hogy kiváló pozíciót foglaljon el az akkor nagy birodalom diplomáciájában és életét ngy élje le, mint annyian sokan, akiket a sors a felső tízezrek közé juttatott. És a 15 éves gróf fiút nem a lóverseny, nem a vadászat, vagy más léha élvezet érdekelte a Szajna melletti világvárosban: a poros könyvesboltokat bújta, kereste a magyar dicsőségről szóló, azokat hirdető feljegyzéseket, térképeket, képeket és emellett az ifjúkori szerelme mellett kitartott 65 éven keresztül, utolsó sóhajtásáig, nemes, nagy és hazáját rajongva szerető szive utolsó dobbanásáig.

Az egész birodalom külföldi képviselete helyett életpályájául választotta akkor elnyomott, később is kevésbé ismert magyar hazájának képviseletét a tudomány terén és a magyar kultúrának nemcsak lelkes munkása, de finom lelkű és bőkezű mecénása és a magyar tudás elismert reprezentánsa is lett.

Pár hónappal ezelőtt ünnepelte az ország, nemes főurboz illő adományáért, amikor mérhetetlen értékű könyvtárát a Nemzeti Múzeumnak adományozta és ma, amikor nemes szive megszűnt dobogni, mindig adó keze mozdulatlanul pihen, akkor nemcsak a lengyeli kastélynak van halottja, nemcsak a melegen érző szivü nagyasszony szivét sújtja a gyász, de koporsója előtt megilletődve áll az egész magyar nemzet, akinek dicsőségéért, kultúrájáért áldozta szellemi és anyagi javait, akinek dicsőségéről, nagyságáról álmodott mesés szép álmokat a poros könyvtárak régi Írásai között és amelynek trianoni legázolását meg kellett érnie. De ez a rettenetes csapás sem ingatta meg nagy hitét. Hitte, hogy az a Nyugat, amely a barbár balkániak prédájává dobta nemzetét, felébred narkotikus álmából, az évszázados magyar kultúra és ősi erények megismerése visszaszerzik hazájának azt, amit a fegyverek ereje és fiainak vétke elveszített. Élte utolsó hónapjaiban fejedelmi ajándékával példát mutatott és utolsó órái lázas munkájával megjelölte az utat, a melyen a történelmi nevek viselőinek haladniok kell. Nem a szavak, a tettek embere volt. Oly ritkák a mi korunkban ezek, a fásult emberek egy része tán meg sem érti, hisz oly elvétve akad, aki magasztos célokért csendben dolgozik, amikor a minden áron érvényesülök önző, hangos tömege viaskodik nem az eszmékért, hanem a koncért.

Halála csendes, szép volt, mint élete. Utolsó utján nem azok kísérték, akik életében félték, hanem, akik tisztelték és szerették. A politika nem volt eleme, finom arisztokratikus lénye irtózott a napi politika képmutatásától és szennyétől. Hűséggel szolgálta királyát és hazá ját, de elhárította magától a politikai szereplést. Tán ezért is maradtak el koporsója mellől azok, akik a ma politikáját irányítják, pedig nekünk, akik közelebbről ismertük és várszázaddal ezelőtt megismerte ezt és nem szónokolt róla, de egész életén át dolgozott érte. A Nemzeti Múzeumban és Tolnavármegye Múzeumával oltárakat emelt, hogy oda járhassanak áldozni azok, akik komolyan hisznek, akik komolyan akarják, hogy feltámadjon ez a romokba döntött kis ország.

Legyen csendes pihenése, legyen valóvá égész életén át szőtt szép álma és példája termeljen ki nagy erőkkel rendelkező nemzetéből uj

megyénk legnagyobb fiát csodálattal bámultuk benne, fájdalmasan esett, hogy azok, akik hivatva lettek volna az egész csonka nemzet fájdalmának külsőleg is kifejezést adni, azok nem voltak abban a hatalmas tömegben, akiket a rokoni vérség, a mélységes tisztelet és a földesurat rajongó szeretet hozott össze a közös gyászban, az országot ért nagy fájdalomban.

Tudós volt, aki a múlt kutatásaiból akart építeni. Lelke a múlt századokban élt, de szeme a jövőbe tekintett. Megérezte, hogy ez az Ázsiából idecseppent maroknyi nemzet, a népek nagy áradatában fegyverrel nem tudja fenntartani magát, uj védőeszközt kell adni neki, amely biztosítja a jövőt és ez a most oly divatos jelszóvá vált — kulturfölény. ő félapostolokat, akik a tudás és a fáradhatatlan munka eszközeivel megvalósítják, amiről a költő dalolt: „A magyar név megint szép lesz, méltó

régi nagy híréhez!"

*

Apponyi Sándor gróf már régóta gyengélkedett. A patriárkális kor legyőzte testi erejét, de szelleme friss volt, még utolsó óráiban is dolgozott nagy gyűjteményét ismertető és tudományosan magyarázó munkáján. A lengyeli nagyasszony hűségesen ápolta a fáradt tudóst, akinek halála e hó 18-án a déli órákban következett be. Halálának hire csakhamar elterjedt az egész országban. A Nemzeti Muzeum, az Akadémia és más tudós társaságok, a Tolnavármegye ősi székháza ormára felhúzták a

gyászlobogót, amely hirdette, hogy a kis Magyarország ismét szegényebb lett egy nagy, egy nemes, egy tudós férfiúval, akit elveszíteni fájdalmas és akit pótolni oly nehéz lesz.

A halál hirére a Kormányzó, József főherceg, a miniszterelnök és Klebelsberg kultuszminiszter siettek táviratban kifejezni a mélyen Bujtott özvegy előtt fájdalmában való rész: vétüket. A tudós zászlósur temetése e bó 20 án délután 2 órakor volt Lengyelen hatalmas részvét mellett.

A végtisztességen megjelentek közül sikerült a következőket feljegyeznünk :

Apponyi Albert gróf és neje, Apponyi Lajosné grófnő, Apponyi Adél grófnő, Apponyi Géza gróf, Apponyi Károly gróf és neje, Apponyi Rezső gróf és neje, Apponyi Henrik gróf, Apponyi György gróf, Bezerédj Pálné, Bezerédj Totó és István, Bodnár István, a Tolnamegyei Közművelődési Egyesület főtitkára, Déghy Lajos egyetemi tanár, Döry Pál nyug. főispán, Döry Hugó, Döry Frigyes gazdasági főtanácsosok, Döry László kamarás, ny. ezredes, dr. Éri Márton alispán, Eibach Kornél vezérigazgató, br. Fiáth Tibor nagybirtokos, br. Inkey József nagybirtokos, dr. Hagy- mássy Zoltán főszolgabíró, gróf Hoyos Wenckheim Fülöp és neje Borghese hercegnő, Hóman Bálint múzeumi főigazgató, Hvozdovits Pál bonyhádi járásbirósági elnök, Jankó Ágoston főispán, özv. br. Jeszenszky Józsefoé, özv. br. Jeszenszky Jánosné, br. Jeszenszky József, Kun Lajos plébános, dr. Leopold Kornél kormányfőtanácsos, vezérigazgató, Perczel Dezső takarékpénztári vezérigazgató, Perczel Béla nyug. főszolgabíró, br. Schell József és neje, Simontsits Elemér v. b. t, t. és neje, gróf Széchenyi Bertalan, gróf Széchenyi Domonkos, Sztankovánszky János, Sztankovánszky Pál, Sztankovánszky Tibor, Térey Gábor, a Szépművészeti Muzeum főigazgatója, dr. Tóth László muzeumőr, titkár, Vendl István polgármester, Vizsoly Ákos nagybirtokos.

Ezenkívül küldöttségileg képvi- - selve volt Szekszárd városa, ahol a megboldogult örök emlékéül áll a diszes muzeum, amelyet az ő nagy tudása és áldozatkészsége hivott életre; a völgységi járás költségei és a környékből igen sokan, akiket mind felsorolni nem tudunk.

Két óra után néhány perccél megcsendültek Lengyel község harangjai és az uradalom tisztjei kihozták a kastély előtt felállított ravatalra imá- dásig szeretett földesuruk fekete érckoporsóját, amelyet a család koszo-