Tolnamegyei Ujság, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-12-24 / 51. szám
TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1924 december 24. Húrom piktor pongyolában. — A Tolnavármegyei Közművelődési Egyesület képkiállitásának megnyitására.'— Irta: Bodnár István. A mai megnyitó nap legnehezebb feladata az — enyém. — Nem önhittség és elbizakodottság mondatja ezt velem, de hát a két tisztelt élőt tem szóló : Egyesületünk elnöke az — alispán nr és diszelnöke a — főispán ur, arról beszólt, amihez — ért. Hanem hát az éo hivatásom az volna, hogy — arcképet fessek? S hogy fessek éh arcképet, aki nem vagyok — piktor? S kivált, hogy fessem meg három kényeB piktornak nak arcképét — egyszerre, ha összes rajzolási tudományom csupán csak aDnyi, hogy amikor a kisebb unó kámnak lovat festek, azt mondja rá: jaj, be szép coca! Vagy, amikor a nagyobbnak, az okosabbnak a minapában szamarat pingáltam, arra kért, hogy — ablakot is csináljak reá, már t. i. a — szamárra. Utólag kisült, hogy a Zeppelin Nró III-nak nézte, amely tudvalévőén nem régiben re pülte át a nagy Óceánnak — angol- keserü — levét. Mindegy, ha meg kell lenni, úgy teszek, mint az egyszeri falusi lány, akitől azt. kérdezték: tud-e zongorázni ? S azt felelte: Nem tudom, de hát — megpróbálom. Hát én is — megpróbálom. Legfeljebb két alternatíva lehet. Vagy a t. közönség fut el előlem ? Vagy én futok el a tisz telt piktor urak elől. Harmadik al temativa nincs. Ok nem futnak el. Még nem volt rá eset, hogy piktor ember elfutott volna onnan, ajiol egy kis halványka vásárlási kedvet, vagy szándékot érez. Nem futnának ők el még Orell és Füssli urak elől reaa, pedig hát ezekkel a t. urakkal örökösen hadilábon állnak, jobban gyűlölik őket még annál is, mint egymást gyűlölik a — Művészeti Társaságokban. Hja, persze velük csináltatja a — bankót. (Már t. i. — rajzban.) Csak az a baj, nem — nekik. Hanem kezdem már. Mert még sokkal hamarabb meggyűlik a bajom a — piktor urakkal, mintsem hinném. Csak hát legalább fotográfus volnék s úgy tehetnék, mint a — fotográfus ? Tetszenek tudni, hogy tesz a fo’ografus ? Nem ? Ejh, dehogy □em ? Hiszen nagyon régi dolog. Régi ? Akkor meg éppen elmondom. El kell mondanom. Mert ismernek e Önök Magyarországon ma olyan iró embert, aki valami — újai tudna mondani ? Tehát mi is van a — fotográfussal ? Hát csak annyi, hogy mondjuk, Bürgős lefényképeztetésünk- ről van szó. No, nem a Rendőri Album részére, mert ez — házilag készül. Hanem például valami nagy ünnepség van a családban: esküvő, jubileum, ezüst-, aranylakodalom, vagy amikor szeretve tisztelt ób tisztelve szeretett, vagy nem szeretett főnökünket — kell meglepni disz- albummal. Ilyenkorra rendesen el fogynak a régi képek. Egytől-egyik felszippantottak mar a hasonló alkalmak, arcképes igazolványok stb. A hátulgomboiós korból visszamaradt képek pedig talán még sem — egészen alkalmasak ? A legeslegutolsó pillanatban tehát megnyomjuk a gombot a „Fényképészeti műterem“ ajtaján. S mit tesz ilyenkor a — fotográfus ? Először is zsebrevágja az — előleget. Azután szépen lelültet ama bizonyos forgatható székre. De hogy ne — forogjunk, a fejünket oda srófolja valami vaskapocsba. Aztán a kezeket le. A lábakat hátra. Gyomrot be. Mellet ki. S most, most! Fenét most! Újra elől kezdi még vagy há rom szór. S aztán .. . mit törődik ő I azzal, hogy az előtte való héten htlt { I meg az apánk, vagy édesanyánk s I I hogy bárom napra rá a legédesebb kislányunk megszökött a fess huszár hadnaggyal, vagy helyőrség Irányában a nyalka bajui-zn adótiszttel, vagy ügyvéd bojtárral ? Hogy amúgy is filloxerás szőllőnket megette a — perenospóra s ráadásul épp a foto- grafálás napján elvágta a — jég ? S hogy az előtte való napon eladtuk a legutolsó börzepapirunkat is s éppen ezen a napon „kiugrott“ a — Szalámi meg a —Z nner : sok százezer ló, akarom mondani — koronaho-z- szal. ó, a szerencsétlen fotográfus ama bizonyos — óhajtó parancsoló módon a fülünkbe furulyázza a maga megszokott mondókájat: Tessék egy Kicsit — barátságosabb arcot csinálni! Uramfia ! Csak ez kellene nekem: barátságos, vagy barátságosabb arcot kérni a piktor uraktól? Az okkeres, ultramarin, a divatos zöld, lila. vagy a kubista, nem tudom milyen szinü pemzli mindjárt nem a vászonra, ha nem az én — képesfelemre mázolná rá a művészi — halhatatlanságot. Mr-rt hát kérem mindenkinek olyan az arca, amilyen, de miért legyen éppen a piktor uraké — amolyan, vagyis barátságos, mikor mostanában a sors hozzájuk nem éppen barátsá gos, sőt határozottan pokrócgoromba. Két-három esztendővel ezelőtt mindez még nem igy volt. Rózsaszín, vagy legalább sárgás-viola tónusb n úszott éltük horizontja. Arattak ők is, a könyves boltosok is. Azért mondom — boltosok, mert az irók koldusok maradtak akkor is, bár a könyv erősen fogyott... Még legfeljebb a — könyvkötőipar virágzott fel! Az uj plutokrácia, hogy műveltségét vala micskével dokumentálja, — pompás könyvszekrényeit, szalon asztalait tele rakta szebbnél szebb könyvekkel. Nem a tartalom volt a fő, de a.. kötés. Uj, fényes táblát kapott finden ócska lom. Ezer szerencse, hogy a Corvinák, Apponyi Sándor gróf Hungaricai s más eléggé megkopott incunabulum jai biztos helyen, zár alatt vannak, mert ezek sem kerülhették volna el a csillogó — aranydiszkötést.A hossz s a papirkorona romlásán felc«epere- dett lovagok legalább igy akarták mutatni az aranyat s ha már f leakasztható ősökkel nem dicsekedhettek, ők maguk akartak a— falra kerülni, dinasztia alapitó ősnek S aranynapok virradtak a piktorokra. Divatba jöttek az öles nagy vásznak. Leg többen úgy okoskodtak : a vászon : arany, vagy legalább aranyért adják, mentsük bele hát a rossz papirt az — aranyvászonba. S megkezdődött a — vagyonmentés: festményekbe. Egyesek százával szedték össze, miután előbb már az antik bútorok, szőnyegek ára gyémántvalutáig szökött. Neves és nem neves piktorok legalább kisöpörhették műtermük régi szemetét. Ennyi giccset még soha nem adtak el. Japanban nem terem annyi krizanthemum, Turkesztánban annyi ssrga- vagy görögdinnye, mint — amennyi „csendélet“ formájában a falakra került. A piktorok már-már csizmadiákká váltak, akik csak — „vásárrá dolgoznak“. De meg is lakottak érte. Nemrég olvastam egy előkelő fővárosi lap tárcájában, hogy ha ez az állapot még tovább tart, bekövetkezett volna a — dekadencia. Hát nem következett be? Nem kellett redukálni a kiá'litáeok szamát ? Pedig most már igazán csak a leg értékesebb képek maradtak a műtermekben. De bekopogtatnak e értük? Vagy egyáltalán veszik-e a kiállításokon, vagyonmentőn ? A magyar művészeire szomorú napok virradtak. A legnevesebb művészek összefont karral állnak s tétova szemmel néznek ki műtermük ablakán. A selej- tesebbje már elmenekült más pályákra. Ezeket nem sajnálom. Utóvégre zsák hordókra is van szükség a Dunapar- ton. S minden munka tisztességes. De mi legyen a — jókkal, a már fennrepülőkkel, akiknek szárnyuk csattogása messzebbre is elhallatszik, akik merészebb, de egyre-egyre fel felé törő Ívben szelik a levegőt s egy két szárnycsapással már-már el érnék a világhírnév, a halhatatlanság babérfak közt álló, borostyán nal körül font végső állomását. S mi legyen a sutaszárnyu, de már szintén repülni tudó fiatalokkal ? Akik még nem bírják a hosszabb, nagyobb utat, de már is mutatják, hogy — sasok 9 A napba néznek, az eget keresik ... Szomorú a magyar művészek mai sorsa. Az öregek, akiknek — volt valamicskéjük, ebből élnek. S a fiatalok — reménységből. De máris érzik, hogy ez afféle — szárazdajka csak ! Hát nem — dekadencia ez 91 * Hanem egy kicsit talán már sok is az — aláfestésből. A t. közönség arcképet akar. Jöjjön tehát legelsőnek : * Garay Ákos. Ő rá most úgyis — haragszom. Kértem, hogy — üljön, vagyis adatokat adjon s egyszerűen megszökött előlem Somogyországba. Most tehát legfeljebb képzeletből festhetem le. Annyit ugyan tudok, hogy szüle tett, mert egyébkent nem — élne. De hogy —mikor? Valószínűen ezt nem akarta eláru'ni, ezért volt a — mekkai futás. Mindegy. Felületes antropológia vizsgálódás után is meg állapítottam már annyit, hogy kétségtelenül érdekes koponyája semmi esetre sem a — kelta vagy római korból »való Legfeljebb a XIX. század közepéről. Azaz, hogy-hogy nem, most már az is eszembe jut, hogy 1866 ban született. Egyébként büntetlen előéletű. Foga, haja még — van. De kezd visszatérni a „rococó“ divathoz Lehet ugyan, hogy nem ő, hanem a leggorombább frizőr, az Idő hajporozza be haját szürkülő f hérre. Születésével különben a kis Apát hi pusztát halhatlaniija. Mokány magyarságát édes atyjáról, néhai való Garay Tóni bátyánkról örökö te, aki meg edes testvére volt Garay Jánosnak, a költőnek s Garay Alajosnak, a jó tol In s szintén nagy ma- gyarérzésü szekcsői plébánosnak. Kezdek tehát hitelt adni a francia Ribót atörök lési tanának, mert ez a sok szinmagyarság piktorunkban is foiy tatódik. S talán éppen ez a — vég zete. Ha nem ragaszkodó ennyire ide, a hazai röghöz, még nagyobb lenne a hire, neve külföldön is. Pedig a béc-i, müncheni, berlini, p ins*, angol, amerikai lapok révén ismerik od-ikünn is, talán még jobban, mint idehaza. Egy évig különben a buda pes'i, úgynevezett minta rajztanodénak volt nem éppen — szorgalmas növendéke. Kelety Gusztáv igazgató kimondta rá, hogy lusta, hanyag — tehetségtelen. Édes atyja mégis Pecsre adta Irinyi Sándor rajztanár keze alá, aki aztán egy esztendei privát rajztanitás által helyre akarta hozni a budapesti mulasztásokat, jól agyon gyötörte a fiatal gyereket, úgy, hogy Garay még ma is azt állítja, hogy „minden aversiója, amit a piktura iránt^érez, ez ‘időtől kezdve szorult belé.“ De mégsem lehetett az rossz hely, mert 1884-ben már Münchenbe kerül Raupp, majd Hackl professzorok igen jóhirü iskolájába. Óit volt 1887. óv végéig. Értékes tapasztalatokat gyűjtött. Például,. hogy mily kitűnő a----bajor sör. 18 92-ben ismét kiment egy esztendőre. Megállapította, hogy most még jobb a bajor sör. De ekkor már műteremben dolgozott. S kapkodták képeit. Ez időből egyetlen egy se maradt meg. Ma se tudja kikhez került s hol vannak? S a mikor haza jöt*, már maga is azt hitte, hogy — művész. Pedig dehogy. Ekkor kezdett csak — tanulni! Most ment csak a — legmagassabb iskolába s ez az élet, a természet volt. A kies apáti puszta lelket álmokba ringató csendje, vasárnapi hangulata, a legelésző nyájak méla kolompia, a báró Bésán, később gróf Junkovich fél» mérések gyönyörünél-gyönyörübb paripái már gyerek korában óriási hatással voltak fogény lelkére. Tudjuk y hogy minden gyerek mennyire rajong a lóért. Első pályaválasztásunk rendszerint a — kocsissúg s csak jóval később térünk át a tűzoltói nemes hivatás méltánylására s nem született még olyan magyar gyerek,, aki ö—10 éves korában ne huszár szeretne lenni. Fogadom, hogy Ákos barátom, nem várta meg a tizedik évet, tán még hat esztendős sem volt, már lovagolt. Vagy ha nem is, bizonyára nem a huszároknál tanult — először lovagolni. Mert huszár is volt fékomadta, még pedig Vilmos huszár. A Vilmos huszárról pedig azt tartják, hogy lovával egyszerre jön a világra. Csakis igy érthető- meg az a kegyetlen, majdnem gyilkosság számba menő humor, amély- lyel holtra kacagtat, például az itt is látható vasárnapi lovasával, vagy avval a hajdani rajzával, amikor aa önkéntes, — mondjuk valamelyik tolnai — Paskusz gyerek lovagolni tanul! De nem is pingálja úgy a lovát Magyarországon, sőt tán az egész világon senkise, mint Garay Ákos. Az ő lovai valósággal — élnek. Látjuk feszülő izmukat, ott prüszkömek el előttünk. Sörényük mozog, lábuk most rúgott fel az ég- eek s ha egyik hires hollandi festő úgy festette meg a baromfi udvart, bogy az ott settenkedő kakasnak a — kukorékolását hallotta a — mű-* kritikps, Garay Ákos lovainak —1 a nyeritesét halljuk. Ne gondolja azonban senki, hogy Garay ilyen, felfegyvérzetten pattant elő valamelyik mi ológiai istenség fejéből. Komoly tanulás, rengeteg utánjárás, éles megfigyelés eredménye az ő csodálatos művészete. Nem tudom pedig vájjon Ákos barátom még csak járt-e is valaha — Párisban, mint például kedves uraattya, aki 1848-ban Napoleon ledöntött trónusának egy darab bársonvát hozta haza — emlér V kül. Én csak annyit tudok, hogy ezt a tőzsgyökeres magyar művészetet csak idehaza lehet megtanulni s akkor sem az iskolában, de odakint a — természetben. Garayban pedig meg volt az elszániság, hogy heteket, hónapokat töltsön el a Hortobágyon, bagócs, pőosik, millió meg millió szúnyog muzsikáló társaságában, nap-nap után élve a faggyus birkahúson, dicsérve annak kozmás^ zamatát, csodálkozva a Kolumbus * tojáshoz hasonlító pléhkanalon, amely, mint a cövek egyenesen meg áll a sürü paprikás lében, bírókra kélve a csikós vagy juhász kéz beledobálta jó massza csuszával. — „Mit értessz te ehhez, vén tiDta- nyaló ? Nincsen ennél a világon pom- pásabb eledel“ — mondja — ő. De már én csak többet adok a szépséges koronatanúmra, Ákos barátom feleségére, aki hősi elszántsággal osztotta
