Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1923-12-22 / 51. szám

1923 december 22.

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

1

1

« s* $$ $$$ $$$«

W

KARÁCSONY

____!_

*

$$

:

!; Ö ü: $$$& ft ft

TTTT * 1 1

'll"

/ ■

A kettős karácsony*

Kettős karácsonyt ünnepel a keresztyén világ. Es ez igy helyes, mert valóban két karácsony van. Az első egy nagy történeti esemény, mikor a Megváltó test szerint eljött az egész embervilágért. A második egy nagy lelki folyamat, mikor az egyes ember lelkében születik meg az Úr Jézus.

Az első, a történeti karácsony már eljött. Egyszerűen, mint a hajnal. S mosolyogva és tisztán, mint a hajnal. Egy ' jászolbölcső felett édes anyai szeretet virrasztott. A betlehemi mezlől&!£ a pásztorokhoz angyal szállott és mopdott mennyei üzenetet. Az égen fényes csillag jelent meg ; s ragyogása, hosszú, néma századoknak összehalmozódott szent várakozásaira felelt jó válasszal. Imé ez volt az első karácsony. Történetéből hiányzik minden szenvedély, ami alacsony és lealázó. S benne minden megvan, ami fölemelő. Szép ség, tisztaság, fény éB meleg. Talán azért volt éjszaka, hogy ne lás3ék a föld ; s minél szemlélhetőbben -megnyilatkozzék, hogy a karácsony az ég áldása. Sötét földön fénylő sugár. Alvók fölött virrasztó mosolygás. Bűnök felett megbocsátó kegyelem. Ez teszi az első karácsonyt olyan páratlanná. A mindenható szeretetnek az a teljessége, amely a maga egészében csak-a tehetetlen kisgyermek leikébe fér belé.

Mikor a történeti szent karácsonyt ünnepeljük, önkéntelenül fölvetődik a kérdés, hogy vájjon az a második karácsony eljött-e már hozzánk. Megszületett-e minden keresztyén ember lelkében az Üdvözítő ? Olyan kérdés ez, amelyre nem nehéz megadni a választ. A második karácsony eljövetele az igázi keresztyén emberek kifejlődését jelenti. Azokét, akiket az Úr Jézus lelke vezérel. Akik elsők akarnak és tudnak lenni a jóban, a szolgálatban, a bántál- mák elfelejtésében, a megbocsájtás ban, a nagylelkűségben. Akik magukat megítélik s mások hibáját az irgalom palástjával takarják el. Akik igénytelenek, mikor magukról van szó s szivük és kezük áldozattal van tele, ha embertestvéreik boldogulása ezt kívánja. — Vájjon ilyenekkel van e lelve a világ ?

Ha a nagy világban tekintünk széjjel, szemlénk bizony szomorú eredménnyel jár. A nemzetre a nagy megrázkódtatás után azelőtt sohasem álmodott gazdasági válság nehezedett. Minden nemzetnek éreznie kell, hogy ennek a betegségnek a megértő, megbocsátó és különösen aegitő krisztusi szeretet az orvossága. És a nemzetek gyűlölettel még sohasem voltak annyira eltelve egymás iránt, mint most. Szemük előtt van még a háborúnak minden borzalma és máris újabb háborúhoz kovácsolnak fegyvereket. Ha elvétve itt- ott megjelenik egy krisztusi arc, azt sietnek eltakarni a gyűlölettől

eltorzult ábrázatok. Ha felhangzik egy egy Krisztusi szó, hallhatatlanná válik az, mint a sóhajtás a vad tivornya zajában.

Ha a magunk szűk körében tartunk szemlét, annak eredménye épen olyan elszomoritó. Azt minden magyar ember érzi, hogy a világon minden oldalról hideg részvétlenség, vagy épen ellenséges indulat árad felénk. Azt meg látja, hogy szomszédainknak éhes telhetetlensége hiéna módjára tekintget reánk. Sohasem volt annyira világos, mint most, hogy a magyar jövőnek egyetlen útja minden magyarnak minden magyar iránt való megértő, összetartó, kiengesztelő és megbocsátó szeretete. A karácsonyi szeretet. És minden megvan, csak ez nincs. A politikában bizalmatlan ság. A gazdasági életben rövidlátó önzés. Az egyházakban egymás iránt

A gyerek meg a pohár.

— Egyke történeti —

Irta Bodnár István.

Tizenhatesztendős sem volt a szép Asztalos Judit, a mikor férjhez repítette a falu első legénye, a délceg Szél Andris. Csaptak is olyan laka- dalmat, hogy még a pesti újságok is arról regéltek. Ezer csoda, hogy az irigység sárgára nem festette ,a tintát a bizony eleget koplaló kis riporter tollában, a mikor töviről-hegyire le- irta az egész lakodalmat, azt emelvén ki különösen „kurzív“ betűvel, hogy: megettek két tehenet, három borjút, hat süldőmalacot, száz libát, kétszáz récét, valami háromszáz tyúkot s hogy teljes húsz hektó borocskát gargalizált le a falu a torkán azalatt a kerek hét alatt, míg a lagzi tartott. Mert, hogy egy minu- tával sem oszlottak szét hamarább a menyasszonyi, majd fölváltva a vőlegényi háztól, az egészen bizonyos. Talán még ma is ott vilunciáznának, ha az öreg Császár Están bácsi lábát nem szőritj a annyira a vadonatúj kordováncsizma ,s kikérő násznagyi mivoltában a hetedik napon ki nem j böki a maga bölcs mondását: >

való féltékenység. A társadalmi élet ben osztálygyülölet. Istenem, hol járunk mi még attól a második kará csonytól.

Harangok zugnak. Zsolozsmák zengenek. Ünneplő ruhában templomba megyünk. De én úgy érzem, hogy az ünnepi hang csak a távoli múltban zendült angyali éneknek_ sziklákon visszaverődő visszhangja. Ünnepiünk, de szivünk üres. Karácsony ünnepén igazi karácsonyi öröme csak annak a kis gyermeknek van, aki a karácsonyfa alatt boldog hittel imádkozik.

Emberek, hideg télnek kihűlt szivü lakói! Engedjétek, hogy hozzátok is betérjen s nálatok állandó szállást vegyen az Úr! Éljétek át a második karácsonyt, hogy számotokra annak az első karácsonynak megünneplése is boldog legyen!

Gödé Lajos.

— Gyerökök, nem gondúnálok, hogy egyszer mán haza is kék mönni ? Pediglen hát addig haza nem möhe- tünk ugye, amíg el nem — indulunk !

Ott volt azon a hires lakadalmon az első napon maga a vicispán is. Viszont a még mindig daliás főszolgabíró, Gerendássy Lajos, három teljes napig kitartott. Egy kicsit vérbe is borult a szeme. No, nem az itóká- tól, mert azt bírta, de a szebbnél- szebb asszonyi nézéstől, a mit meg vájjon melyik férfi bírna ki?- El-*' gyönyörködött a nádnövésü, darázs - derekú, hópehelyvállu, gyönyörű menyecskékben s' mint régi szenvedélyes táncos, nem egyszer odaugrott a rózsapirosarcu lányok koszorújába, a mikor előbb a busongó nótára a „csillogót“ járták, majd a mikor a „lépőre“ tértek át, a mi nem más, minthogy kettőt balra, egyet jobbra, megint egyet balra lépnek, egyszerre bokáznak, hogy aztán megint élőiről kezdjék. Egy darabig még csak bírta a „lépő“ után az „ugróét“ is, de a mikor kéz kezet fogva, kavargó örvénnyé, szédítő forgássá szilajodik a tánc, bizon-biz odakiáltott a gyakornokának :

— Sanyi öcsém, a hét csillagát, ugorj ide már! Ez csak neked való 1

Imádság egy beíeg szemért

— Rákosi Jenő betegségekor. —

Irta: Bodnár István.

Azt olvasom, hogy Sasunk nagy beteg:

Szemét valami orvbaj lepte meg.

Azt a szemet, mely szív, vesébe lát,

Észreveszi a kis kunyhók baját,

Paloták vétkét ... Elsírt könnyeket,

A vész madarát szép hazánk felett.. . Amelyben szellem, jóság lelke ég S ifjú láng, szent tűz, az: agg bölcseség! — — Óh, jó Isten, gyógyítsd meg e szemet:

Ki lát egyébként, — egy: ország helyett?!

De erre meg a szemérmetes leánysereg rebbent szét, a bátorabbja még el is kurjantotta:

Héja, héja, vas taréja,

Legénytől fuss nagy karéjba I

Ebben a szép, vigasságos Iakada- lomban csak egyetlenegy ember volt szontyorodott, a tanulmányúton levő, öreg, néprajzi tudós. Behúzott nyakkal úgy ült ott, mint a fázó veréb, vagy mintha az orra vére folynék. Egyre csak azt hangoztatta:

— Pokoli ízlés! Hja, a módi, a módi! — Megvetéssel nézett a sárga sevró-, meg a boxbőrfélcipőkre, a régi szép viseletét mindinkább kiszorító tarka-barka, Ízléstelen sok vásári holmira, bolti, gyári egyvelegre, a mely ruhaalakjában messzire virított, akár a zöld fü között a sárga kankalin. S egyre csak sóhajtott:

— Hej, haj, nem úgy van már, mint volt régen! Hol van ma már a bodoritott, sodoritott, a halántéknál három ágba karajzott hajfonat? Benne a tulipános hímmel hímezett selyemszalag ? A szép szüzijel, az ezüstszálakból szőtt, színes gyöngy gyei telerakott, hét kistülkös nagy párta ? Vagy az ezüst- és aranyhímzésű remek biborvég ? Hát a hétsoros tulipánnal, meg szines himmel ki terem - tettézett, islangokkal megtűzdelt bíbor ümögnek kackiásan alábukó ujja? Pöndöl fölött a kéthárom rokolya, tetején a kettős piros szalaggal körülfuttatott buja vászon s a tenyérnyi piros szalaggal körülszegett zöldselyem kis kötő ? Rajta az oda hímzett nagy tulipán, meg a pávaszemes kerek rózsa ? No meg aztán a pintyőke lábakra szabott piros szattyán kis csizma ? Hol van mindez ma már ?

De mert nem kapott rá feleletet, * lassan elbóbiskolt. S még álmában is egyre azt hajtogatta. S persze nem is lett volna igazi tudós, ha mikor felébred, újra fel nem teszi a szomorú kérdést:

— Hol van mindez ma már?

— Ihol la! — pöndörödött elébe az öreg Asztalos Andrásné, a ki végre is megsokaita a sok panaszt s hirtelen magára kapkodta a cifra üveges almáriumban gondosan elraktározott fiatalkori holmikat.

Egyéb se kellett a mi öreg tudósunknak. Egyszerre csak derékon kapta a még mindig szemrevaló élte- sebb nénikét s az éppen most ráreccsen tett ugrósra úgy, de úgy megforgatta s addig el sem eresztette, a mig le nem táncolta róla a ritka szép, régi- ruhákat, tiszteséggel mindezt úgy értvén, hogy — elkunyorálta valamelyik néprajzi múzeumunknak...

így végződött a nevezetes lakodalom. A fiatal gerlepár aztán magára maradt. Turbékoló húgásukra bizony elszégyelték magukat künn a cifra galambdúcon még a' csókos galambok is . . . Édes volt az ő életük. Szükség se volt rá, hogy ősi sárközi szokás szerint a menyegző utáni hetekben, hónapokban közös tányér- kából, azzal az ugyanegy közös