Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-12-22 / 51. szám
2 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1923 december 22. kanállal szopogassák az aranysárga mézet. S egy esztendőre ismét nagy vigasság lett a házban. A keresztelő. Már ezt megelőzően egymásnak adta a kilincset a sok komaasszony-jelölt hozva a tengersok jót, rengeteg ennivalót. Hetekig ezen élt az egész ház. Judit, a szolgálólány révén belepofá- sodott a sok evésbe, Jancsi, a szolga- - legény is. Hirdette is mindenfelé, hogy ilyenformán kibírna ő egy esz tendőben akár — tiz gyermek- ágyat isi Napról-napra a régivé formálódott vissza a fiatal menyecske is. Úgy hogy mire negyven napra elkövetkezett a „csöröglő“, vagyis a keresztelői paszita, még a „komaembörök“ is pödörték a bajuszukat. Megbámulták ugyan böcsttletből a kis Andris kát is. Sőt a Csap Józsi meg is jósolta : püspök lesz belőle, mert máris olyan szentesen keresztbe ráki a mellyén a kis kezeit! De a szemük, mint a madár a lépen, ott akadt a fiatal menyecskén, a kit az első anya ság, mint valami csoda bűvölő s?.er, még gyönyörűségesebbé formált. Hatalmas sugár alakja kitelt, asszonyosabbá vált. Ki kipiruló arcán ugyan egy kicsit halaványabbá lett a piros rózsa, de ez még valami finomabb, uriasabb bájt kölcsönzött neki. Meg is forogtak utána a hivatal béli urak, majd a nyakuk facsarodott ki, a mikor az urával legelőször a városba ment, úgy hogy a velük volt napamasszony megrökönyödve bö- ködte a szerelmetes fiát: — Hát osztán te gyerök, nem féltöd ezt a rúzsába fogant harmatos liliomszálat ? Még megveri szemmel az a sok úri tekéntet! De tudom Isten, ha hazaérünk, csinálok is neki a szemverés ellen egy kis — szenes vizet I — Ikább azoknak csinálna ken ott la, édes anyám — szólalt meg büszkén a fiatal Szél András. — Ámbátor kiihatik azok a téntanyalók szenes víznek akár az egész nagy Dunát, az Be igen használ az én drága Juditom boszorkány os nézése ellen Két-három esztendő mulvást azonban hirtelen megcsappant a szép fiatal asszony. Sápadt, halavány lett, bágyadt, mint az őszi napsugár. A tiszteletes asszony meg is kérdezte az ablaka előtt ellépő öreg Asztalosáétól, hogy hát mi is a baja a szépséges Juditnak ? Az öregasszony himezett-hámozott, ötölt hatolt, de végre mégis kinyögte nagy zavarral: — Mi a baja ? — Semmi! — Azaz, hogy hát mégis csak megsúgom négyszemközt az én drága tiszteletes asszonyomnak, hogy hát izé — szégyönbe esett szegényke. , — Szégyenbe ? Nem értem 1 — Hát hogy gólya áll megint a házhoz! — Hát ezt nevezi kigyclmed szégyennek ? Ej, ej, Asztalos néni, a gyerek nem — szégyen, hanem Isten áldása! — Köszönöm szépen az ilyen áldást! Az csak az — uraknak való, a kik ésszel keresik a kenyeret s nagyobb karéjt vághatnak, de nem a magunk fajtának,. a kik két ke zünkkel turjuk a földet. Mi lett volna az én drágaiátos, kora árva kis Ju ditomból, hogy ha még egy testvérkéje akad ? Sohasem lett volna Szél Andrisné, mert az ölven holdacskája két darabra foszlik, míg most az Andris jussával kerek száz hold föld az! De ha még egy gyerök születnék, ismét csak ötven lenne. S to vább az ötvenből már csak huszonöt, azután meg egy ekkora keskeny — I pántlika, nil — Mán, mi kedves | tiszteletes asszonyom, csak azt tartjuk: Azért legyen egyke, Hogy lőhessünk — hetyke! — Vigyázzon Asztalos néni, megveri magukat a jó Isten. Tanulja meg: Gyerekből, pohárból sohasem lehet — sok / Ezzel a fiatal tiszteletes asszony kissé boszankodva becsukta az ablakot. De szemével akaratlanul is kö vette az öreg Asztalosáét, ki átcsapott a túlsó oldalra, a hol hogyhogy nem, összeakadt Suhajda Sárival, a falu tudós asszonyával s még féléra múlva is ott trafikáltak. A tiszteletes asszony le nem vette volna róluk a két szemét. Nem is halottá kívülről a kopogást. Pedig a községházán dolgát végzett főszolgabíró már harmadszor is elmondta megszokott beköszöntőjét: — Csókolom a kezeit, kedves nagytiszteletü asszony I S csak arra fordult vissza, a mikor a tréfás, mindig jókedvű főszolgabíró szavaló pózba vágta magát: — Hová merült el szép szeme világa ? — No, szépnek nem szép, — felelt vissza nevetve. De jobban lát, mint a csalhatatlan férfiak szeme. — Hát mit látott az a mondjuk — csúnya szem? — Azt, hogy miként készítik elő itt a földön az — angyalok születését. S elmondta az előbbi beszélgetést s kimutatott az ablakon. De a főszolgabíró jót nevetett: — Ugyan, ugyan, nagytiszteletü asszonyom, nem kell mindenütt rémeket látni. Majd Szél Andrisnénak, a falu leggazdagabb menyecskéjének, vagy a hozzátartozóinak jut ilyesmi az eszébe ?! Két, három száj is kalácsot ehetik ottl S tudják, mi a törvény. Meg hogy ilyen dologban velem sem lehet kukoricázni. Még nem felejtette el a falu a Csapó Éva esetét, a kit én szolgáltattam az ügyész kezére, úgy hogy a törvényszék el is ítélte. Igaz, hogy a Tábla és a Kúria felmentette. De mindegy az,* a szégyen csak szégyen marad . . . A bucsuzáskor azonban mégis csak motoszkált valami a főszolgabíró fejében, nevetve annyit mondott csak a nagytiszteletü asszonynak: — Legyen nyugodt. Teszek róla, hogy Szél Andráséknál nem — an• gyal, hanem makk-egészséges — földi gyerek születik. Kezét csókolom. S hazamenet megállította kocsiját a szomszéd ház előtt. — Adj Isten jó napot! Itthon a gazda, meg a szép menyecske ? Megjött az uj koma. Mert hát, Judit lelkem, ha kellek, ha nem, én is — koma akarok lenni annál a kis — másodiknál. — Hát... hát izé, azt mán meg honnan tetszett hallani ? — Honnan ? Minden veréb azt csiripeli a fán. Meg aztán a főszolgabíró ókuláréja messze ellát, kivált, ha jó a— csendőrmesterének a szeme. (Jól megnyomta az utolsó szavakat.) Besúgnak, édes lelkem, ezek énnekem mindent. Azt is tudom, hogy tegnap megellett a Csákó tehenük, meg hogy a kendermagos tyuk alatt hány — réce lett ? Tizenkettő ! — Jé, hallod-e, Andris?! Igaz, mert öt meg beléfulladt. .. De ilyet? ! Egy kicsit m'ég elbeszélgettek. A fiatal gazda hozott föl a pompás zamatu jó decsi fehérből. S a főszolgabíró nyugodt lélekkel vett búcsút a fiatal pártól. No, ezeknek beadtam, a mit kellett. Van itt ész ! -— Mintha ilyesmit is forgatott volna a kemény koponyájában. Hanem hát két hétre mi történt ?! Az, hogy az az akasztani való, gondatlan szolgalegény, a Jancsi gyerek nyitva feledte a pince csapóajtóját (?) és Judit, a fiatal menyecske, az esti szürkületben beleesett a — pince- sipba! S Szél Andriséknál mégis csak — angyal született, nem — földi gyerek ! A főszolgabíró ur irgalmatlan dühbe gurult. Kivált, a mikor a régi haragos szomszédasszony elmondta, hogy aznap éjjel — Suhajda Sári nénit, a tudós asszonyt látta a házból kisurranni. Persze nagy vizsgálat lett a dologból. Kétszer-háromszor is „kiszállott“ a bíróság. Nyomozott, nyomozott. Már úgy mondták, hogy egészen világos minden. Utóbb már a tiszteletes ur a szószékről is ki merte prédikálni a szörnyű esetet. No, de a méhkas nem zudul úgy föl, mint a falu. Gomba se nő oly gyorsan, mint a hogy szaporodtak a mentő tanuk. A végtárgyaláson öten is esküvel bizonyították, hogy a befogott Sári néni azon a héten — otthon se volt. Kinn a szőlejében —kapál- gatott. Meg hogy milyen kegyes, templomjáró, jámbor, istenfélő lélek őkigyelme ! A szomszédasszony még végezetre a papra vallott, hogy ő biztatta föl a vallomására. A szegény tiszteletes urnák lett is elég baja. Majd a határra hordták. S vasárnapokon csaknem üres lett a templom . . . Hanem a szegény fiatal Judit is megadta az árát az — angyalszületésnek. Hónapokig nyomta az ágyat. Azután is hordták a városba a — doktorokhoz. Utóbb pedig a fővárosi kórházba került, a hol megoperálták, így mégis összeszedte magát. De soha-soha többé nem lett a régi üde, szép menyecske-. A Sárköz fehérnépe amúgy is kényes virágszál. Hamar nyílik, hamar elhervad. . . Rá két évre pedig egészen porba sújtotta a bánat. Egy este torkát fájditotta a kis Andriska. Az öreg Asztalos néni friss libazsírral végig kenegette s fahéjas cukros vörösbort forralt neki, amitől a gyerek szépen el is aludt. Másnap azonban még rosszabbul lett. A láz piros rózsájától majd kicsattant mind a két kis arca. Már-már elszaladtak a helybeli doktorhoz, de eszükbejutott, hogy milyen cudar látleletet állított ki, a mikor abban a bizonyos angyalcsinálási perben megindult a vizsgálat. Mindenáron valami zúzott sebet akart észre venni az ártatlan kis koraszülött koponyáján. Harmadnap hozattak hát csak doktort a városból. De már akkor késő volt. Mert negyednapra, mire beoltották, ez sem használt. Elaludt a kis Andriska . . . No, de ilyen gyönyörű temetést még nem is látott a falu ! Ezüstszínű érckoporsót hoztak a kis halottnak a városból. S ragály ide, ragály oda, beszéljen bármit is az az ostoba miniszteri rendelet, még fehérruhás kislányok is voltak a koporsó mellett. Igaz, hogy kétoldalt a gyalogjárón lépkedtek nagy peckesen. De a szegény Asztalos Juditot ájultan hozták haza a temetőből. S amikor feleszmélt, egyre csak azt kiabálta: — Andriskám, drága egyetlen Andriskám, gyere vissza, vagy vigyél engem is magaddal! A máskor oly gyöngéd férj hallgatta egy darabig, de aztán kifakadt: — Most már óbégathatsz! Azt ugyan hívhatod ! Hanem úgy e, most jó lenne helyette az a — másik is. Judit, Judit, megvert téged az Isten, a te anyáddal együtt, csakhogy rajtam is itt a — kezel Ettől kezdve viszály, egyenetlen- kedés vett Bzállást a házban. Majd nem mindennap pörrel keltek, pörrel feküdtek. A fiatal Szél Andris ki- kimaradozott. Ellátogatott már a korcsmába is. Néha néha meg is virradt ott a — cigánnyal. Szórta & pénzt. Kinek gyűjtsön? Kinek takarítson ? De aztán néha magába szállt. Meg megsajnálta azt a hervadó asz szonyt: két-három hétig ismét a régi volt. A föld, a rög szeretető, az ősi névhez való ragaszkodás egyre biztatta: Talán még megszán bennünket a jó Isten?! De az évek múltak. Az asszony titokban bejárt az orvosokhoz. Azok persze nem mondhattak mást, minthogy: a mi — lehetetlen, — lehetetlen! Akkor talán az Isten, vagy Uram bocsá, a — Szűz Mária?! ősrégi kálvinista család hajtása volt a szegény Judit, de mikor látta, hogy a betelepült, bucsujáró katolikus sváb asszonyoknál hét, nyolcig ís felszaporodik az — Isten áldása (most már áldás 1) titokban elzarándokolt még Mária-Gyüdre is. Csakhogy még egyet adjon az Isten! De nem adott. Persze érezte a szegény asszony, hogy az a kis gyerek volt az aranykapocs, a mely az urához fűzte. S még ma is az lenne, de a mióta elment: üres a ház, idegen az — ember . . . Pusztul a vagyon, mert a cifrábbnál-cifrább menyecskék között már vetélytárs is akad. Azt pénzeli, vagy legalább azt cif- rálja előbb titkon s most már nyíltan is az ura. A szegény Judit napról-napra sorvadt. A lelke volt beteg. A templomot kezdte járni, hogy gyógyulást keressen. De ott se találta meg. Azután a temető lett a mindennapi imádsága helye. Érezte, hogy itt — közelebb ereszti magához az — Isten. A kis Andriskának nevenapján is kizarándokolt betegen a temetőbe. Qtt találta az urát is. Mintha egy kis kéz fölnyult volna a virágos sírból s még egyszer összekapcsolta volna a szivüket! Annyi sok időre, barátságos szót váltottak s a beszélgetésnek az lett a vége, hogy még a nyár végére kriptát csináltatnak a kis Andriskának. Meg is csináltatták. Nagy pompával helyezték oda át a kis halottat. Ott volt az egész falu. A tiszteletes ur gyönyörű beszédet mondott az uj kripta előtt, a melynek márványtáblájára a poétahajlamu rektor ur szépséges verset komponált: Angyal voltál, égbe szálltál, Itt lenn, nekünk — poklot hagytál! Sirt az egész gyülekezet. Csak a Judit szemébe nem jött köny. Nézett, merőn nézett maga elé. Talán a faluvégi ház tetején járt, révedezett fátyolos tekintete ? A gólyapár, mielőtt útra kelne, éppen most kezdte el repülésre tanítani sutaszárnyu három fiókáját. Még csak kis ivet szántottak a levegőben s fáradtan tértek vissza a puha fészekbe ... A fecskék szárnya már biztosabb volt. De repülésükről, vagy inkább a villámgyors cikk-cakkos ivekből még meglátszott: melyik az anyafecske? S ott, ott, mindjárt a harmadik síron, a jó meleg, napsütötte homokos porban verébanya fürdette a maga kicsinyeit ... Judit mindezt látta. De csak nézett, nézett. Elmélyedt, elgondolkodott, Talán- talán biz’ az ötlött az eszébe, hogy lám-lám, az a gólyapár egy pillanatra sem kérdezte, hogy lesz-e elég kígyó, meg béka a határban ?
