Tolnamegyei Közlöny, 1915 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-26 / 52. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1915 december 26. Ketskés Győző ügyvezetésével, sőt emlékezetünk szerint Apponyi Gézáné grófnő és Kovács Sebes tény Endre főispán fővédnökökké való megnyerését is tervbe vették, s főispánunk az állami támogatás mérve iránti puhatolódzások eredményétől feltételezetten kilátásba is helyezte az eszme támogatását. Többet nem tudok e szép tervről, mely mint annyi sok más, beköltözött emlékeink tervraktárába. Nem volna-e aktuális azonban ezt most újból elővenni, apaikor a Wolf féle tüdőbeteg otthon a megvalósulás és a tervben maradás válaszúján van ? Nem lehetne e a két tervből egy élő valóságot alkotni A Wolf-féle lehetőség nem- sokkal kiterjedtebb valósággá válnék-e a munkásbiztositó szana tórium alapjával, s viszont a munkásbiztositó hivatal nemes tervét megvalósithatná-e gyorsabban és szebben, mint amikor a hadi,tüdőbeteg rokkantaknak otthont létesíteni a maga alapjával is segédkezik, amely hadi-tüdőbeteg otthon pár év múlva önmagától polgári tüdőbeteg otthonná ala kulna, | melynek ápo'tjai, hadi és polgári tüdő beteg ápoltjai amúgy is jó formán a munkás- osztályból kerülnének ki. Ilyen elsőrendűen emberi és hazafias nagy eszme megvalósítására minden erőt és tehetséget egyesíteni kell. Az otthont fenntartására alakítandó egyesületben, s az otthon egész ügyvezetésében a munkásbiztositó a maga tekintélyes hozzájárulásának piegíelelőleg a kellő befolyását mindenkorra biztosíthatná, hogy létesített alapjának célja istápolva legyen mindvégig. Fiiszem, hogy a két terv szerencsés egyesi tése az eszmének olyan megvalósulását eredményezné, amely Szekszárdot és Tol,navár megyét az első helyre tenné az egész országban. Erdei Lajos. Mi lesz a rézgáliccal? A legutóbbi gazdasági év szomorú eredménytelensége mutatja, mit tesz a rézgálic, ha nine«, s mit te3z, ha van, merthogy ilyen kézzelfogható bizonyítékok kellenek nekünk, nem hiába: maga kárán tanul a magyar! De épen, mert ha más kárán nem is, de a magunk kárán mégis csak tudunk tanulni, — kell, hogy ezt a szomorú tanulságot aztán fel is használjuk. Egy biztosan áll előttünk, hogy rézgálic- nak lenni kell. Szekszárd és vidék« gazdasági exisztenciája függ attól, hogy szőlőinket fenntartsuk, hogy szőlőinken minél bővebben szűre teljünk, mert a mi vidékünket éghajlata és földje egyformán a bortermelésre utalja. Hogy az idei tönkre ment szüret után egy csomó lapi-szőlőt kivágnak, felszántanak: ez még nem kár. Több lesz a kenyerünk és nagyobb becsülete lesz a borunknak. Hanem hogyha azokban a szép szőlőhegyekben csak egy pasztát is parlagon hagynánk, amelyeket az Isten is bortermelésre teremtett s amelyeken apáink és nagyapáink is az akkor még világhírű szekszárdi borokat termelték: az már koldusbotot jelentene csakhamar vidékünknek. Aki a szekszárdi szőlősgazdákat ismeri, az tudj» nagyon jól, hogy a szivével van odanőve a szőlőjéhez. S mikor egyik másik az idei rossz esztendőn nekikeseredve vermelőt fog a tőkéknek, mintha a saját testébe vágná a pusztító szerszámát. S a második sornál bizony, nem a fáradtság verejtékét törülgeti a szemeiből. Csak az a rézgálic! Azt ne találták volna ki! ? Vagy ha már kitalálták, volna is ! Dehát nem látnánk tovább is már akkor az orrunknál, hogy ha nincs, hát szerezzünk. Járjunk utána ! Nálunk az államiságnak az | ferde felfogása fejlődött ki, hogy mindent az államtól várunk. Zsébbe tesszük a kezünket: rendeljen az állam ! Igen ám, de hát a mai megsokasodott állami teendők mellett csoda é, ha a szekszárdiak réz- gálic-szükségletének a gondja bizony — csak a szekszárdiaknak elsőrendű kérdés. Láttuk, hogy a szőlősgazdák országos egyesületének deputációja előtt a földmivelésügyi miniszter csak annyit mondhatott, hogy amit lehet, megkísérel mindent, hogy minél több rézgálicot gyárthassanak a hazai gyárak. Csakhogy békében is a rézgálic kisebb részét tudták a hazai gyárak előállítani S hogy nem tekinthető a kérdés megoldottnak, bizonyitj», hogy pl. a szegedi homoki szőlősgazdák egyesületi utón maguk mentek Svédországba rézgálicért, ugyanígy jártak el a horvátországi szőlőtermelők. A kereskedőkre lehetne még számítani, de ma a rézgálic kikutatása, felkeresése, a kiviteli, átviteli engedélyek, szállítási lehetőségek kijárása semleges külországokban oly nagy utánjárást, költséget és fáradságot igényel, s a beszerzési költségek nagysága miatt olyan aránytalanul csekély kereskedői hasznot biztosíthat, hogy nem törik magukat a rézgálic után, mert az ma nem jó cikk a kereskedő szemében. Azért nincs más hátra, mint az érdekelt szőlősgazdáknak utánna járni. Csakhogy ez az ntánjárás nagy szakismeretet, üzleti tudást, különféle nyelvismereteket igényel ma. Ezért valósággal szerencsének kell tekinteni, hogy a Szekszárdi Népbank n rézgálic utánjárásra, megszerzésére vállalkozni h-íjlandó. Nem akarunk a Népbankról erőnek erejével itt most szépet Írni, de a nép önsegélyzés hasznosabb módjára sok i ne n vállalkozhatott volna, mint mikor a rézgálic szükséglet beszerzésére gondolt, mert ezzel milliókat nyújthat a jövő bortermésben szőlősgazdáinknak. Olyan milliókat, melyek rézgálic nélkül elvesztek. S ezen felül meg lesz mentve a háború utánr^ a szekszárdi borvidék. De épen ezért a legnagyobb szerencsétlenség volna, ha szőlősgazdáink nem értenék meg a Népbank akcióját, ha — ami a legelső feltevésnek látszik H megijednének a rézgálic 6 I 9(J fillérben eliőirányzatt árától. Nem is tekintve, hogy ez áz ár kisebb is lehet, ha a költségek kövesebbek lesznek, csak nagyobb nem, ——‘a horvát orsz. gazdasági egyesület I! ily árban adta tagjainak. (Budapesten vaggon vételnél I K 80 f. kérnek). . . S hogy hiú remény az ár leszállítására gondolni, mutatja, hogy pl- a kir. kincstár is már 2 hónappal előbb 6 K 40 fillérért vett kinéz- tári szőlő részere a pénzügyminisztérium előzetes jóváhagyásával rézgálicot, sőt a szekszárdi pénzügyigazgatóság is a kereskedelem utján beszerezni nem birt rézgálic «szükséglet biztosítása érdekében szintén a Népbankhoz fordult. De ha számolunk, mindjárt másként is látjuk a gálic magas árát. Ha -1000 ölenként 20-25 ki. rézgálicot számítunk takarékos permetezésre, úgy 138 — 172 korona a rézgálic kiadásunk. Egyéb kiadásainkat is figyelembe .véve, mondjuk 3Ó0—-'350 koronába kerül 1000 [~j öl szőlő fenntartása. S ha csak 8—10 hektoliter szerény termés hozamot számítunk is, — de kétszer- háromszor ekkora is lehet, — csak a mai borárak mellett is 800—1000 korona bevételt jelent. Pedig a borárak 1916-ban nem lefelé, hanem fölfelé mennek még, tekintve, hogy minden készlet felhas nálódott, a pincék kiürültek. S mind ezeken felül szőlőnk is meg van mentve a ki vészestől. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, vhogy a Népbank akciójának sikerétől mily óriási pénzérdekek függenek. Ami pedig az esetleges'sikertelenséget illeti, hogy t. i. valamely el nem hárítható körülmény folytán a rézgálic még sem ér ide, — szőlősgazdáink a befizetett előlegeket visszakapják, — s minden baj mellett is legalább lelkűkben megnyugvást érezhetnek, hogy amit lehetett, a maguk részéről megtették. De a Népbank vezetőségében minden garancia meg van arra nézve, hogy közhasznú tervét sikerre tudja vinni. e> !■ A vidéki kamarák tömörülése. A vidéki kamarák vezetői Pozsonyban értekezletet tartottak, melyen egyhangúlag kimondották, hogy munkaképességük fokozására országos kamarai központot alakítanak, mely működését 1916 január 1-én fogja megkezdeni. Az uj intézmény feladatait Szávay Gyula, a debreceni kamara titkára, aki az egész akciónak egyik kizdeményezője volt, az értekezleten felolvasott előterjesztésében a következőkben ismerteti f . A vidéki kamarák a maguk számára, habár a legszerényebb módon is. de egy közös keretet, egy köteléket alkotnak,- melybe rendszeres érintkezésük és tevékenységük szálait bevezetik Ahol közös terveiket megbeszélik, ahol egymásnak bizalmasan mindent elmondanak s egymástól mindent megkérdeznek. Ahol az ország egymunkáju s egymásról alig tudó kamarai vezetőségei és az ipar-kereskedelmi rajta. Ide megyünk be megvárjuk mig türhetőbb idő lesz. Belovagoltunk az udvarra. Egy kopottasnak látszó ruhába öltözött asszony beszélt hozzánk. Lengyelül beszélt. Nem értettük, de hanghordozásból és heves gesztusaiból tudomásul vettük, hogy tiltakozik az ellen, hogy mi betelepedjünk hozzájuk. Az az dehogy is vettük tudomásul. — Ugylátszik asszonyom, ön elfelejti, hogy háború van. Ilyenkor nincs szokásban az előzetes kopogtatás, vájjon szabad-e. Látja, hogy bőrig áztunk. Itt megakarjuk ruhánkat szárítani és lovainkat tető alá állítani. A beszédre, amire az asszony oda sem figyelt, megjelenik a széles tornácon egy igen előkelő öltözködésű 28-30 év körüli ur. Németül beszélt. Bocsánatot kért az asszony kifakadásáért. Természetes, hogy szívesen látott vendégek vagyunk. És betessékelt. Előkelő berendezés. Régi bútorok, ősök képei, fegyverek, freskók, nagy kandallók. Szivarral kínál. Teát akarunk-e vagy kávét. Csáját kérünk. Antik ezüst szamovár kerül a pohárszékből elő. Szidjuk az időt, az utakat. Szerencsének mondjuk, hogy a kastélyt semmi se érte. Mi felőlünk biztos lehet. Ő jól tudja, hisz nem vagyunk mi muszka hordák, akik még a saját polgáraikat, testvéreiket sem kímélik. Aztán ő vissza szólt. Valami fogyatkozása van, nem kellett bevonulnia. Örül, hogy oly szép sikerekkel operál a mi seregünk. De vájjon biztonságba vagyunk-e ? Sok katonánk van-e, nehogy az orosz meglepetésben részesítsen bennünket, ami neki nagyon fájna. Nem kell-e neki még esetleg elmenekülnie, mert inkább vélünk megy, semhogy még egyszer végig csinálja az orosz garázdaságot. És közben forrni kezd a csája. Néha át-át surran a szobában egy előkelő női alak. Lenge házipongyola rajta. Bájos arc. Mélyen fekvő bágyadt nézésű szemek. Egész ábrázatja valami nagy bánatot, gondot, vagy keserűséget árul el. Csak át surran Nincs alkalom a bemutat- tatkozásra. A ház ura sem mutat be. Szemét lesüti, amint halkan átsiklik a terem parkettjén. Egy világért sem nézne fel. Talán nem is bánat, ami eltölti, hanem büszke dac. Talán orosz nő, aki keserűen gyűlöl benünket, testvéreit győzelmesen kergető elenségeit. De házánál vagyunk s itt az elenség is vendég. Az az a tépelődés, az elfojtott düh lehet, ami eltölti. A csája elkészült. No még egy szivart avagy cigaretátt I Aztán meg még egy csészével. Hisz átfázhattak az urak. Az eső el állott. Éppen elmenőben voltunk, amikor ajtóstól rohan be egy ulánus főhadnagy : — Bestirnt muss Feind vond hier aus berchtet werden ; es ist nicht anders möglich 1 A házigazda nyugodtan elibe megy: — Uram parancsol ? Rettentő izgalom fogott el mindnyájunkat. A főhadnagy kiséretében volt katonákkal átkutat- tatja a házat. Minden szekrénybe bekukkantanak. A finom előkelő hölgy megint átsurran. Mintha szemei kisírtak lennének, aggódással emeli fel tekintetét egy pillanatra. A ház ura hidegen, várja, mi történik. Lótás-futás. A cselédség jön-, megy az udvaron. A katonák a lakással végeztek, Semmit sem találtak, ami gyanús. A főhadnagy a padlásra dirigálja őket. Majd a pincébe. A ház ura nyugodtan vagy tettetett s magára oktrojált nyugodsággal beszélget. Egy-kétszer nyugodt higgadtsággal tiltakozni próbál a gyanúsítás ellen. Egyszere nagy zaj: a pincében főző, mosó-, Isten tudja mitnem csináló cselédek raja az udvarra szökik. A főhadnagy magából kikelve jő. — Tehát meg van. Telefonja van önnek, Mielőbb tennék valamit, megakarok győződni, hova vezet. Izgalmas szóváltás. És a percek óráknak tűnnek... Felkaptunk lovainkra. És hátunk mögött retentento lángtenger, amely martalékul követi egy ravasz bérenc gyönyörűséges kastélyát. A lángok reá- világitanak egy kötélenlógó tetemre is, amely igazságával oly szomorúvá tett egy szép asz- szonyt. Mert most már megértettük a termen át-át sikló szép asszony szomoruságos tekintetét . . . . . . Múltak a napok s velük egyre szaporodtak, a mi dicsőséggel teljes győzelmeink. Seregeink mindig előrébb, beljebb nyomultak és mi követtük őket. Aztán megint eljutottunk egy szépséges kastélyhoz. Egy öreg, méltóság- teljes lengyel volt az ura. özvegy ember. Felesége ott pihen a szomszédságban a fákkal övezett kápolnaszerü kriptájában. Az öreg ur szemefénye s meghagyott egyedüli öröme sápadt képű leánya. Finom, leheletszerű jelenség. Keserű mosoly az ajk körül. Mindenre volt gondja: öreg édes apjában tartotta a lelket, utánna nézett a cselédségnek, a gazdaságot is ö igazgatta. Aztán ha elvégezte a munkáját és utána nézett mindennek, leült zongorájához és buskesergő lengyel dalokat játszott. Két bátyja miatt kesergett, aggódott, akik katonák orosz ármádiában. Fő örömét szép sárga paripájában lelte. A háború óta nem nyergeltette föl, de mindennap megcirógatta, cukrot ád neki és el cseveg veié : megállj csak, vége lesz ennek ‘a csúnya háborúnak, azt’ majd megint kiszög^
