Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
0 1 OL,NAMÜQYJ£i ríuZLüM 1 ez a Románia hasonlítja hazánkat Törökországhoz. Tehát a monarchia történeti fejlődése abba § stádiumába jytott, mikor már erőtlen, mikor már agg. A szlávság lesi az alkalmat, hogy mikor következik az ezer éves drámának utolsó felvonása, mikor fog bekövetkezni a mostani drámai bonyodalom után a katasztrófa, hogy ők lehessenek az első, kik kardjaik csattogásával tapsoljanak a szereplőknek. Az agyonzaklatott szereplőket felkoncolva romjaikon, a már annyira óhajtott és oly nyiltan hirdetett, nagy birodalmukat felépíthessék, melynek előre megszerkesztett térképét már meg is ismertették Erdélyben. Ha most nyugatra tekintünk, ott is csak azt tapasztalhatjuk szomorúan, hogy Ausztriában rokonszenveznek ezen áramlattal. Lassan terjed ott is a régi óhaj, hogy beleolvasszák a hatalmas bástyát az összbirodalomba, az elkívánkozó részek pedig a nemzetiségek szerint szétdarabolód- nának. Pedig, ha soha nem is, de most az egyszer Ausztriának kellene keresni a magyarok barátságát, mert neki is létérdeke, hogy fegyvereit ne ellenünk, hanem velünk egyirányban fordítsa. Ha végül Európa borús egére tekintünk, szintén megdöbbenhetünk. Ott is lebeg a bomba, hatalmasabb, félelmetesebb, mint az, mit a román testvéreink küldtek, csak ez a pokolgép mégis különbözik, mert mutatója nincs a megjelölt időn, még nem robbant föl. Ezt a rémes bombát látja Európa minden hatalmassága, látja és mégis mindegyik retteg tőle. Tudja mindegyik, ha ez egyszer felrobban, egész Európa lángba borul tőle. Azt is gondolja, tudja mindegyik, hogy egyszer fel kell robbannia, mert amint látjuk, készül rá mindegyik nemzet, .mind ál'li’g fegyverkezik. Mindennap uj létszámemelés, újabb hadügyi terhek, mindenhol túlterhelt a hadügyi tárca. A kaszárnyákban idegen országok térképei, melyek a hadilétszámot mutatják, idegen szótárok stb. S mégis, mind félve várják, mikor fog robbanni. Mindegyik rászögezi gyilkos fegyverét, hogy csak egy ártatlan mozdulat s már megindulna a lavina, mely millió életet és milliárd pénzösszeget temetne maga alá. De vájjon kinek életét és pénzét temetné el ? s igy egyik márciusi estén újból együtt van a kis kör. Persze a tisztek is megjelentek s bár mindannyian kedélyes, vidám emberek, de fölülmúlja valamennyit a kapitány. A kapitány, kinek különösen abban telik kedve, ha a leányokat meg-megbosszanthatja. Már most is csak azt hangoztatja, mint is lesz az a becsapás április elsején ? — Mi, mi fogjuk magát becsapni, kapitány ur, várjon csak! — Már hogy engem ? — kiáltja nevelve a kapitány — csakhogy ez maguknak nem fog sikerülni, mert tudok magamra vigyázni. — Fogadjunk, — ingerkednek tovább a leányok és a kapitány felé nyújtják kezeiket. — Fogadjunk hát! — szól vissza a tiszt -és megragadja a leányok kezét — Én tiz üveg pezsgőt hozatok, ha elvesztem a fogadást és csapunk oly murit, hogy heted-hét országra szól majd a hire. De mit kapok én, ha, mint valószínű is, én nyerem meg a fogadást ? — Szép kézimunkát, — válaszolnak a hamis leányok, mire a kezeket a főhadnagy a fogadásnál szokott mód szerint kezével elvágja. * Mint mondtam, a két nővér hivatalt viselt a faluban. Folytonos együttlétüket megkönnyítette az b, hogy a sógoruk háza s az ő lakásuk egesz Közel voltak egymáshoz. Nénjüknél étkeztek ugyan, de azért mindketten művelték kis kertjeiker, tartottak disznókat és sok baromfit tenyésztették. Kü önosen a postamesternő szerette a baromfiakat és ez éven már kora tavasz- szal volt egy tekintélyes csapat apró csibéje. Aki csak a póstara jött, nemcsak azon csodálkozott, hogy oly korán van apró jószág, de örömmel nézte a nagy sereget is, melyet egy sárgás-fehér na;y fajta kappan vezetett. A kap1914 április *“12. Nem ez a bizonytalanság, nem — ez egy európai háború kiszámíthatatlan következményei — az, ami miatt fél, retteg minden hatalom amár túlfeszített húron huzni egyet. Ugye ez és az erkölcsi felelősség az, amely miatt nem meri siettetni a nagy katasztrófát, mert nem tudja egyik sem, hogy nem saját népének története jut-e az utolsó felvonáshoz. Ilyen szomorúnak, ilyen vészteljesnek láthatjuk a jövőt, ha csak azok a bölcsek, kik a nemzetek sorsát intézik, az utolsó pillanatban is nem állnak ellen az áramlatnak, mely félelmesen hömpölyög, amely áramlatnak fagyos lehellete meglátszik mindenhol, mindenhová ráleheli azt az idegbénító lehelletét. Meglátszik énünkön, meg közéletünkön, közgazdaságunkon, minden nemzeten, meglátszik egész Európán. De talán az utolsó pillanatok réme kijózanítja az elméket s derültebb égbolt fog tündökölni Európa felett s felszabadulnak a lelkek ez örökös leszedésből. Térjünk vissza hazánkba, az agyonsanyargatott édes magyar hazánkba, ne nézzük rettegve azt a bombát, amely Európa felett s mégis a mi fejünk felett lebeg, hanem ébredjünk öntudatunkra, töltsük be ismét nemes hivatásunkat, melyet a sors .ezer év előtt s most ismét a számunkra kijelölt. Legyünk erős válaszfal, melyen ne összeötközzenek, hanem kiegyenlítődjenek a nagy érdekek utolsó hullámcs.a- pásai. Rázódjék fel hosszú tespedésáből a magyar nép, intő’ példát lásson, intő szózatnak hallja azt a nagy durranást, mely a szivén ütötte a rést, szakítsa lel azokat a láncokat, melyekkel a lelkűnkhöz kötötték a félénkséget, a közönyt. Azt a sok, azt a hatalmas erőt, amely a folytonos széthúzásban már majd elerőtlenedett, egy közös érzés a fajszeretet, a hazaszeretet hozza össze. Ennék a még izzó tüzénél melegítsük 1 fel elfásult' sziveinket s igy ismét egy közös érzéssel egy zászló alatt leszünk, mely zászló alatt a hazaszeretet lángjánál ismét elszavalja majd az uj idő alkotta uj nagy elménk a lánglelkéből szakasztott gyújtó szózatát. Ha már ennek a tüzétől sem tudjuk éltünket is ha kell adni szent hazánkért, majd végig dörgi bámész sorainkon égő lelkének gigászi erejével, hogy „Talpra magyar hi a haza“ s majd tudom erre meg fog indulni a nagy töme£ rettenetes dübörgéssel, feltartózhatatlan káosszá fog erre összeolvadni az előbbi bámész életnélküli tömeg s rettenetes sorsa lesz .annak, aki a magyar — mikor, felrázva álmából izzó hazaszeretetétől áthatva, ősi erejének tudatára ébred — szembe száll. így a forradalom lavinája nem fogja végig söpörni kontinensünket s a : „Magyar dicsőség“ úgy fog tündökölni, mintha napba öltözött volna. M. I. A nyomor éjszakája. A kormány százezer koronát ajánlott fel a főváros nyomorgó munkanélküli lakóinak támogatására, amely összeghez a főváros még ötven ezer koronát adott. Ennek a százötvenezer korona ínség-tégelynek az igazságos kiosztása sok fejtörést okozott a főváros tanácsának. Megbízták a szociálpolitikai ügyosztály szakelőadóját: Ferenczy Imrét, aki a szociáldemokratapárthoz fordult se gitségért. A párt szervezett munkásokat bocsátott a munkanélküliek összeírására és megkezdődött a munka. Nappal csak azokat lehetett Összeszámlálni, akiknek rendes lakásuk volt, ha kifizetetlen is, de legalább állandó. Fel kellett ku tatni a rejtett tömeglakások éjjeli búvóhelyeit, ahová a kóbor munkátlanok menekülnek az éjszaka és a fáradság elől. Erről az éjszakáról iru.ik, a megdöbbenő lélek fájdalmával, hogy olvasóinknak fogalma legyen arról milyen Budapest, a csillogó, a fényében tündöklő koldus Budapest. A kép tele van a nyomor szélsőségeinek látványaival, korcs, vagy szenvedő, elgyötört vagy állatiasságba sülyedt testekkel, tömeglakásokkal, rohadt emberkuckókkal, rongyokkal, piszkos ágyakkal, a nélkülözés ordító jelenségeivel, a kétségbeesésnek azzal a nehéz lélegzetvételével, melyben csak azok tudnak már élni, akik az összehasonlítást nem ismerik. Ami most Budapest emberrengetegének alján és szélein lerakodott, az megdöbbentette a hivatalos fórumokat is. Nem a riporter szines - tolla, hanem a számláló biztosok felelete beszélt a tornyaival egeket verő városról és felbecsülte az inferioritások azon elképzelhetetlenségét, melyet gazdasági termelésünk nagyszabású zajának mélységeiben, mint antiszociális termék és szégyen felhalmozódott. Az éjszaka felvilágosítást adott arról, hogy a végletekig lesüiyedt a lét a válságos hónapok jajkiáltásaiban és lázongó elgyötörtségében mennyi volt az igazság. Borzalmas éjszaka volt. A sötétség, az emberrontás szertelenségei mutatkoztak, amint tátongó torokkal mint több és több testet nyelnek el. A nyomorúságnak, a szegénységnek az a definiálhatatlan orrtacsaró bűze, az állati odúk kis térsége, az ágyakba kuporodó emberférgek, (nők, férfiak, fiatalok, Öregek, suhancok, csitri leányok vegyesen) mind pan neve „Fritz“ volt és ha Margit a tornácon elkiáltotta magát: „Fritz!“, jött az futva, röpködve, utána pedig az apró sereg. A reggeli postáért többnyire maga a kapitány jött. Persze első dolga volt a tornácra kiállni és a fiatal leány hangját utánozva, kiáltani : „Fritz!“ És Fritz jött sietve, jobbra-balra nyújtva fejét csibéinek, buzgón vatyogva, hogy valahogyan el ne maradjanak tőle. így volt ez nap-nap mellett. Mindig vígan, fürgén jött a nagy sereg még nagyobb vezérével, mig egy napon Margit szomoruán panaszkodott a kapitánynak. — Lám, hogy fogynak szegény pipikéim és nem tudom, mi hordja el őket; macska-e vagy kánya ? • — Csakugyan kevesebb a csibe, — mondta boszankodva a kapitány. Fürgeségük után ítélve, betegség nem tizedeli őket s igy bizonyára valami állat hordja el szegénykéket. — Persze, hogy az — felelte a fiatal leány egész kétségbeesett hangon. De mi ? mi ? Macska aligha a tolvaj, mert bár az egész udvart, kertet összejártam, de sehol egyetlen nyomát sem találom a tollaknak. — Tehát kánya lesz 1 Phü, ezer bomba és kartács, csak ón látnám meg azt a kányát, amily dühös vagyok most reá, irgalmatlanul puffan- tanám le. Szegény kis jószágok, hát nem kár értük ? Ejnye, ejnye ! — Ma már Gyuri sógor fegyverét is áthozattam. Épp úgy őrt áll kis cselédem is, hogy legkisebb gyanúra figyelmeztessen s igy, ha nem is fogom eltalálni, de reményiem, hogy a folytonos, erős puffogtatással majd csak elriasztom. És másnap korán reggel ismét eljött a postára a kapitány. Kíváncsian tekintgetett körül. A fiatal leány még nem volt a hivatalban, de a szobá ban sem,, pedig tárva-nyitva ajtók, ablakok. — Bizonyára a kertben van és lesi a kányát — gondolta magában a kapitány s amint éppen kilépni akar az ajtón, berobog az udvarra a posta kocsi, mig Margit sietve jött a kert felől. Fején kendő volt és ha az ember jól megnézte, mintha kisirt szemei lennének, egészen vörösek voltak. A posta átvétele, a csomagok átszámolása nem engedte meg a beszélgetést s igy a kapitány csendesen ült egy székre. Feje fölött a hatalmas, kölcsönkért fegyver függött, mig előtte az íróasztal mellett a szorgalmas kezek ügyesen rendezték a leveleket es iratokat. — A kánya! a kánya! — jött lihegve az ajtón berontva a kis cseléd, mire a kapitány villámgyorsan fölugrott, a fegyvert lekapta a szegről és lábujjhegyén siet kifelé. A fegyver lövésre készen néz jobbra,, balra, föl, le, de csak nem lát semmit — Hát merre van a kánya? 1 — kérdi egész idegesen a kapitány, mire Fritz ! Fritz ! — kiált a kert felé fordulva a,szép leány. És lám, Fritz jön is és vele együtt a teljes csapat. Nem hibázik azokból ma egy csibe sem. — Hm, mi ez ?.— gondolja magában a kapitány és fürkészőleg néz a leányra, ki — furcsa dolog — oly boldogan, oly hamisan mosolyog. — Phü, ezer bomba és kartács! — kiált hangosan /elkacagva a kapitány és homlokára csapott. Értem, április elseje! No, ez fényesen sikerült magának Margit nagysád, gratulálok. — Én tehát megnyertem a fogadást. Enyém az öt üveg pezsgő. Most csak arra vigyázzon kapitány ur, hogy a másik öt üveget pedig el ne nyerje a nővérem.
