Tolnamegyei Közlöny, 1914 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
XL1L éuiolynm. ________ 15. szóm. Szekszúrd, 1914. április 12. Fü ggetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Aktuális szemlélődések. Ezer éve áll a magyarság Európa szivében. Ezer éve, épp abban az időben alapította itt hazáját, mikor a szlávság vad és félelmetesen óriási tömegének egyesülése, vissza akarta lökni Európának virágzó kultúráját néhány évezreddel s óriási tömegénél fogva elnyomni az egész kontinens népét. Az Isten küldte őket ide, hogy mentsék meg Európát a barbár néptől s magukat közéjük fúrva, ezt meg is tették. Ezer éve áll igy a mi drága hazánk, az óriási szláv és germán tenger közé beékelődve bástyafalként s már omladozik ez az egykor oly hatalmas bástyaíal s ma már alig 8—9 milliónyi magyarság sötét pesszimizmussal kénytelen a kétes jövő felé emelni elfásult tekintetét s megdöbbenve látja, hogy ott áll, hol ezer évnek előtte; a szlávság ijesztő s még mindig vad tömege ismét arra a pontra jutott, hogy hatalmas erejét ismét egyesítse, hogy romba döntse évezredek áldásos munkáját, népét, vagyonát, kultúráját. Egykedvűen — nem gondolva a jövőre — nézte, mint váltak úrrá a nemzetiségek e szép hazában, nem gondolva arra, hogy idővel megfosztják nyelvétől, nem gondolva arra, hogy megfosztják faji jellegétől, szokásaitól, vagyonától, elveszik létét, elveszik hitét. Egykedvűen, majd csaknem tehetetlenül nézte mint jobban s jobban szükül az a gyűrű, mely őt körülveszi, mely gyűrű drágaköveinek sorvasztó sugarai: az oláh, a ruthén, a tót, a szerb, a szász, Húsvéti sóhaj. Virágfakasztó husvét tiszta fénye, törj fel ragyogón a hajnalos égre! rózsás ma a lelkünk, virágos■ az arcunk, kitartó, tüzelő, tettre-kész a harcunk! Eltűnt a Bánat sejtéses éje; harsog az élet harcos zenéje: győzött a Krisztus! Éljen az Élet, ne sírj ma ember, lelked ujra-éled! Emeld fel büszkén mámoros fejed! intenek feléd az örök-hegyek; nézz a keresztre és dalolj velem: „Nyugalmam Krisztus, csak nálad lelem!“ Ne félj! ma megtört a gőgös Halál, a lelkünk — örülj! — uj hazát talál; a bérceken túl fény ragyog megint, a győztes Harcos im hozzánk tekint. Énekeljünk együtt riadó-dalát! S rázzuk fel a kéjtől ittasult hazát! remegjen át a tájon zúgó, uj-dalunk, hadd lássa meg az ellen, hogy mi is vagyunk! SZÁM JÓZSEF. Felelős szerkesztő Főmunkatárs BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Április elseje. — A .Tolnamegyei Közlöny» eredeti tárcája. — Irta: sempthei Maczkó Lászlóné. Mennyi bohóság, sikerült és rossz éle, • finom és durva tréfa esik meg a mai napon. A gyermekek az elemiben, a fiatalság a fölsőbb osztályokban, de még az élet iskolájában küzdő fölnőttek is szívesen ragadnak meg minden alkalmat a szórakozásra, tréfára, hogy egy-egy rövid időre letehessék a gondot, a létért való küzdelmet. De mi is lenne belőlünk, ha a farsang, vagy más öröm- és tréfás percek nem tarkítanák meg az amúgy is oly kevés örömet nyújtó valót ? Persze a divat embere most kicsinylőleg bigy- gyeszti le ajkát. Mit április e'seje ? Nevetséges, hiszen a mai kor gyermekének az év minden napja egy-egy április elseje. És nincs igazam ? Hiszen mily gyönyörűség már az is sok asz- szonyra nézve, ha uj ruháival, ékszereivel ámulatba ejtheti az irigységtől sáppadozó barátnőket. Avagy egy zsur, flörtölés idegizgató folytatásai nem nyujtanak-e több élvezetet, mint egy ártatlan áprilisi tréfa ? Ki tudja ? De hadd térjek vissza tulajdonképpeni célomhoz. A következő áprilisi dolgok, melyeket itt leírni akarok, a vadregényes Erdős Kárpátok egy kies fekvésű falucskájában történtek. — A falu maga rusznyák falu s bár az iskolában magyárul tanítanak, egymás közt a tót nép rusznyákul beszél. Az az állítás a rusznyák népről, hogy iszákos, piszkos, az én szemeimben túlzott, mert mondhatom, alig láttam oly kedves és tiszta falut a déli vidéken, mint itt fönt a Kárpátok övezte völgyekben. Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár: Egész évre 12 K, V2 évre 6 K, l/4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 korona, további sor 30 fillér. — Nyilttér: garmond soronként 40 fillér. Az országút köves, a porta tiszta és csinos és még a ház előtti fák is mind gyümölcsfák és milyen szilvafák! Az ágak erős póznákkal vannak alátámasztgatva, hogy a rengeteg gyümölcs ne huzza le, törje el az ágakat, mig a hamvas szilvák közé élénk piros szalagokat kötöz a gondos, jó rusznyák anyó, nehogy szem megártson a fának vagy gyümölcsnek. — Tricatypjaty za grajcar! — kiáltja a kapuban ülő kis rusznyák fiú, kosárkáját az arra haladó kocsi felé nyújtva és ki volna az, ki az ízletes, olcsó gyümölcsből nem venne ? Ilyen kedves faluban töltöttem én sok éven át a szünidőmet. Egyik távoli rokonom, Gyuri bácsi volt ott főerdész és annak a vendégei voltunk. Gyuri bácsi feleségével együtt csak azon voltak, hogy vendégeik jól érezzék magukat s igy alig volt hét, hogy kirándulásokat ne tettünk volna ki a hegyekbe, a vadászlakokhoz. Az ilyen kirándulások, erdei mulatságok rendszerint nagyon sikerültek, amennyiben a’fa’u- ban levő méntelephez tartozó tisztek is részt vettek. Gyuri bácsinak azonkívül két fiatal sógornője is lakott a faluban. Az idősebbik tanítónő volt itt, mig a fiatalabb a postát kezelte. Két vig, életrevaló teremtés voltak ők, kik a szabad természetben nőttek föl, á világ hamisságával nem sokat törődtek. Mesterkéletlen tréfák, foga dások, napirenden voltak és különösen a hossza téli estéken át, amidőn a falusi ember sem színházba, sem hangversenyre nem mehet, összehívja vacsorára vagy egy kis teára a jó ismerősöket és rögtönöznek oly kedélyes estélyt,, amilyenről sok blazirt, fényűzést hajhászó városinak még csak halvány fogalma sincs. De múlik a tél és közéig a tavasz, sajnos, a hideg, esős tavasz. Kimenni még nem lehet fajának és nyelvének sugarait mint bocsátja bele a magyarság élő testébe. Tehetetlenül és tétlenül nézi, mint férkőznek ezek a gyilkos sugarak mind közelebb ahhoz a szívhez, melyből létének fentar-’ tásáért már annyi vér csurgóit, azért, hogy a kegyetlen sors épp Európa közepére, a két titáni erejű — szláv és germán — népe közé dobta, hogy ezek ellenséges mérgezett nyilaikat az ő szivén keresztül hajítsák egymásra ; ezért vérzett ez a nemes szív ezer éven keresztül. Isten rendelése volt, nem is hagyta el őt Istene ezer éven keresztül — erejének s hivatá- ‘ sának tudatában — tagadhatatlan ; betöltötte szerepét. De mi lesz most, mikor saját hazájában elveszik nyelvét, fajának büszkeségét, kenyerét, földjét; hisz az utolsó 5 évben 167.000 holdnyi magyar birtok jutott csak az oláhok kezére 70 millió korona értékben, de ezek csak az oláhok, hol vannak a többi nemzetiségek, akiknek száma 25 millióra rug a monarchiában, hol van még az a faj, amely a magyar ismert liberalizmusának védőszárnyai alatt elárasztja az egész országot s elvet már 4.831,477 hold földjét, kiforgatja hitéből, kiszorítja hivatalából, kezébe ragadja a sajtót, ott kigunyolja az őslakók vallását, veszett hírünket hangoztatja az egész világon, azonban a haza védelmére a rohamosan szaporodó s már közel egy millióra rugó számából csak alig 4000 (négy ezret) tud adni. Ilyen miliőben él most a magyar nép. Vájjon várhatja-e ezektől ügyének jobbrafordulását, várhatja-e a haza megmentését ? Most, amikor a haza belsejében megvan vetve minden, ami magyar, mikor a fajszeretet, a hazaszeretet úgyszólván csúfolódás tárgya, mikor már nem tudunk lelkesedni, csak nézzük némán és szomorúan a baljós felhőket, melyek hol keletről, hol nyugatról s már délről is hozzák az aggasztó, az ijesztő híreket. Mikor már nyíltan a magyarság szivébe, a Hajdúságba, ott, ahol még azok a magyarok élnek, kiknek ősei ezer évnek előtte jöttek át a vereckei szoroson, ahol a színtiszta, az ősi, az erős, a büszke magyar lakik, oda vetik a gyilkos bombát, ott áztatják a magyar földet ismét igaz magyar vérrel. S most tekintsünk szét az országban, hallunk-e egy elégedetlen hangot, nem olyan csendes-e, mint egy sirkert, nem irtóztató-e e csönd, nem érezzük-e hiányát a lánglelkü költőnknek, hogy beleharsogja a halotti csöndbe: „Fel, ha Istened van, fel, magyar nép." Hisz ha élne a magyar, ily óriási robbanás, melyet a szivében a szivének szántak, fel kell, hogy ébressze ezen ijesztő tespedésből. Fel keik hogy emelje tiltakozó szavát és erős karját. — Miért nem hallatja hangját, miért hanyatlik vissza karja ? Hazám ! oly rég voltál te nagy . . . ? Most tekintsünk túl a Kárpátokon. Ugy-e megdöbbenünk? Eddig csak északon és keleten fenyegetett a szlávság, de most délen is megerősödött s már ez egymagában is döbbenetesen erős, de ijesztővé lesz akkor, mikor látjuk, mily erővel vonzza minden oldalról a monarchia szlávjait. — Büszkén mondják a románok, hogy már Erdélyben is vannak katonáik s ugyancsak
