Tolnamegyei Közlöny, 1913 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-21 / 51. szám

1913 december 21.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

nyakában akadt meg. Persze, hogy megijedt és a kereskedő, ki ezt látta, segítségére sietett. Bement tehát az üzletbe, a koszorút levették nyakáról, mélynek egyik kiálló drótja arcát is megsértette. De végre is nem volt nevetséges dolog ily csekélység miatt ennyire megijedni. Dehogy is nem és vígan felnevetve, az ijedt kereskedőt teljesen megnyugtatta. Haza érve, édes anyja és testvérei kérdéseire, miért sebes az arca, moso- lyogva mondta el az esetet, mire a sebet kis karbolvizzel megdörgölte, nehogy elmérgesedjék, ha esetleg a drót rozsdás volt.

Már már ebédhez akarnak ülni, midőn csengetés hallatszik és alig pár pillanat múlva belép a sürgönyhordó, táviratot tartván kezében. A távirat B. pusztáról jött, tehát. Gyula, a vőlegény táviratozott szeretett jegyesének. Nem. ujdouság ez nála, gyakran küld ő táviratot, hja, ilyen a szerelmes ember. Fel is bontja rögtön, de a kö vetkező percben egy velőtrázó sikol tás és mielőtt környezete megakadályozhatná, eszméletlenül vágódik a padlóra

„Gyula 10 órakor lebukott lováról és szőr- nyedt halt“. Ez volt a rövid távirat, ez vette el a szegény leány eszét.

Szörnyű lázas hetek után mint csendes elmebeteg hagyta el az ágyat. Szomorúan anda- logva a kertben a virágokat- mind leszakította, koszorúkat kötött belőlük és nyakába akasztva azokat, jár-kel föl és alá.

„Gyulának viszem“ — ez a két szó hangzik el csupán ajkairól. A csinált virágokat is a kalapokról leszedegette, mert mind-mind kell neki, de különösen a szép nefelejcset szereti oly nagyon.

Es az édes anyja ? Ali, annak hiába mond- ják vigasztalva : van még több gyermeke is, nyugodjék meg a változhatatlanba, az anya nem bir felejteni, sőt ellenkezőleg mintha még jobban fájna neki, ha végignéz többi gyermekén és látja, hogy ő, az a kedves „0“ hiányzik és vagy régen’ porlad a hideg föld alatt, vagy szenved valahol a távolban.

De hadd térjek vissza a tulajdonképeni tárgyhoz. Tehát másnap 6 órakor este elmentünk a kórházba. Nagynéném a kedves nővér Flóriánét kereste fel, kit évek óta ösmert és' ki elvezetett minket az első emeleti társalgó-terembe, ahol a gyönyörű karácsonyfa volt felállítva. A terem egyik oldalán székek sorakoztak, amelyeken a vendégek foglaltak helyet, mig a terem másik oldalán levő padok a betegek részére voltak fön- tartva. Egy remek bethlehem is állt a karácsony fától jobbra, melyben az alakok egy nagy mű vész kezéből kerülhettek ki, mert első pillantásra azt hittük élő emberek. Különösen Szent József magas alakja, amint az istálló hátteréből, mintha előre lépne a jászoly felé, oly megszólamlásig hű volt és annyira hasonlított a szerencsétlenül járt Gyula vőlegényhez, hogy ajkaimról akaratlanul is a meglepetés hangja szállt el.

Istenem, ha a szerencsétlen leány bejön és észreveszi a nagy hasonlatosságot mi lesz akkor ? Felkeltem, hogy majd figyelmeztetni fogom erre valamelyik apácát vagy ápolót, de késő volt, mert e percben nyílt a. mellékajtó és jöttek a szerencsétlen teremtések az orvosok és apácák sorfala mellett. De másrészt hátha akarattal, számításból van ez a bethlehem felállítva, hiszen hányszor megtörténi, hogy újbóli elmerázkódás és a beteg visszanyerte rendes gondolkodását. Szemeim tehát csak a mi betegünket keresték, ki végre az 5-ik sorban jött egy szelid arcú apáca mellett. Az apáca kezénél fogva vezette és éppen szemközt a kriptával állottak meg.

Szivem hangosan dobogott és egyik kezem mel az előttem levő székbe fogództam görcsösen mig másik kezemben nagy némán kezét szorítottam.

A szegény leány arca, szép vonásai alig változtak, sőt talán szebb volt mint valaha. Az a szomorú, mozdulatlan, majdnem márványszerü arckifejezés megn emesitette vonásait. Szemei mintha a messze-távolt keresnék, inkább szóra- kozottnak látszottak és nem volt bennök, mint sajnos a többi betegen volt, az a sajátszerü bamba, vagy vigyorgó tekintet.

Amint végre a betegek már mindannyian benn voltak a teremben, egy, körülbelül 40 éves nő előlépett és egyszerű, rövid beszédet tartott. Egyike volt a legjobb betegeknek, akin csak néha tört ki az elmezavar.

Az asszony beszéde után a főorvos, ki egyszersmind a kórház igazgatója, szólt nyájasan a betegekhez. Minden beteg részére volt egy kis csomagja, melyeket széjjelosztott.

Az egyik beteg, amint felnyitotta csomagját és benne a kedves szalagjait meglátta kacagott, tapsolt, örömében és nem telt bele két perc, nyakáról, derekáról függött a sok tarka barkaság.

A másik beteg pedig boldog volt, ha valaki közelébe férkőzhetett, mert azt irgalmatlanul leköpte és köpködött alattomosan a főorvosra is, mig az a csomagot átadta neki.

Mind nagyobb és nagyobb lett a lárma, hadonászás, majd macskanyávogás vegyült a zsivajba, s ime az egyik sarokban ül egy körül- , belül 14 éves leányka és nyávog irgalmatlanul: ! rögeszméje szegénykének, hogy ő egy kis cica. Mást nem akar enni mint tejet és azt is csak úgy a tányérból nyelvével fellefetyülve.

Az iszonyat a szánalom érzelme fog el és alig hallgattatják el a kis leányt az egyik oldalon, éles sikoltás remegteti meg a levegőt a bethlehem előtt. Mindenki odanéz s lám a mi betegünk csakugyan észrevette szent Józsefet. Az első sikoltás után két lépést a kripta felé tesz, majd fejéhez kap, aztán mintegy magyarázatért esdve néz körül, megtántorodik, de az őrök mellette állanak, felfogják és viszik ki. Az ajtót maga a főorvos nyitja ki és ő ‘is siet ki velők.

Egy perc müve volt az egész' A sikoltás a többi betegre is hatott, sokkal csendesebbek voltak most, de én úgy vágyódtam ki, csak ki e szomorú helyről. Még egyszer végig néztem a szerencsétlen tömegen és ott az első padsorban, mindjárt elsőnek ült elegáns fekete ruhába öl tözve egy urinő. Tartása is, dacára elmezavarának, rögtön elárulta, hogy előkelő nő lehet. Kezeire nézett le, melyek mindegyikén egy helyes zacskó volt, olyan zöld pénzes zacskók bekötött szájjal. Jobban néztem reá és az egyik zacskó duzzadtabb volt mint a másik. Úgy mérlegelte azokat kezein, mintha tudni akarná, melyik a nehezebb.

— Ki lehet az ott a pénzes zacskókkal a tenyerein — kérdeztem a legmélyebb sajnálkozás hangján nagynénémtől, de helyette egy előttünk ülő idősebb urinő felelt.

— Az a szerencsétlen ott Nyirey Kálmánná, Nyirey kapitány felesége. Ha érdekli önöket szomorú sorsa, úgy mehetünk innen és majd útközben elmondom történetét.

Persze, hogy érdekelt, követtük is rögtön és lassan, haladva a távolabb eső szálló felé, kezdé elbeszélését.

— Nyirey Kálmánná az én sógornőm, öcsém felesége, ki szerencsétlen helyzetét a most oly nagyon felkapott „jour“-ok pletykáinak köszönheti. Hja, a pletyka, ez a vegyüléke a kárörömnek, rosszakaratnak és irigységnek, de sok embernek ásta alá már boldogságát és kergette a korai halálba, vagy ami még rosszabb, az élőhalottak közé. Ilyen áldozat az én szerencsétlen sógornőm is. Korán árvaságra jutván, az N. zárdába került, hol okosságával, jó szivével, igazi kedvenc lett. így szerette őt mindenki, ki nagy vagyona, előkelő származása dácára, büszkeséget nem ismervén, nőtt fel. Nagybátyja egyszersmind gyámja is volt, de agglegény lévén, társalkodónőt rendelt melléje, midőn a zárdából kikerült.

Hasonló ilyen gazdag leány volt N. városában Gádó Elinór. Annak szülei még éltek, de az gőgös, fenhéjazó teremtés volt. Vagyonától, szépségétől elbizakodva, vagyis képzelt fényétől elva kulva, csak játszott a fiatal emberekkel és fivéremet is, bár szívesen vette, ha a legszebb tiszt ment vele, mégis egy ízben igen megbotránkoztatta.

E perctől kezdve fivérem kerülte a hiú teremtést és a bájos, nagyműveltségü Margittal foglalkozott és el is vette.

Boldogságuk leírhatatlan volt, különösen, midőn egy évre az esküvő után egy kis leány mosolygott feléjük.

Következett a nyár és öcsémnek részt kellett venni a hadgyakorlatokon, megbeszélték tehát Margittal, hogy mig öcsém a hadgyakorlatokon lesz, addig gyengélkedő felesége a babával és dajkával egy balatonparti fürdőben fognak nyaralni. M<rgit tehát elment búcsúzni társnőitől. Logelsőbben N. főhadnagyékhoz ment, kiknél épen vendégek voltak és a lugasban élénk beszélgetésbe voltak merülve. Már csak egy két lépést kellett volna tennie, hogy észrevehesse a társaság, midőn nevét hallotta kiejteni, mire hirtelen megállt.

— Ah, a Nyireyné, azt a férje csak pénze miatt vette el. Gádó Elinórtól magától tudom," hogy Nyirey tulajdonképen Eiinórba volt szerelmesedé mert a Margit mérlegtányérja — és kezével fel és alájátszott — nehezebb volt, mint Gádó Elinóré, elvette tehát Margitot, feláldozva szerelmét.

— Szegény sógornőmnek ennyit hallani épen elég volt. Finom, érzékeny lelkű, töiékeny, beteges testű teremtés a kis leány születése óta, hozzá öcsémet a rajongásig szerette, iszonyú csalódás volt ez tehát reá nézve, hogy férje mást szeret, ő pedig csak egy eszköz és holthaiványan lépett a megijedt társaság elé.

—- Mindent hallottam. Féljem baltenyerén van tehát Gádó Elinor pénze, mig jobbján az én pénzem nehezedik. Melyik is a nehezebb ? — és kezeivel játszott, mint aki valaminek a súlyát fontolgatja, aztán szomorúan maga elé nézve távozott minden köszönés nélkül.

Haza érvén, alig vette észre férjét, gyér

7

mekét, annyira elmerült gondolataiba. A szokatlan viselkedésre öcsém gyöngéden átölelte és aggódva kérdezte tőle:

— Van valami bajod talán? hiszen oly hidegek kezeid is.

— A pénztől, a hideg pénztől, válaszolta zavart tekintettel, látod ezen a kezemen van Gádó Elinór pénze, ezen pedig ^z én pénzem. Mondd, melyik is a nehezebb ?

— De Margit mit beszélsz, nem értelek, szólt megrémült öcsém gyengéden simogatva hátra dús szőke haját, mire magához tért és elmondta, hogy mit hallott a főhadnagyéknál. Lassan-lassan azonban mind jobban belemélyedt gondolataiba, alig evett s mihelyt szerét tehette, varrt Jus zacskókat és mérlegelte azokat tenyerein. Hiába utazott vele férje, vitte szórakozni, nem használt semmit. Elhoztuk tehát ide, hátha az uj környezet, gyógymód elősegítik javulását, de a ma látottak után kevés a reményem. Hallották mint köhög és milyen sovány szegényke. Hblnap meglátogatom, beszélek vele és ha a legcsekélyebb jelét veszem észre annak, hogy haza vágyódik, viszem rögtön férjéhez, kicsiny, gügyürésző gyér-, mekéhez.

Ezt mondván éppen á szálló elé értünk és' kezét nyújtva vonagló ajkakkal folytatta:

— Szívből kívánok önöknek jobb karácsonyt, mint a mienk. Bizony sokan vannak, kik a karácsonyfa lángoló gyertyácskáin át oly sok reménnyel, boldogsággal tekintenek a jövőbe és nem gondolnak arra, hogy mig ők 'ujjonganak és kacagnak, táncolnak és mulatnak, addig alig kis távolságnyira, talán már a szomszédban is, emitt egy erős férfi jár föl és alá mély fájdalommal arcán, kebléből fel-felhörgő sóhajjal, amott kezeit tördelve zokog egy megtört nő, majd lerogy térdeire és „Uram, ne hagyj el!“ nyöszörgi fáradtan, kimerülve . . .

Szent karácsony.

Milyen nagy gondolat és nagyságában milyen nemes és egyszerű. Egy jászolban világra jön egy gyermek, aki a nyomor és szegénység skáláját futja be, mint gyermek a templomba megy, oda áll az írástudók elé, vitatkozik velük, azután megkritizálja a nép erkölcseit, szegény, rongyos halásznéppel véteti körül magát és megy-megy és hirdeti az Igét, megváltani akarja a világot, uj erkölcsöket, uj rendet akar teremteni és a maga kis hívei táborában meg is teremti azt, megteremti szemben a római felfuvalkodottsággal és zsarnokias világfelfogással, a szeretet és béke vallását. Ne csak úgy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, mondja a názáreti ács mester fia, hanem aki téged kővel dob, annak kenyeret hajíts vissza.

A nagy idealista szembe száll a zsarnoksággal, a nagy idealista megéri, hogy néhány garasért elzárják, az Isten ember és tanítványainak legjobbjai kereszten végzik nagyszerű életüket. A próféták és nagyok közös sorsa ez, Ámosz, akinek az urak, a meleg fészekben ülők, szemére vetették származását és ő nemes lendülettel ezekkel felelt:

— Egyszerű pásztor Vagyok és eszem a szikomor- fenyő termését, de nem félek tőletek, mert Isten lakozik bennem és ő hajt engemet arra, hogy ellenetek és cselekedeteik ellen felháborodjam.

Isteni lélek hajtja, kergeti őket tova-tova, hogy megnemesitsék ezt a világot, űzzenek ki minden gonoszt, öljék ki a bűnt és üzenjenek háborút mindennek, ami rossz és hitvány.

A világ során eltértünk Jézus Krisztus ideáljától. Nem a meggyőződés egyszerű szavaival, nem a szeretet melegével csinálunk religiót Jézus hitéből, hanem éppen olyan eszközökkel, amik ellentétben voltak az‘ ő szivével, az ő leikével. Kasztok és felekezetek támadtak, meg- annyian a Megváltó nevével zászlójukon, nemes intencióktól eltelve talán, de nem nemes fegyverekkel küzdve a célért. Ez az esztendő is Jézus Krisztus nevével kezdődött. A Balkánon véres küzdelmeket folytattak a magukat Jézus híveinek vallók azokkal szemben, akik más templomokban imádták az Istent. Zászlókat hordoztak körül rajta Isten anyja és Krisztus képével és toborozták a híveket, mondván:

— Jertek, fogjatok gyilkoló szerszámot és öljük le a mohamedánt, pusztítsuk ki őket, zavarjuk ki lakhelyükből, boncoljunk fel öreget és gyermeket és védtelen asszonyokat!

Fájdalmas mosollyal gondol mindenki erre. a „szent“ felhívásra és maga elé idézi Jézus Krisztusnak szenvedő alakját. Óh milyen tüzes beszéddel csapna ő le ezekre az álnokokra, akik az ő nevével gyilkosságra bujtogatnak.

De áldás és béke honol megint az országok és népek fölött és a sok és nagy megpróbáltatás, amelyen a világ ez -évben átment, ismét kezd feledésbe menni, talán, hogy helyet adjon újabb