Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-21 / 3. szám
3. szám XL. évfolyam Szekszárdi 1912 január 21. Függetlenséai és 48-as politikai hetilap 9ierke«ztö«é(| B»*eré<li István-ntcza 6. s?,., bová a lap szellemi részét illető minden közlemények httézendők Felet ob 11 Kiadóhivatal Telelőn 11 Votfiéf-féh nyomd# r.-t., kova a lap részére miadennemü hirdetések és pénzküldeményeb infézendők Felelős szerkesztő BOOK VILMOS Pőfllonk atari HORVÁTH IGNACZ Megj«len hetenként egyszer, vasárnapon Eiéltzetési ár: Egész évre 12 K, V» evre 6 K. évrfc $ & Számodként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 5 korona, 100—200 szóig 9 korona 200 — 300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér Passiv resistencia. Magyarország tanítóságának mintegy 40.000 tagból álló egyeteme nagy arányú mozgalmat indított helyzete javítására. Az -a nagy erkölcsi erő, amely a társadalomnak e koloszális nagyságú osztályában rejlik, a mozgalom célját biztosítani fogja, ha az szenvedély nélkül, jól megválogatott eszközökkel foly le. Magam is tanító vagyok, kezdettől fogva a legnagyobb érdekkel kísérem ezen nagy mozgalmat s azt elvben helyesnek és méltányosnak tartom, hisz önmagamat tagadnám meg, ha nem igy lenne! Azonban, ha lényegileg álláspontunk ugyanaz is, ami az összeségé, nem mindenben fedi sokaknak talán a többségnek álláspontját, az eszközöket illetőleg. A mozgalom végcélja, hogy a tanítóság az állami tisztviselőkre kiszabott fizetési osztályokba soroztassék, nemcsak anyagi, hanem morális szempontból is nagy fontosságú, mert csakis ennek megvalósulása fogja a tanítók társadalmi pozícióját a többi tisztviselőkével tényleg egyenlővé tenni. Mind -addig mig ez be nem következik — hiába mondja ki a törvény — ez az egyenlőség csak papiroson lesz meg. Ez a mozgalomnak morális indító oka, talán még fontosabb s a mozgalomnak nagyobb jogosultságot kölcsönöz az anyagi indító ok, az igények folytonos emelkedése. Ezen igény-emelkedés — ha nem megy tul- ságba — nem egyén* hiba, hanem a korszellem egyenes folyománya. Ehhez járul a szertelen drágaság, melynek következtében az élelmiszerek, ruházat és egyéb fogyasztási cikkek ára 70 százalékkal emelkedett a közel múlthoz képest. Hogy az igények folytonos emelkedése a társadalmi szellem . léhasága, könnyelműsége, felületességéből vagy ellenkezőleg, azon magasabb önbecsérzetből ered-e, melyet az emberiség folytonos magasbodó fejlődési foka oktrojál a társadalomra: erről lehet vitatkozni, de egy minden esetre igaz és ez az, hogy bizonyos fokig az egyén nem vonhatja ki magát alula, ellenkező esetben Don Quijotte szerepére jut. A fizetés emelési mozgalomnak egyik fő oka — az igény emelkedés és drágaság —- tehát nem függ teljesen önmagunktól, ez az oka, hogy maga az intelligens társadalom is — kevés kivétellel — méltányolja mozgalmunkat; sőt mi több, mélyebben fekvő okoknál fogva rokonszenvez is azzal. És mi e rokonszenv- ben találjuk a legnagyobb garanciát arra, hogy a mozgalom sikert arat. Éppen azért nagyon fontos, hogy e rokonszenvet megtudjuk őrizni. Imént mondottuk, hogy e ro- konszenvnek mélyebben fekvő oka van. — Kutassuk, honnan ered ez s az ok természetszerűleg rámutat arra is, hogy hogyan biztosíthatjuk azt továbbra is magunknak. A modern társadalom a tanítóban nem csupán iskolamestert lát, minthogy a modern tanító nem is lehet csupán az, hanem egy kulturális tényezőt, akinek hivatása és erkölcsi kötelessége az iskolán kívüli működésével, a népmüveltség emelésével a tömegbe ideálisabb gondolkodást bevinni. S a modern tanítónak ilyennek is kell lennie, munkája — hogy egy fizikai hasonlattal éljünk — egy erő parallelogramhoz hasonló, melynek egyik tényezője az iskolai oktatás, a másik az iskolán kívüli működés és ezen parallelogram eredője az, amiért a társadalom rokonszenvez mozgalmunkkal most is, mikor alig múlt még négy éve a nemzet milliókkal jött segítségünkre az addigi tart. hatatlan állapotok megszüntetése céljából. A nagy aránytalanság a tanítói fizetéseknél megszűnt ugyan, de még mindig nincsenek meg a jogosan reménylhető eredmények ; ez az, ami jogosulttá teszi a megindult mozgalmat. De bármily jogos és méltányos legyen e mozgalom, nem szabad | túllépnünk bizonyos határokat, nehogy a. I célt kockáztassuk. Sokak, talán a többség | véleményével találjuk magunkat szembe«, ; — ez az mire kezdő soraimban már céloz- ! tunk — midőn megütközéssel konstatáljuk, hogy a múlt decemberben Budapesten az állami tanítók egy türelmetlen töredéke kimondotta, hogy a tanítóság semmi iskolán kívüli kulturális munkát ne teljesítsen mindaddig, mig célját el nem éri és igazán sajnálni való, hog\- e mozgalom naponként tért hódit. Passiv resistenciának mondjuk ezt — ami, hogy úgy fejezzük ki magunkat — szalon képes ezköz, de kérdés, igy fogja-e fel az intelligens elem ? nem-e keményebb nevet ád neki, amiért elveszíthetjük ama rokonszenvet, mely célunk elérését van hivatva elsősorban biztosítani. De nem tartjuk szerencsés eszköznek a passiv resisten- ciát más szempontból sem. Ha a társadalomnak tisztábban látó és világosabban gondolkodó intelligens elemei sztrájk-izünek találják ezt az eszközt, a köznép, a munkás- osztály egyenesen annak fogja minősítem és ebben rejlik a morális felelőség legna-. gyobb súlya. A néptanítói karnak erkölcsi kötelessége az áldatlan bérharcok ellen küzdeni; sok időre szinte lehetetlenné válik ezf mert a nép az ő gyengébb Ítélő tehetségé i Kovách Bandi története. — A ,Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — , Irta : Alföldi. (Folytatás és végé.) Őszre járt az idő, ködök ülték meg a fák sárgás leveleit s vastag rétegként nehezedtek a haldokló természetre. Sötét-szürke fellegek kavargó játékba fogtak a magasba, s a sivitó szél végig kopogtatta fagyos kezeivel az ablakok tábláit. Örülhetett, kinek meleg szobájában vigau pattogott a kandaléban a tűz szikre,, az izzó fahasábokról. Csúnya varjak kiállhatatlan károgással ke ringtek a házak felett s nagy csoportokban szállták meg a fák koronájuktól fosztott száraz ágait. Ilyen időben jelezte Kovách Bandi a szol- gabiró, hogy látogatást kíván tenni. ' Egy rövidke kis levél, hivatalos stílusban, pár sor írással, csak ennyi volt benne: ' ‘ Kedves Bátyám! Ma határoztam el, hogy 7-ón'elmegyek. Készítse el leányát addig- mert nem szeretem a pózt. Azt hiszem, mi sem áll utamba, a leányának boldog jövője biztosítva leend,- Tehát a viszontlátásra. ‘ Bandi. Forgatta reszkető kezében az öreg iskola- mester a levelet, elolvasta párszor, de akárhogy erőltette is szemeit, bármint okoskodott is vén eszével, apai szive sejté : nincä ebben a levélben meleg szeretet, gyöngéd szó . . . rideg betűkben hogy is lehetne boldogság, élet. Megmutatta a feleségének, mit szól az hozzája; az asszonyt szív talán jobban tud olvasni a sorokból, a hideg stilus mellett is talál valamit, ami a szivnek melegséget ad. O, hiába töri rajta öreg eszét, vén, deres feje csak tagadólag bÓlintgat. Azután olvasta az asszony is. Óh ! neki nagyon tetszett. Talán nem is bírta végig böngészni a ci- környás betűket, de egy „valóságos“ szolgabiró akarja az ő leányát; az már más! És neki tetszett. .... fényes szobák termeiben járhat, hol a metszett üvegek mellett a sok ezüst és arany miatt csak úgy káprázik az ember szeme. Puha ottomán kínálja üléssel, s a sok fényes rtiháju inas mind az ő szavát lesi csupán. Megcsókolta annak a vén embernek a barázdált, ráncos homlokát, s csak annyit mondott: . . igy gondoltam én is, ilyennek álmodtam az én gyermekem boldogságát“ — s futott, hogy leányának is megvigye a hirt, a szerencsét, s anyai jó tanácsaival hamarosan szolgálhasson. Az öreg meg fogai között dörmögé; , . . nem lesz abból semmi. A leányszbba csöndes magányában szaporán öliögeté. egyik bogot a másik után Böske: S midőn anyja belépett hozzája fürgén szökött fel hozzája a hímző asztala melől, s forró j csókot nyomott édesanyja vértelen ajkára. De nvm tudta elgondolni, miért kisirt szemű | az ő édes szülője; pedig mosolyogni is tud ? '• • • \ • Az meg, hogy leült vele szemben, magához inté, vinné közelebb a székét, mért komoly beszédje van vele. S szapora bőbeszédűséggel elmondta hirtelen a levél érkezéséi. De anyai tanácsra nem volt már szükség. Böske, hogy hallotta anyjának szavait, előj szőr megriadt, elsápadt, s reszkető kezét kivoná I az anya ölelő karjai közül. Egy élet játéka villant meg lelkében ; azután felemelkedett, esdő szavait anyjára emelte, hófehér ajkai megmozdultak s fátyolozott, de határozottan mondta : „Nem, .és sohasem !“ . . . Azután, mintha tudta volna, hogy rosszat cselekedett, hogy édes szülőjének fájdalmat okoz ; lehajtotta koronás fejét az asztal hideg márvány- lapjára, eltemette arcát és sirt, fájdalmasan, fuldokló zokogással ... Csak azt vette észre, midőn valaki lehajolt hozzája, s forró csókot nyomott illatos hajára, s meleg könnyeket érzett a homlokán alá peregni,. Föltekintett. Édes apja állt mellette. Megölelte a vén embert, ránehezedett annak gyenge villáira, s csak annyit mondott elhaló, siri hangon: . - apám! mentsen meg, nem akarok azé az emberé lenni Hogy minő éjszakája volt akkor mindhármuknak : ki tudna erre feleletet adni . . .? De oly közel volt a kitűzött nap, nem lehetett előle kitérni. És megjött egy délután a szolgabiró kocsija. Az aranysuj tásos dolmányu legény vígan pattogtatta az ostort, repült a két szürke a falttá végig a döcögős utón. A sok kiváncsi szem hiába kandikált ki a muskátlis kis ablakokból, nem láttak azok semmit 8 hogy megállt a kántorék alacsony háza 'előtt, vígan ugrott ki, szinte feszesen a szolga biró, meg sem várta, mig leségélik. , Szapora léptekkel haladt a gyeppel benőtt lépcsőkön fel, s hogy kopogtatás után belépett a kis ház kápolnájába: két öreg lélek fogadta csupán.
