Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-24 / 12. szám
12. szám XL. évfolyam Szekszárd, 1912 március 24. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség íWegjelen hetenként egyszer, vasárnapon Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Felelős szerkesztő Főmunkatárs Előfizetési ár: Egész évre 12 K, evre 6 K, */4 évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények inrézendők BODA VILMOS HORVÁTH IGNACZ Hivatalos hirdetések: 100 szóié: 8 korona, 100—200 szóig 9 korona 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyilttér garmond soronkint 30 fillér A vízvezeték tervezete. Megemlékeztünk múlt számunkban, hogy a pénzügyi, építkezési és közegészségügyi szakosztály a Becsey vállalkozó mérnök által készített vízvezetéki tervezetet letárgyalta és elfogadta, sőt a csatornázás tervezetét is, erről azonban egyelőre a tanács nem szándékozik a képviselőtestület elé javaslatot terjeszteni, mivel a vízvezeték is olyan horribilis — bár érthető — kiadást követel, hogy a tanács tagjai közül sokan a vízvezeték ügyét egy magában is pesszimista kilátásokkal kezelik. Tény az, hogy ez a két kérdés, a vízvezeték és a csatornázás időbelileg — de nem sokáig egymástól elválasztható, — de a vízvezetéket előbb-utóbb szükségszerüleg követnie kell a csatornázásnak, mert a vízvezetéki szennyvíznek nyitott árkokban való levezetése aligha fogja a közegészségügy jobbítását eredményezni. Szóval egyik kiadás okvetlen maga után vonja a másikat, ezért mondtuk ezen ügyhöz legelőször hozzászólva, hogy a vízvezeték előtt a kellő mennyiségű vizet biztositó bővizű kútra van szükség s csak azután gondolhatunk az elvezetésre, viszont a csatornázást meg kell előznie a vízvezetéknek (s nem mondtuk ezt fordítva). A 12.000 koronáért kiszitett tervezet tagadhatatlanul szép és nagy szakmunka s kivánjuk, bogy ne maradjon az örökké a város által készíttetett iskolai dolgozat. Hogy ezen fontos kérdés azonban kellő megfontolás és a következmények minden oldalról való megvilágításával kerülhessen döntés alá, tartottuk szükségesnek ezen ügy minél szélesebb körben való megismertetését. Nem mint szakkérdést, hanem mint közérdekű intézmény megvalósításával járó újabb közterhet kell ezt különösen előre ismertté tenni, mert hisz azon sokféle előny, mely a vízvezeték utján nyert bő és tiszta ivóvízzel jár, ismertetésre nem szorul, a mennyiben mindnyájan eltudjuk képzelni, milyen kellemes életet nyújthatna egy főnyeremény, saját fogat, úri mód, kéjutazá- sok, egészséges életmód stb., csak a főnyereményt nem tudjuk megütni. Ezért aztán csak akkor megyünk be a boltba uj és szép ruhát venni, ha van rávalónk. Azon fordul meg tehát az egész ügy, hogy van-e rávalónk ! ? Van-e 600.000 koronánk a vízvezetékre s lesz-e 3—400.000 koronánk majd a csatornázásra ? 1 Mivel pedig mindenki tudja, mennyi pénze van és hogy mennyi pénze nincs az erszényében, mi a magunk részéről csak a kérdést fogjuk megvilágítani és feltenni, a városatyákra bízván arra a felelet megadását- — A tervezet szerint mindenek előtt szükség van egy a már meg levőnél bővebb 150 mm. átmérőjű csőnyílással és vörös fenyővel bélelt öntött vas- csövű ártézi kútra, melynek költsége 45.000 koronában irányoztatott elő. A villanytelepen felállítandó egy uj 140 lóerős Diesel-motor, mert a villanytelepen levő mostani a viz elhajtására a kellő nyomóerőt szolgáltatni nem volna képes s egyébként most már nappali áramra is szükség lévén, maga a villanytelep sem lehet el egy kisegítő motor nélkül. Ezen motor, valamint a rezervoir, csőhálózat és a közkutak felállításának költségei 441.921 korona 21 fillérben vannak előirányozva. Előre nem látott kiadások címén hozzá véve ehez az építkezés nagyságához mérve nem túl nagy összegben beállított 50.CK0 koronát és a vízmű és villanytelep bekerítésére előirányzott 10.000 koronát summa-summárom hatszázezer korona. Ha már most ezen összeget kölcsön véve felállítottuk a vízvezetéket, évente a fenntartásra rá kell költeni 55.000 koronát, mely összegben benn vannak a következő főbb kiadási előirányzatok: A 600.000 K kölcsön 50 évre megállapított annuitására 27.000 K, villamos- áramra 13.000 K, évi karban tartásra 2500 K, kisebb költségek a berendezés tisztitása, tatarozása, hibák pótlása címén 9420 K, személyi ki adások 5760 korona. Ezen kiadások összegéből a személyi kiadásoknál 2050 korona a villanytelep terhére esik, mivel a személyzet közös lesz, mutatkozik az évi 55.000 koronában előirányzott évi teher, mely a városi évi költségvetést a vízvezeték tervének megvalósításával 50 esztendőn keresztül tulajdonképen terhelné ezen előirányzatok reális volta esetén. Ez az évi 55.000 korona teher azonban minden esetre minimális tehernek veendő s ennyit kell legalább elbírnunk. Most az a kérdés, honnan vesszük be évente ezt az 55.000 koronát ? ! Ki fizeti ezt az összeget? Fizetik a város háztulajdonosai. És pedig nem mint községi pót- adót, az marad ettől elkülönítve, a sok, eddig kielegitetlen igény fokozatos megvalósításával járó folytonos emelkedési kilátásokkal. Érthetőbben, a pótadó külön, a saját szakállára fog az idők folyamán emelkedni, mert hisz a városi adminisztráció is még embrió korában van s igen sok, más nemű rendezni való is van még a város köAnnak jó . . . Annak jó, a kinek nincs senkije, Ki nem szeret erősen, igazán, Kit rabbá nem tesz se asszony, se lány És nincs, kiért aggódjék a szive. Az élet útját ki úgy járja be, Hogy a leikébe senkit sem fogad, Nem ismeri a féltő gondokat S nem nézi, hogy valaki szánja-e ? Ki meg nem ért s a kit nem értenek, Ki ha eléri, a miért eped, Ott hagyja és nem gondol többé rája; Ki nem emlékszik, mindent elfeled, Ki sohasem tesz szent ígéretet, Mert senkinek sincs soha bánatára! _____H0NTHY ISTVÁN. Mi kor nem tudunk felejteni. — A „Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — Irta : Alföldi. (Folytatás és vége.) M int a tarkaszárnyu, himes lepke vidáman száll a meleg napsugárban, mindig feljebb és fel jebb játszadozva ; úgy ők is, pár biztos fordulat után simán siklottak a táncosok tömegében tovább-tovább . . . Végre a főhadnagy törte meg a hallgatás bilincseit. A lágy muzsika mellett olyan édes a csevegés, s annyit tudnak ilyenkor beszélni még azok is, kik egyébként olyan zárkózottak, némák ; s a tánc annyi kis szivet nyitott már meg, amelyet eddig bevehetetlennek vél tünk ; annyi édes emlék, ábránd, képzelt idea nyert itt életet a valóságban is : tudják azok, akiknek szivük valamikor is fájt; akiknek a lelkűk titkon vágyakozott valamiért, vagy valakiért . . k A táncban nyilnak a legszebb rózsák, a legillatosabb virágok ; amiket leszakítani ilyenkor nem is olyan nehéz ; s aminek édes emléke ott él a leányszoba szentéljében, vagy a bánatos asszonyka szalonjaiban. Mondja Irén, boldog maga ? . . . s hogy nem kapott feleletet azonnal maga folytatta: Én látom, hogy nem örül az én jövetelemnek. Talán legjobban szerette volna, ha többé nem is létezem. Ha valaki betegség örök pihenőre szólított volna, vagy ha a tiripoliszi ég alatt szunyadnám vesztett boldogságom . . . ? Akkor talán könnyet is tudott volna sirni éretten^ egyetlen drága cseppet, a maga isteni szép szemeiből : s most szánni sem tud már . . . ! ? Irén lesütött szemeivel csak annyit mondott: Ne kínozzon, mert . . . S a főhadnagy mosolyogni próbált. De keserű volt az a mosoly, ha látta volna ; maga is megijedt volna tőle. — Ne kinozzon ? — kérdé a főhadnagy — hát kin még az emléke is annak, ami valamikor annyi édes pillanatot adott nekünk V — Régen volt s ma már férjes asszony vagyok — feleié kurtán. — Tudom, de azt is tudom ám, miért lett azé az emberé ! — M«rt szerettem, mert becsületesnek ismertem s ma is annak tartom. Mert midőn egyedül éltem itt anya nélkül, senkisem volt hozzám annyi gyöngéd figyelemmel, senkisem mutatott annyi szeretetet, mint a férjem : azért lettem az övé. — S ha itt nem lehetett senki — folytatta a főhadnagy — nem volt e valaki mégis, talán távol, aki annyit gondolt magára, akinek minden perce csak úgy volt boldog — ha Irén — magára emlékezett ? Egyedül élve, más ég alatt, idegen emberek között, olyan jól esett nekem, ha hazámra gondolhattam. A buzavirágos mezőre, a délibábra, a dalos pacsirtára: magára, csakis magára Irén ! Ha garzon lakásom küszöbét átléptem s beletemethettem magam szobám némaságába, nem kívántam mást, hiszen minden élettelen bútor beszédes lett, a levegő illatos, ha a maga fényképét el el nézve, könnyes szemmel csókolgathattam azt a karton lapot. Mondja, hát maga nem gondolt soha a múltra ? soha, sohasem ? ! Álmában éjszakánkint, vagy az egyedüllét magános perceiben, sohasem ? ! Irén felnézett s látta a főhadnagy viaszsárga arcán mint égnek a tíiz-rózsák, mint a halálra vált betegnél az utolsó tusánál, mikor valaki az életért küzd erőtlenül — utoljára. Feleljen az ég szerelmére, hiába jöttem volna ide utánna ? Mert megvallom, csak azért vagyok itt s addig leszek itt, mig meg nem tudom : miért lettem száműzve, miért lettem megsemmisítve az életre. S az asszony lelkében iszonyú vihar tombolt. Megmondja az igazat, hogy az apja akarta, vagy elárulja magát, hogy soha sem szerette a férjét, most meg gyűlöli is s hogy szivében még mindig él élénk emléke a múlt kedves emlékeinek ? Vagy azt árulja-e el, hogy még mindig szereti őt s egyedül csak őt ! Ha lett volna gyermeke, csak egy parányi kis pólyásbaba, óh ! be könnyű lett volna most a felelet. De a férje még azt sem adott neki, két év után. De mit is adott ? Sivár egyedüllétet, szerelem nélküli bánatos életet. Ma sem törődik vele, hiszen egyszer sem kereste még fel, hogy megkérdezze : mit csinál, hogy mulat ?
