Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-24 / 12. szám

rül, a vízvezetéktől elkülönítve is, ami szintén költséggel jár.

A vízvezeték fenntartására tehát nem a pótadó, hanem egy uj adó, az úgynevezett viz díj fog szolgálni, ami végtére annak, akinek fizetni kell, mindegy. Ezen vizdij kivetésénél a tervezet az egész várost 3 övezetre osztja s ezen övezetekre külön- külön állapítja meg a fizetendő vizdijegy- séget, vagyis azon összeget, mely egy évre egy négy fallal körülvett helyiség (ez lehet szoba, bolt, konyha, kamara, istálló, pince stb.) után fizetendő.

Az egyes lakóházak övezetbeli beosztásánál figyelembe vétetik az utca hossza, a lakhelyiségek száma, a házlakók vagyoni helyzete és társadalmi állása, vagyis egy és ugyanazon utcában levő lakóházak két övezetbe is tartozhatnak.

Ez a vizdij egység az I. övezetben 3*40 K, a II, övezetben 5'15 K, a III. övezetben 6*86 K-ás tételben van előirányozva s igy kapnánk meg az évi 55.000 koronát, számítva, hogy az I. övezetben 1533, a II. övezetben 3416 és a III. övezetben 4672 négy falai kerített helyiséget.

A vizdijegység összegbeli megállapításánál figyelembe vétetett, hogy az évi víztermelés 329*000 hl., melynek előállítási önköltsége hl.-ként 16*7 fillér s eladási ára hl.-ként 30 fillér. Az ezen tétel mellett előirányzott vizdijakért kapnak az I. övezetben 114 hl., a II-ban 171 hl, a Ill-ban 228 hl. vizet évente, mig a túlfogyasztás azoknak, kik a vizet lakásukba bevezetik, hl.-ként 30 fillér. A bevezetés nem kötelező, költsége egy csapra 80—100 koronára tehető, a vízmérő óra díjmentes.

Nem kábulva bele a számokba, kétségtelen, hogy ez a terv szépen, méltányosan van aránylago^sági szempontból meg- készitve.

Most csak az a kérdés, hogy befolyik-e az évi 55.000 korona bevételi előirányzat évente zavartalanul. Az évi kivetett állami és egyébb adóknál Szekszárdon köztapasztalat szerint a kivetés évében befolyik az évi kivetés 60 százaléka, második évében befolyik a további 10 százalék, a harmadik és negyedik évben a további 10—10 százalék, mig az ötödik évben a hiányzó 10 százalék behajthatatlanság címén leírandó lesz . . .

Nincs okunk feltételezni, hogy a vizdij tartozását az is kifizeti, aki az adóját sem tudja megfizetni, sőt még azt sem fogad2

_________________________________

TO

LNAMEGYFI KÖZLÖNY 1912. március 21.

1 hatjuk el, hogy a vizdijat jobban igyekeznek majd az adónál fizetni.

De joggal állíthatjuk ennek az ellenkezőjét. Mert aki már az adóját is nehezen és kínnal bírta fizetni, az ezt az újabb terhet talán el sem bírja. S annál kevésbbé, mert ez a vizdij nem egy kis újabb sallang lesz az eddigi adó mellett, hanem egy tekintélyes külön tartozás. Hiszen az I-ső övezetben, ahol a háztulajdonos 1 szobás lakóház után évi 5—6 korona adót fizet, vizdij címén 17—20 koronát fizetne évente, mert hisz összesen 5—6 négy fallal kerített helyisége van.

Meg tudja ez majd fizetni a vizdijat? Önként alig s behajtani miből lehet, csak a házból s vájjon abból is lehet-e, hisz adóssággal terhelt, állami adója is behajthatlan. S vájjon olyan kilátással és biztosítékkal, hogy a házat majd ellicitáljuk a vizdijért, g szabad-e ilyen terhet a lakosság vállaira J rakni ! ?

De ve yük a legmódosabb körzetet, | ahol 30—40, sőt több négyfallal kerített i helyiség van egy-egy házban. Itt az évi | vizdij 180—200 korona stb. közt váltakozik nék, illetve felül is emelkednék.

Hát magára veszi ezt a terhet a III. ] övezetben lakó háztulajdonos, kinek legtöbb- jj jének már van meglehetős saját kútja s ! kihez a meglevő ártézi kút nincs messze? t Csak azért, hogy valahol az I. övezetben a l szórványosan levő házak alkotta rossz ut- í cákban finom vízvezeték hirdesse a modern | városi élet bimbódzását. Nem felelünk mi I ezekre a kérdésekre, mert hisz nagyon nehéz egy ilyen áldásos, közhasznú kérdésről i másként mint lelkesedve szólani, dehát ki tehet arról, ha mi még nem birunk repülni.

Könnyen a maradiság, a visszafejlődés, élhetetlenség vádja éri a kishitüt, de sokszor látszik az óvatosság is kishitűségnek, de sokkal többször éri csalódás a vérmes, korai reményeket.

Nem lehet komolyan számításba venni az évi államsegélyből remélhető fölösleget, a rendőrség államosításával beállható megtakarítást, kevés bevétel remélhető a túlfogyasztásból s igy amikor a most megállapított vizdijtételek mellett sincs biztosítva kellőleg az évi 55.000 korona fentartási költség bevehetése, alaptalannak kell tartamúik a vizdij leszállításának lehetőségét, és joggal kell félnünk annak felemelésétől.

Ezért látjuk mi ilyen szomorú perspec- tivából ezt a drága tervet.

De mint előre bocsájtottuk. ellene szólni nem akarunk, csak megmutatjuk az érem másik oldalát is, hogy a döntésre illetékes faktorok tisztán lássanak.

Mivel pedig a józan Ítélés soha nem optimista, azért tartottuk mi fényűzésnek, hogy a város legalább ez idő szerint kivihetetlen tervezeteket készíttet, mert ha már a vízvezetéket külön sem bírjuk, hogyan bírnánk ki a csatornázást, ha 10 —15 évvel utána létesülne is az ! ? A gyengeség elismerése pedig nem maradiság. e. i.

Egy humánus intézményről.

,,Mindnyájan egyért, egy mindnyájáért“ — nemes és magasztos elvet irta zászlójára a „Magyarországi Munkások Rokkant és Nyug- dijegylete“,- amidőn 1893 ban hódító útjára indult az országban. Alapitói és úttörői valóban a legszebb, az emberiség érdekében a legnemesebb célt szolgálták : azok támogatását mozdították elő, akiknek a kultúra, az áldatlan létküzdelem harcában, a szeszélyes sors játéka és az emberi szervezet múlandóságát ékesen bizonyító életerő elfogyása kihullatja az ember kezéből azt a szerszámot, amelylyel önmagának, önéinek és a nagy emberi érdekközösségnek a kenyeret, a mindenkinek betenő falatot keresi.

E legnemesebb intézmény XIX. évi zárszámadása fekszik előttünk, mely híven számot ad eddigi sáfárkodásairól, s minden hangzatos frázisnál ékesebben bizonyítja áldásos hivatását és közhasznú tevékenységét s megcáfolja a rossz- akaraíuak által terjesztett azon tévhitet, hogy ,,egyletünk csak akkor ád segélyt valakinek, ha a fóliába már a sírban van".

A becsületes gazdálkodás, a körültekintő és ügy buzgó vezetésnek tudható be, hogy törzsvagyona 7.687,137 korona. Külön alapjai 518,363 korona, igy tehát összvagyona 8 millió 205 ezer 500 korona. Az 1911. évi vagyonszaporulat 1 592,619 korona.

Segélyezések címén 1903. óta 1.635,000 koronát fizetett ki 1323 rokkant, 363 árva és számos özvegy segélyezésére. Ennyi ezidőben azon tagjai száma, kik a koldusbottól meg vannak mentve, ennyi azon árvák száma, kiknek köny- nyüit letörli s segédkezet ad az özvegyeknek, hogy megmaradt árváiknak, ha nem is sokat, de legalább havonkint egy biztos összeget nyújt a nehéz élet fentartására.

A legsajnálatra méltóbb azonban az, hogy hazánk 22 millió lakosa közül csupán 142,593 ember értette meg a kor szavát és látja be e humánus intézmény jótéteményeit s lépett azok tagjai sorába ; a többi nem ismeri még az „egyesülésben rejlik az erő“ hatalmas, imponáló erejét: 425 fiókpénztára és 183 tagcsoportja van. A jelentés beszámol, hogy az 1911. évben minden téren örvendetesen haladt az egyesület, fejlődött és erősödött. A múlt évben 31,447 uj taggal szaEhelyett leül a kártya asztal mellé s fel sem kell, mig üres zsebbel vége nincs a pártinak.

Pedig sohasem kívánta annyira az urát, mint épen most.

Mit feleljen ? s mig ő ezen töprengett, vergődött, mint a lépre ment madárka, a főhadnagy diadala tudatában vagy csak a lelke sejtette-e, de most hévvel beszélt tovább :

Jól van, ne feleljen szavaimra, ha azok kínosak Irén magának. De miért az utolsó levél, mikor tudta, nem mond igazat? Miért hazudni az elitéltnek az utolsó percben is boldogságot, menyországot, esküdni, mikor tudta jól : nem igaz annak egyetlen sora, szava sem ?

Miért ily rémesen kivégezni valakit, mikor úgyis megölte volna a lelkemet, ha megírja az igazat ! Miért kínozni az embert boldogsággal, mikor tudja, megöli az holnap ?

Miért esküdni szerelmet, mikor a kifent tőr elég erős ahhoz, hogy egyetlen döféssel eloltson egy életet ? Miért tette ezt, feleljen Irén ? !

S az asszony nem haragudott a goromba szavakra, felelt neki. Leszámolt önmagában mindennel ami szent és drága volt előtte. A főhadnagy esdő, könyörgő szavaira nem volt már asszony, aki bele tudott volna törődni a jelen sivár, engesztelhetetlen életébe, újra a szív asszonya lett — mint oly sokan — s csoda-e, ha az az agyonkinzott, sebes szív érezni próbált és szeretni ; megtépett, vérző lélekkel : ha mindjárt a becsület is az ára.

Mit veszithet ő : semmit 1

A férjét ? — nem sajnálta, mást úgy sem áldoz fel. S hogy élni kívánt, ki tudja bün-e, ha ott keressük az életet, ahol lakozik, ahol felénk árad annak melege, szeretete, boldogsága ? S hogy ismét boldogtalan lehet, arra ki gondolna

akkor, midőn a szív telve van szerelemmel. Szólni próbált már {

— Igen, legyen minden elmondva ön előtt :

Az apám akarta, hogy felesége legyek a

férjemnek. Az utolsó estén írtam a levelet, reszkető kezekkel, bánatos szívvel, könnyező szemekkel. Azt gondoltam, erős leszek, bátor bevallani atyámnak titkolt szerelmünket. De reggel, midőn ő mosolyogva lépett szobámba s homlokon csókolt s öreg kezeivel végig simogatta-kisirt, bánatos arcomat, mosolyogni próbáltam s nem mertem megbántani az édes apámat. S férjhez mentem.

A főhadnagy közbevágott s kérdezte :

■— És sohasem gondolt arra, mit csinál az a másik, az első ? A leányálmok első tündére, a leánysziv első ideálja, bálványa, szentsége? Az első, akinek olyan félve nyújtjuk ajkunkat a legelső édes csókra, pirulva, reszketve ? Csókot, mit feledni nem lehet. Csókot, aminek nem lesz párja soha, sohasem többé az életben. Erre nem gondolt, ugy e, ezt már elfelejtette? — és szelíden vonta az asszonyt közelebb magához, hogy érezze annak pihegő mellét, a vér gyors játékát az izmokban.

— Ugy e, ezt is elfeledte — kérdé ismét.

Irén mélyen elpirult.

Érezte, ő lesz a vesztes, de nem tehetett egyebet. Vagy otthagyja s akkor a főhadnagy ki tudja mit cselekednék utána s a hazudozás- hoz sem volt már elég lelki ereje, igy nem maradt más hátra : megmondani az igazat.

Szemébe nézett a főhadnagynak s mondá:

— Igen, az apám kényszeritett, én sohasem szerettem őt, ma sem kívánom. Oltár volt a szivem s a kép rajta maga volt Pista. Mikor férjhez mentem, rombadőlt az oltár... Minek jött hát el ide? Megsirattam vesztett boldogságom s

temetgetni próbáltam, de nem bírtam. S most itt van, eljött. Tudja, hogy nem szeretem a férjem, de mit akar, mikor megesküdtem neki az Isten és emberek előtt. Most már nem lehetek Pista a magáé. Eltemetem magamat régi emlékeim közé s élek iszonyúan szenvedve, de számomra nincs már más megoldás. Azért kérem, ha van számomra szivében még egy kis irgalom, kerüljön s temessen el: én nem haragszom. De feledjen, hisz ez mindkettőnkre rossz, csak veszedelmes leend.

— Bocsásson meg s váljunk el békével !

Esdő tekintete találkozott a főhadnagy haragos arcával, szemeivel.

— Nem, istenemre nem 1 . . . Nem lennék férfi, ha engedném, hogy az életem boldogsága szenvedne mártírként, fogoly gyanánt egy életen keresztül, csak azért, mert elrabolták.

— De mit akar tenni . . . ? — kérdé az asszony ijedten.

— Eh ! mit tudom én ma még, de nem engedem, hogy szenvedj ; nem akarom látni, tudni, hogy kin minden pillanat, amit élned kell.

— Az istenért Piéta ! . . . mit csinál? gondolja meg . . . Ma még senkisem tlidja a városban, hogy mi valaha is ismertük egymást s hogy szerettük egymást és ugyanaz a szerelem éltet, tart főn bennünket. Legyen esze! . . . Nézze kis csacsi. Most már tudja, hogy szeretem ; nem akarom, hogy mindenki arról suttogjon a városban. Látja, legyen jó az urammal s úgy eljöhet hozzánk s többször találkozhatunk . . .

Ezt már kipirult arccal, égő szemekkel mondotta. S a főhadnagy megértette. Megcsókolta az asszony kezét, . . . hogy letette, befordult a kártya szobába . . .