Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-17 / 11. szám

____.2

Fé

lnapjukat lekötő temetés, vagy más funkcióért pedig 11, illetve 22 krajcárt kapnak, Kérték, hogy némi kárpótlásul a hitközség csak egy évre szavazzon meg 200—200 korona drágasági pótlékot, miután reményük, hogy az állam fogja a legrövidebb időn belül rendezni a tanítók fizetését.

A hitközség most vasárnap tartotta e tárgy ban már a második közgyűlését. Mikor két héttel előbb került gyűlés elé ez ügy, a hitközség egyik vagyonos, gyermektelen-tagja vitte a nagy szót a tanítók kérelme ellen, akiről tudva van, hogy ellensége a tanítóknak. De azt is beszélik városszerte, hogy különben sem a szegények iránti jóakarat vezette, mint hangoztatta, hanem egészen más érdeket szolgált. Természetes, hogy ily szóbeszédnek gazdája nem akad. Ellene volt a kérelemnek a hitközség gondnoka és pénztár noka is, amaz azt merte állítani, hogy : ,,a tanítók kérelmében valótlan állítás foglaltatik“ mikor azt mondják, hogy ingyen teljesitik a hitoktatást és a kántori teendőket.

A tanítók visszautasították e vádat és rámutattak, hogy a hitközségnek módjában volna a kérelmet teljesíteni, ha a 11 ezer korona alap pénz egy évi kamatját fordítaná e célra. Ha pe dig kivetés utján akarná, úgy a 470—80 párra egyenként egy forint sem esnék, tehát hetenként még 2 krajcár sem.

Többen is felszólaltak a kérelem mellett, hangoztatva a tanítók eddigi buzgó működését stb. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, csak néhányan szavaztak a tanitók kérelme mellett és valamivel többen ellene. A jelenlevők többsége nem szavazott. így kimondta az elnök a határozatot, hogy a gyűlés a kérelmet elvetette.

E határozat kimondása után a jegyzői tisz tét betöltő tanító kijelentette, hogy eddig — már vagy 15 év óta — ingyen vezette a jegyzőkönyvet, de ily körülmények közt nem hajlandó azt tovább is ingyen vezetni, ezért lemond. Miután a többi tanitók sem mutatkoztak hajlandóknak az ingyen munkára, kénytelen volt a gyűlés valami dijat megállapítani. Javasoltatott 100 korona, mint a hogy ennyit, vagy még többet is adnak a helybeli hegyközségek stb. egyesek azonban 50 koronát kiáltottak^ Határozatként kimondatott, hogy a jegyző évi 100 koronát kap.

A tanitók kérelmére hozott határozatot a a hitközség tagjai közül sokan restelték, mivel — úgymond — be kell ismerni, hogy oly nagy a drágaság, hogy elég gondot okoz -a tanítóknak nagy családjukkal csekély fizetésükből megélni, mikor mindent drága pénzen kell venniük és az élelmi cikkeket épen a hitközség tagjaitól. Ezenkívül ara való tekintetből, hogy az egyes hitközségi tagokra oly csekély összeg esik : ezen jóindulatú egyháztagok többen írásbeli kérelmet intéztek a hitközség elnökségéhez, terjessze a kérelmet egy összehívandó újabb közgyűlés elé, hogy igy alkalom adassék a tagoknak ama szégyenletes határozatot helyesbiteni.

Ez a gyűlés volt most. De — sajnos — nem úgy végződött, mint a kérelmezők remélték, mert a tanitóellenes érdekeket szolgálók sem

maradtak tétlenek kiadták a jelszót : „jetzt tun mersz grad net !“ és berendeltek olyanokat is tömegesen, akik évszámra sem mennek sem iskolának, sem templomnak tájékára sem.

Hiába jelentek meg a hitközsérnek intelligens és méltányosan gondolkodó tagjai is— mondhatni : teljes számmal, hiába beszélhetett akárki bármit, a tömeg mindent tulorditott.

Ezt látva a tanitók s kérték a tárgynak a napirendről való levevését. A gyűlés pedig kimondta, hogy a jegyző csak 50 korona dijat kap és mikor az illető tanító kijelentette, hogy ennyi- élű nem hajlandó vezetni a jegyzőkönyvet, egyik tag az egyházi törvény egy § ára hivatkozva, melynek számát is tudta, hangoztatta, hogy a tanító a jegyzőséget vissza nem utasíthatja.

Mikor pedig az egyik tanító végül arra figyelmeztette a szülőket, hogy nagyon károsan hat az iskolás gyermekekre, ha a tanítókra vonatkozó ügyeket, mint amilyen a mostani is, az iskolás gyermekek előtt otthon tárgyalják és tán kicsinylően nyilatkoznak róluk; mivel ily gyermek tanítójára nem hallgat, kellően nem figyel és igy a tanulásban kellő haladást nem tesz, és kérte őket, hogy ettől tartózkodjanak : A leggazdagabb egyháztag, azt ál 1 itóttá, hogy azt hallotta, hogy a tanító azóta, hogy ezen kérelmet beterjesztették, nem tanitja a gyermekeket oly jól, mint annak előtte. Úgy hírlik, hogy a tanító most rágalmazásért perbe akarja fogni, mivel ezután a tanitó kívánságára az elnök által hozzá intézett felszólításra azt állította, hogy iskolás gyermekektől hallotta és a sérelmet annak módja szerint nem vonta vissza.

Annyi bizonyos, hogy e gyűlés egész lefolyásában nagyon hasonlított ahhoz — hiszen most is közel van a husvét — amelyet vagy 2 ezer esztendeje tartottak, a mikor a világ legjobb tanítójának oda kiáltotta a tömeg : feszítsétek meg. Még Júdásbán sem volt hiány itt sem.

Igaz, sokan voltak azok is, akik sajnálkozva és restelkedve látták a dolog ily folyását. Ezért szavazásra kellett volna engedni, hogy láttuk volna, kik vannak többségben. Azt is meg kell engedni, hogy van sok szegény is, aki a mai nagy drágaságot maga is súlyosan érzi és mivel azt látja, hogy minden oldalról csak azzal támad ják meg, hogy többet és többet fizessen, kézzel- lábbal tiltakozik minden bármi csekély újabb fizetség ellen és meg sem fontolja, hogy mi ellen tiltakozik. így sokszor megesik, hogy ott is sajnál egy két fillért — mint jelen esetben is — ahol ezzel tulajdonképen maga alatt vágja a fát.

Az is jellemző, hogy nem annyira a szegé nyék tiltakoztak, hanem a vagyonosabbak és nem a rájuk eső terhet sokalták, mert hiszen azt a heti két három fillért, mely egyre esett volna, megbirta volna akár a legszegényebb is, hanem azt sokalták, amit a tanitók itt kapnának, vagy azt is, amit már eddig is kapnak. Mert szemére vetették az egyik tanítónak, hogy a temetkezési egyleti pénztárnokságért is kap 100 koronát és azt 50 koronával javították és most még kér. Azt természetesen nem tekintik — mint erre az illető tanitó is rámutatott — hogy mit és hogyan

dolgozik ott is. Hogy ő körülbelül a bukástól mentette meg az egyletet, hogy az előbbi pénztárnokok is kaptak 100 koronát, úgy mint ő, az 50 korona javítást is azért adták, mivel a törzskönyv behozatalával több mint még egyszer annyira megszaporodott a munka és más 100 korona javítás mellett sem vállalta volna el. Azonban ki csodálkozhatik a nép nagy részének ilyetén felfogásán, mikor naponként látja, hogy a vezetők is a legfelsőbbektől végig az utolsókig, a tanítót a társadalom azon teherhordozójának tekintik, akire a legkülönfélébb terheket rá lehet rakni és ő köteles azokat „mérsékelt díjazás melleit'1 vagy épen ingyen elvégezni. Hiszen csak a múlt évben köröztetett egy a tanitókról szóló szabályrendelet tervezet, amellyel egy egész csomó ingyen-munkát szándékoztak a tanítókra róni. Ezek tiltakoztak ugyan ellene, de nagyon lehet, hogy ennek dacára mégis szabállyá lett, miről a tanítóknak — úgy mondják — még nincs tudomásuk, de lehet, hogy az egyszerű egyháztag már tud róla és ennek § át citálta (? !)

Azon sem lehet csodálkozni, ha a nép tagjai közül többen soknak találják a tanitók és természetesen minden készpénzzel fizetett tisztviselő javadalmát, mert ők — akiknek úgyszólván mindenük megterem, amire szükségük van — el sem tudják azt gondolni, mennyi keli ahhoz, ha valaki minden csekélységet is készpénzen kénytelen vásárolni, kivált a mai drágaság mellett.

Azonban határozottan elitélendő igen sok tudatlan embernek azon felfogása, hogy amely munka nem kapálás, vagy kaszálás, az nem is dolog, tehát sokalják érte a legcsekélyebb dijat is. De még inkább elitélendő azon egyesek által maguk közt szintén hangoztatott nézet, hogy ne taníttassák a tanitók gyermekeiket urakká, hanem küldjék dolgozni, értsd kapálni, akkor majd meg tudnak élni. Tehát ez is futja soknak az oldalát. Bizonyára azt szeretnék, hogy a tanitók hozzájuk adják gyermekeiket béresekül, úgyis nehezen kapnak Ez minden esetre szép kilátás !

Ilyenek mellett csodálkozhatik-e hát valaki azon, ha a tanitók közt mindinkább az a néz«_t terjed el, hogy lebeszélnek mindenkit, hogy fiit senki a tanítói pályára ne adja? Különben, ha a törvényhozás a legrövidebb idő alatt nem segit alaposan a tanitók nyomorúságán, nem is lesz majd szükség ezen lebeszélésre, úgy sem fog senki oda kívánkozni és ha majd kevés lesz a tanitó, akkor csak azok fognak kapni, akik állásához és nehéz munkájához mért dijat adnak majd neki.

Ha a tanitók fent, úgy mint lent mindenhol csak a rideg önzéssel és méltatlansággal találkoznak, ki veheti tőlük rossz néven, ha arról esik már szó közöttük, hogy miként szervezkedjenek oly szorosan, hogy ha bárhol megüresedik egy állás, arra senki se pályázzék addig, inig tisztességes, a tanárokéval arányban levő fizetést nem adnak.

Mindenesetre szomorúan illusztrálja mai közállapotainkat, hogy ilyen gondolatok csak felmerülhetnek is. Ha pedig keressük, mi az oka a

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY - 1912. március 17.

virág ágyait, s a nemes virágok helyett kopasz bokrok, megnőtt és megerősödött dudvák, gyomok verik fel csúnya fejeiket.

A földek parlagon hevernek, nincs aki törődjön velük.

S a termek is üresek, nincs lakójuk. Az egész nagy kastélyt alig lakja pár ember, az öreg Décsy nem szeret senkit maga mellett.

Hűséges inasa van vele csak éjjel, s a nap minden órájában.

Hej ! pedig valamikor, nem is olyan régen, de más volt itt az élet.

Egyik kocsi a másikat érte, egyik vendég a másiknak adta a kilincset. Az egész nagy vidéken, talán az egész Dunántúl nem volt olyan nemesi kúria, mint a Décsy-é.

Egyetlen egyszer volt csak üres a kastély, mikor a nemzetes asszony, elég fiatalon még, egy alkalommal meghűlt, s hiába volt mindén orvosi tudomány, hat hét múlva, hogy megszólalt a kis kápolna ércharangja, búgó hangjában annyi fájdalom zokogott: temetésre szólt.

S hogy eltemették, az öreg vigasztalan lett; pedig akkor Irén már 13 éves, szépséges kis angyal volt, egyetlen gyermekük. Az öreg nemzetes ur, kiadta földjeit, leányát nevelő intézetbe küldte ; s maga meg az Isten tudja merre nem járt. Ot év múlva jött csak haza. Leányát is haza hozatta, hogy valamiben kedve teljék.

Szép leánnyá fejlődött öt év alatt Irén. Magas, karcsú leány volt. Aranyszőke haja szó pen simult merész homlokára, s dúsan koro názta meg fejét. Csak elől incselkedett egypár hamis fürtöcske. Nefelejts tiszta szemében, mintha a derűs meny bolt fürdőit volna meg kristály azúrjában ; sokan tekintettek a pillák alól előre. Hamvas arcán a fiatalság szűzi bája rózsaszín

pírban játszadozott, s kicsiny ajkai olyanok vola- tak, mint a haragos pirosba hasadó bimbó.

Nevető' ajka, beszédes hangja olyan, mint a vadgalamb szelid bugása: lágy, andalító. A beszéd bűbájos varázsával hatalmas előnyt biztosított számára azok előtt, akik földi angyalt, menyországot láttak benne, s akiknek szive forrón -epedet! egy édes mosolyáért, egy dalos hangjáért. S hogy megnyíltak újra a termek, a vendég előtt, de vig napok is voltak azok.

Irén már nagy lány volt, jól tudta, mi az oka a sűrű látogatásnak, s miért maradnak oly szivesen a látogatók.

Pedig az ő kis szivének akkor már volt titkos szentsége, bálványozott szerelme,

Ott, abban a kis városban, hol a nevelő- intézet volt, állomásozott egy század huszárság.

Csoda:e, ha neki megtetszett egy fiatal, barua bajuszu hadnagy, aki szintén magyar fiú volt, s aki olyan nagynak tűnt föl előtte, amint ficánkoló paripán feszesen ülve, feléje mosolygott, vagy barátságosan szalutált nekk Hogy hogy nem, a szerelmesek ezerféle módját tudják kitalálni, hogyan kell legyőzni mindent, ami aka dálya két fiatal sziv tiszta érzelmeinek : találkoztak.

S ha nem szólhatott a beszéd, levélben csak megértették egymást. Vagy nem is kell azt leírni sem, megérzi az egyik ; a másik szerelmét.

Ezt, ezt nem tudta elfelejteni, hogy ott kel lett hagynia. Mindig vele álmodott selymes pár náin, s liiába leste az érkezők között, nem jött biz az hozzá.

De meg félt apja haragjától is. Az üreg Décsy nem egyszer tett olyan kijelentést, hogy a katonákat nem szereti. Ezek rendesen léha, üresfejü emberek, akik csak elkölteni tudják azt,

amit örökölnek, vagy amit az ember éveken át keresett. Ilyenkor, mintha valaki belemarkolt volna a szivébe, iszonyúan fájt neki ; de nem merte mutatni. Pedig egyszer, csak meg kell mondania majd az igazat.

Akkor volt, midőn egy este az apja magához kérette szobájába és megmondta Deki, hogy a főispán a fiával, aki tavaly tetíe le az összes államtudományokról a vizsgát és doktori cimet nyert; eljön.

Légy hozzá barátságos, fogadd szivessen. Jövőre már képviselő lesz ; s én igen szeretném, ha boldognak tudnálak vele . . .

Nem volt nyugta azon az éjszakán. Még az éjjelen megírta a főhadnagynak, mit parancsolt neki az apja; de ígérte, megesküdött neki, ő nem lesz senki másé . . .

S másnap mégis „igent11 mondott . . . !

Két évi házasságuk után, különös történt.

A férje folyton azon ürüggyel, hogy Pesten az ország ügyeinek intézésében sürgős dolga van, sűrűn utazgatott fel. Gyermekük nem volt, s a feleségével sem igen törődött.

Később már azt kellett hallania, hogy férje egy ünnepelt opera diva állandó lovagja; s hogy annak a kedvéért még köteles dolgaival sem törődik.

E közben egy daliás főhadnagy valóságos for rongásba hozta a kis város csendjét; s lázba különösen az asszonyokat. Mintaszépség a férfi- nemben, kitűnő katona, s jó harcos. Most helyezték át valahonnan Stájerból, ahol eddig szolgált: Kárpáthy Pistának hívják.

Irén mintha szédülni érezte volna a fejét, lázas lett, s napokig nyomta az ágyat. Az amitől mindig félt, de amit szive mélyén mégis titok-