Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-17 / 11. szám
XL. évfolyam 11. szám Szekszárd, 1912 március 17. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Sezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon 11 Kiadóhivatal Telefon 11 Í rIrér-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők Felelős szerkesztő Főmunkatars BOGA VILMOS HORVÁTH IGNACZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: E?ész évre 12 K, 1Í, evre 6 K, l/* évre 3 K Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nvilttér garmond soronkint 80 fillér A hatvanhét veszedelme. Nem hiszem, hogy legyen hazáját szerető magyar ember, ha mindjárt a hatvanheteddel kiegyezésnek renduhetetlen hive is, hogy ne látná, észre nem venné, hogy már hosszú idő óta, Magyarországnak a kiegyezésben biztosított jogai ellen Bécs és Ausztria részéről, egy alattomos, rut harc folyik, melynek kétségtelen végcélja: hazánkat állami létéből kiforgatva, osztrák tartománnyá sülyeszteni alá. Hogy ezen állításom minden kétséget kizáró valóság, nem szükséges egyebet tenni, mint végigmenni a legutóbbi évek történetén. Még csak pár éve, hogy Magyar- országon élénk mozgalom keletkezett azon célból, hogy az Ausztriával kötött vám és kereskedelmi szerződés lejárta alkalmával, mely szerződés, törvény szerint, minden tiz év elteltével megujitandó, Magyarország éljen törvénybiztositotta jogával s Ausztria kárhozatos gyámsága alól kiszabadulandó, állítsa fel a vámsorompókat s rendezkedjék be az önálló vámterület alapján. Csakhamar megjött az izenet Bécsból, hogy ide törvény — oda törvény, a vámterületnek közösnek kell maradni. Nem kell hozzá jóstehetség, előre mondani, hogy ez a parancs fog ismétlődni 1917-ben, midőn a vámszerződés lejár. Ki tehet ellene, mikor egy ilyen elhatározás, a lakosság filléreiből fenntartott egy millió szuronyra támaszkodik. íme tehát a kiegyezésben biztosított jog, mely sohasem lesz érvényesíthető. Pár évvel ezelőtt szinte az osztrákmagyar bank szabadalma lejárván, Magyar- országnak az a joga, mely királyi esküvel megerősített törvényben foglaltatik, hogy az önálló bankot, a szabadalom lejártával, felállíthatja, napirendre került. Széles körökben élt az eszme, hogy itt az ideje hazánkat, a törvényadta jognál fogva, Ausztriától pénzügyileg függetleníteni. De jött az egymillió szuronyra támaszkodó parancs, hogy a banknak pedig közösnek kell maradnia. Tehát a hatvanhetedig kiegyezésnek egy rendelkezése, mely nem volt végrehajtható. Egészen bizonyos, hogy tiz év múlva sem lehet, mert Bécs- ben igy akarták, mert igy fogják akarni a jövőben is. Ugyancsak abban a királyi esküvel megerősített 1867-ik évi kiegyezési törvényben világosan bent van, hogy sem az osztrák kormány, sem a közös miniszterek Magyarország belső ügyébe be nem avatkozhatnak. Ily világos törvényes joggal szemben mi történt a napokban. A függetlenségi Kossuth-párt hajlandónak mutatkozott az obstrukció abbanhagyá- sára, ha a védőerő törvényjavaslatban foglalt, a magyar nemzet birtokállományát veszélyeztető intézkedések kihagyatnak. Nevezetesen azt kívánta, hogy a magyar országgyűlés újonc megajánlási joga, úgy amint a törvényben foglaltatik, világosan biztosíttassák, nehogy ismétlődjék, ami a darabont korszak alatt történt, hogy az országgyűlés az újoncokat meg nem szavazván, behívták a tartalékos és póttartalékosokat, fütyültek, hogy katonai kifejezéssel éljek, a magyar országgyűlés újonc megajánlási jogára. A törvény ily rut kijátszása indította a Kossuth-pártot, hogy országgyűlési határozatot követeljen, arra nézve, hogy a jövőben ily közönséges kijátszások meg ne történhessenek. A kormány hozzájárult ily határozat hozatalhoz, de erre talpra állt minden illetéktelen bécsi tényező s annyira tudták vinni az uralkodónál, hogy az kedves emberét: Khuen-Héderváry grófot el- bocsájtotta. Tehát azok, kiknek a törvényben megvan tiltva, hogy Magyarország bel- ügyeibe avatkozzanak, buktatták meg a magyar kormányt. Beszéljek-e arról, mit már többször emlitettem, hogy a 67-dik évi kiegyezési törvény még azt mondja: a magyar hadsereg az egész hadseregnek kiegészítő része. Hát hol van az a törvénybe foglalt magyar hadsereg; de még közös hadsereg sincs, hanem van egy osztrák szellemben nevelt császári hadsereg. Azért mondta egy Rákóczy korabeli magyar kuruc: adjon bár levelet, mint egy kerek köpönyeg; üssön bár pecsétet rája, mint a holdnak karimája, nincsen abban semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus. Ha Magyarország ügyeinek intézésében, hamaros változás be nem áll — pedig nem fog beállni — akkor csakugyan igaza lesz azon kormánypárti képviselőnek, ki igy nyilatkozott: ily viszonyok és körülmények között Magyarországon nem lehet hatvanhetes alapon kormányozni. Boda Vilmos. A tanítók drágasági pótleka. A paksi ev. tanítók is terjesztettek be drágaság! pótlék iránti kérelmet a hitközséghez, a melyben rámutattak az elviselhetetlen nagy drágaságra és felemlítették, hogy ők csak ugyanazon fizetést kapják, mint azon tanitók, akik hittant nem tanítanak és kántori teendőket nem vé geznek, igy tehát ezen teendőket ingyen teljesitikTÁRCA. Téli veröfény. Téli verő fény, ez a mienk. A havas tájat örömmel látjuk, A fagyott rögöt jó kedvvel járjuk, Zuzmarás fákat nézünk szerelve, Mintha megannyi ősz ember lenne, A teste fáradt, lelke pihent, — Téli verőfény, ez a mienk. Tavaszunk volt-e, alig is tudjuk, Nem is emlékszünk semmire másra, Csak a sok súlyos, nehéz csapásra, Ifjúságunknak a mi volt réme S beleszólt mindig kis örömébe, Könnyel tele volt sóhajos ütjük, — Tavaszunk volt-e, alig is tudjuk. A nyárba’ jártunk mindig aggódva, Félteltük, amit összegyűjtöttünk, Ha vihar támadna körülöttünk, Munkánk gyümölcsét tudnánk-e védni, Nem kellene e elveszni néki, Kegyetlen kéztől lépve apróra, — A nyárba jártunk mindig aggódva. Hervadó ősznek hideg sugára Meleget nem ad, fáj csak nekünk. Ilyenkor visszaemlékezünk Hideg tavaszra, a mibe’ jártunk, A hol clhervadt szép ifjúságunk És oly csalfa volt mindegyik álma, Mint hervadó ősz hideg sugára. A testünk fáradt, lelkünk pihent. Miért se küzdünk, mire se vágyunk, Egymásban táljuk a boldogságunk. Két kis veréb igy öregedett meg: Annyit veszteit, hogy többet nem veszthet, A teste fáradt, lelke pihent, — Téli veröfény, ez a mienk ! HONTHY ISTVÁN. Mikor nem tudunk felejteni. — A »Tolnamegyei Közlöny“ eredeti tárcája. — Irta : Alföldi. Kisirt szemekkel, arcát a sápadság fakó, viasz szinnel vonta be; remegve állott haragos apja előtt a vékony, szőke asszony. Szemeinek megtört sugára elveszett a vastag pillákon keresztül, s azok a féryes, szép szemek most olyan élettelenek; mintha minden tűz kialudt volna már a lélek bensejéhen. Kezeit tördelve, esde- kelve állt, a puha szőnyeget lábainak akaratlan mozgása taposta csupán. Alig volt szava, szinte fuldokolva rogyott oda apjának lábai elé, körül ölelte azt, talán csókot is rakott azokra ; elhalóan, mint az elitéit, könyörög bocsánatot, szivethasi- tóan szólt, csendes, vérte'en ajakkal. Apám! édes, jó apám! nem tudok, nem akarok vele élni tovább Öljön meg inkább haragos dühe, de nem leszek többé azé az emberé sohasem ! Szinte fetrengett kínjaiban ott, egy alaktalan tömeg volt már, megtörve, megsemmisitve, meggyalázva az egykor szépséges, gazdag Décsy Irén. S az öreg, deresedő vén ember, kinek egyetlen gyermeke volt, s akit mióta a nemzetes asszony kivándorolt a temető csendes lakójául; a világon mindennél jobban szeretett; nagyot rúgott maga elé s az a hitvány asszony egy szisszenés nélkül kibírta. Nem vagy a leányom, nem vagy az én édes gyermekem ! Cudar vagy, hitvány vagy! Menj, menj szemem elől családom szégyene, te megbélyegzett, te bűnös asszony ! Nem ismerlek, takarodj, többé soh’se lássalak ! Azután lehanyatlott a puha karszék ölébe, s melléből hörgő zokogás rémesen tölté be a szoba csendességét. Megölted a becsületem, megölted a nevem, az életem ; kezébe temette arcát és sirt sokáig. Azután, hogy látta, az a másik még mindig ott térdel előtte; nagyot lökött rajta, s lehanyatlott keze az ölébe. így találták a szolgák aléltan, akik parancsát lesték. Nem tudták mi történt, s ő, dehogy említette volna. Múltak az évek. A décsi kastély valamikor barokk stílben pompázó oldalait befutotta a repkény, olyan az most, mint az őserdő indákkal körülölelt vén fája. Moh üli meg az utak testét; s a fényesen i’agy°gó kupola bádog tetőin, dehogy fog a deli, vidám napsugár vig játékba. Vastag vörös rozsda rágja, szaggatja annak köpenyét széjjel. Még a madárka is félve füttyent egyet, s azután riadtan menekül egyik bokorból a másikba ; mintha űzné, hajtaná valami láthatatlan szellem. A vén fák korhadásba fogtak, s repedezett, aszót testük hó helyet nyújtanak a baglyok kiállhatatlan százainak. Nincs senki, aki gondozza a kert hatalmas
