Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-10 / 10. szám

2

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

1912. március 10.

megadván nekik a lehetőséget, hogy sorsuk irányítására ők magák is befolyjanak.

A jogokkal felruházott milliók az igazi demokráciának harcosait fogják kiválasz tani, akik nem egy osztály érdekeiért, hanem a nemzet összeségéért dolgozva meg fogják teremteni a gazdaságilag erős, kultúrában fejlett és politikailag független Magyarországot. H. i.

A munkásbiztositás körül.

Köztudomású, hogy az Ipartestületek Országos Szövetsége mozgalmat inditott a munkásbiz- tositásról szóló 1907. évi XIX. törvénycikk újra átdolgozása iránt, meíy mozgalomnak egyik legközelebbi célja, hogy addig is, mig az egész törvény a mindenfelől felhangzott sérelmek orvoslásával revízió alá nem kerül, a törvény 25. §. azon terhet könnyítő és a törvény szerint 5 évre terjedt hatályú intézkedése, miszerint az 5-nél kevesebb munkással dolgozó kisiparos járuléka 2 százaléknál magasabb nem lehet, folytatólago san továbbra is meghosszabbittassék.

Ezen mozgalom során az összes ipartestületek egy e tárgyban szerkesztett felterjesztést adtak át az illetékes országgyűlési képviselőjüknek, melyben a mozgalom támogatását kérik. A felterjesztés, melynek eredeti szövege a kereskedelmi minisztériumhoz adatott be, a következő :

Ncigíjméllóságii Miniszter Ur!

Több ízben volt alkalmunk Nagyméltóságod hivatalbeli elődeinek szine elé járulni azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy az 1907. évi XIX. törvénycikkbe iktatott munkásbiztositási törvény novelláris módosítására nézve a törvényhozáshoz a magyar iparosság sérelmeit orvosló javaslatot benyújtani méltóztassanak.

Legyen szabad ezúttal e tárgyban már benyújtott felterjesztéseinkre hivatkozni és Nagy- méltóságod jóindulatú figyelmét az idetartozó törvényhozási teendőknek egyik halaszthatatlan részletére irányítani.

A törvény 25. § a az 5-nél kevesebb munkással dolgozó iparosok járulékát 5 éven keresztül 2 százalékra korlátozza, A kivételes elbánás e szerint a folyó esztendő közepén véget érne. Ezért kérjük ezúttal sürgősen Nagyméltóságod bölcs intézkedését arra nézve, hogy ez a korlátozás időbeli megkötés nélkül, illetve addig tartassák érvényben, a mig a munkásbiztositás rendszere gyökeres reformjának során a kisiparnak idetartozó jogosult kívánságai figyelembe vehetők lesznek.

Minthogy pedig a törvény rendelkezése csak törvénnyel hosszabbítható meg, az a tiszteletteljes kérésünk, hogy a 25. §. érvényének meghosszabbításáról szóló javaslatot a törvényhozás elé olyan időben beterjeszteni méltóztassék, hogy az már 1912. julius 1-én hatályba léphessen.

Kérésünk indokolására a következőket bá torkodunk felhozni :

Az ipari közterheknek azt az emelkedését, amelyet az ipari munkásoknak az 1907. évi XIX. törvénycikkben szabályozott betegbiztositása hozott, elsősorban a kisiparos érzi. Csak hiú látszat a törvénynek az a rendelkezése, hogy a költ&égek felét a munkás, feléi pedig az iparos fizeti. A munkásfizette felerészt munkás legott áthárítja az iparosra béremelés alakjában. Igaz, az iparos ezt az eladási árak emelésével a fogyasztóra igyekszik áthárítani. Ez az áthárítás szabály, amely kevés kivételt ismer. Eltérések jórészt csak az áthárítás alakjában, kisebb vagy nagyobb nehézségeiben lesznek. A gyárosnak van e részben a legkönnyebb helyzete, mert a közvetítő kereskedővel áll összeköttetésben. Nehezebb a helyzete a kisiparosnak. — Tőke nélkül dől gozik, vevője is kisember, aki konzervatív és aki maga a fogyasztó és minden fillérrel számítva, nagyon könnyen tér át a boltban kapható, olcsóbb, de rosszabb készáru vásárlásra.

Az ipari közterheknek emelkedése tehát elsősorban a kisiparos versenyképességét szállítja le. Ezt méltányolta a törvényhozás, amikor kimondotta, hogy a törvény első öt évében a kisiparosok munkásbiztositási terbe nem lehet több 2 százaléknál és ez lebegett az állami munkás biztosítási hivatal szeme előtt, amikor a kivetési kulcs burkolt felemelésekor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kisiparosok munkásbizto sitási terhe semmiféle tormában sem emelhető.

Ez a kivételes elbánás, amely miatt a nagyiparosok körében pozitive helytálló okok által támogatott mozgalom indult meg, a törvénynek egy nagy és következményeiben igen súlyos hibáját orvosolta eddig igen igen kicsiny részében.

Ezért feltétlenül szükséges, hogy a kisiparosokat 1912. évi junius 1-ig megillető 2 százalékos járulékkedvezmény minden körülmények közt megmaradjon.

De nemcsak a teherviselés és a teherbírás szempontjából jogosult ez a kivánság. Azok az intenciók t. i., amelyek a törvényhozást az 1907- XIX. törvénycikk törvénybeigtatása ügyében vezették, minden irányban helytállóan alkalmazandók a kisiparososztályra is.

Az egész törvény a gazdaságilag gyöngébbek védelmére készült, de a kisiparost, akit C3ak a forma választ el a munkásoktól, ^nem tekinti gazdaságilag gyengébbnek. De főleg ott hibázza el, hogy nem veszi be a védelem sáncaiba. Elhibázza ott, hogy nem tesz kivételt vele, amikor a 'gyengébbek védelme érdekében áldozatokra képes társadalmi osztályokat kell felvonultatni, sőt ellenkezőleg, épp úgy bevonja a terhek viselésébe a kisiparosságot, mint a gyáripart.

A törvény egész rendszere hibás és félszeg. Alapelve az, hogy a 2400 koronánál kevesebb évi keresetit ipari alkalmazottak tartoznak a kötelező betegbiztosítás alá. A törvényhozás ezzel azt mondotta ki, hogy csak azok a szegény emberek és családjaik vannak rászorulva az ingyenes gyógykezelésre, táppénz és temetkezési segítségre, akik szolgálati viszonyban állanak. A törli át igaz, ami igaz, de mi már reggel jókor kelünk, az urak meg még akkó fordulnak a másik felükre, s késő estig szünet nélkül ugyancsak szaporán megy ám a dolog, s csak késő alkonyatkó van vége.

De meg is látszik, hogy sokat mozognak, ni milyen pirosak, egésszégesek, erősek.

No, hát próbálják meg az urak, hogy esik, ha egészségös, . . . veté vissza; erre azután jónak látta az ember másra forditani a beszélgetést.

Má én csak azt mondom, hogy ha má az Isten fővitte a dógom, van elég miből élni, hát azt gondótam, ha’ én kapágattam öleget, nincs más gyerököm, mint az a lány, hát legalább ü ne szenvedgyön, mint egy barom. Van ölég, — talán másnak sok is — ha az Isten röndőne neki valami másfajtát. Nem kőne nagy ur, csak egy tanitó, vagy Írnok: mégis csak jobb vóna.

Most mög mán várni is tanul. A szomszéd bótos lánya tanitgatja, má tud is valamicskét, hászen esténkint ölég is ám mit hallani a sok zakatolást. Aztán mög majd csak össze szoknának.

Hiszen nem is lehetetlen, veté oda valaki könnyelműen.

Magam is azt hiszöm, ihun a Kálmán is a, a mónár, s hogy mügvannak.

No mög jó segitség lönnék ám én, hiszen mindenem az üvék lenne, ha én egyszer nyugalomra hajtanám fejemet. . . .

De hát maragygyanak még egy kicsit mig még eccő megmenteném a kancsót.

Nem, nem — biró uram, — köszönjük a szivességét, de hát magának is dolga van,' nem akatjuk föltartóztatni.

E’végzik azt mán én helyöttem is, mög aztán beszégessünk egy kicsit no.

Látta azonban, hogy mi mégsem akarunk maradni, kikisért a kapuig.

Ahun gyün a Márika, a tejet vitte a gyárba, no de Isten áldja magukat s befordult az udvarra, mi meg elballagtunk.

Nagyon szép leány, úgy 16 éves lehetett. Gömbölyű arcán két oldalt egy-egy gyenge gödröcske csak emelte annak barna piros szépségét. Fekete szempillái hosszan borultak a ragyogó sötétség fölé, amely alól annak fényes tüze melegen sugárzott elő. Piros szája, mintha mindig csókot szomjuhozna. Virágos paraszti ruhája olyan jól állott karcsú termetén, s könnyed járása táncra hívta a szoknya szép sorba szedett redőit.

Amint meglátott, lesimitotta homlokáról barna hajának göndör fürtéit, igazított egyet fehér kötényének ráncain, s mosolyogva nézett reánk nevető szemeivel, amint ,,adj Isten jó estét“ kívánt.

S hogy feleltünk neki, szapora léptekkel sietett tovább s kis bársony papucsának szeges sarka vigan kopogott a köves járdán.

— Kár érte, hogy paraszt az apja, — mondta a vén tanitó.

— Igen eszes, jó leány, mindig a legelső volt az iskolában, de hát hiába mondja az ember az apjának : taníttassa. Azt szokta ilyenkor Varjú uram vissza vágni :

— Minek ? Van ölég amiből megéljen, öle- gen kínlódnak s mi haszna? Hiszen mikó ide tanítónőt választottunk, hát annyi gyiitt, hogy az egész megyének elég lőtt volna.

— Igaza volt -— dörmögi a vén iskolamester, — de azért a leányért mégis kár. Most meg folyton azon nyargal:

— Van ölég pénzem, nem köll neki kapálni, majd csak elveszi valami kis hivatalnokocska.

vény ezzel a lakosság legszélesebb rétegeit átfogó humanitárius és társadalmi intézmény alapjává avatott tehát egy üres és igen ingatag jogi formát, amely az intézmény céljával semmi szerves összefüggésben nem áll. Ennek kiáltó igazsága rögtön szembeötlik, ha két egészen közönséges, átlagos esetet idézünk magunk elé. — A jórészt állandó keresetű, jobb gyári munkád, akinek évi keresete alig marad 2400 koronán alul, élvezi az 1907. XIX. törvénycikk áldásait és a dijak felét a munkaadója szállítja be, A szegény, vergődő vidéki mester, — hisz ez adja a magyar kisiparosság zömét — akinek egészen bizonytalan évi keresete alig löbb 1000—1500 koronánál, a törvény szerint nincsen ezekre a jótéteményökre ráutalva, sőt ellenkezőleg, ha munkása van, annak. biztosítási diját is be kell szállítania, felerészében a magáéból. Ha semmi sem bizonyítaná a rendszerbeli hibának ezt a véres kegyetlenségét, argumentumnak éppen elég kemény az, hogy a kisiparosokra kivetett biztosítási díjnak nagy része behajthatatlan.

Az első kapavágás, amely a megszületés pillanatában reformra szoruló törvényen esni fog, a 2. §-nak fog szólani. Az 1907. XIX. törvénycikkből csak akkor lesz szociális alkotás, ha igazi társadalmi szükségességeket fog alapul venni és nem olyan jogi fogalmakat, amelyek nem lehetnek irányadók a „gyengébb fél“ gyengeségének megítélésénél.

És ha a hiba megismerésének erről az alapjáról nézzük a 2 százalékos maximális kisipari kulcs körül folyó harcot, akkor csak az lehet az ítélet, hogy a kivétele»' elbánás jogos, helyes, csak éppen nem elegendő, mindenekfelett azonban érvényben tartandó mindaddig, amig a kisiparos egész társadalmi osztályának minden igazolt óhajtása végig az egész vonalon meghallgatásra talál.

Kiváló tisztelettel Budapest, 1911. december 28.

Sziklai Zsigmond Thék Endre

alelnök. elnök.

Dr. Dóczi Sámuel

titkár.

Hogy mennyire jogos a kisiparnak ez a feljajdulása, azt indokolni alig kell. A kereskedelmi kormány százezreket költ el évente a hazai ipar fellenditése és pártolása címén s tudjuk, hogy ezzel is csak a nagy és gyáripar molochját tömik s a maga erejére utalt tengődő kisiparnak még csak morzsák sem jutnak. S a munkásbiz- tositási törvénnyel behozott uj adó is a legsúlyosabban, éppen ezt az amúgy is vergődő kisipart terhelte. Úgy hogy joggal lehet tartani, hogy az úgynevezett kisipar teljesen tönkre megy, a nehéz közterhek, az általános drágulás, a kisiparosnak kibirhatatlan munkásviszonyok előbb- utóbb azt eredményezik, hogy a kisiparos kénytelen lesz vagy iparával felhagyni, vagy beállani munkásnak, eladni magát a gyáriparnak. S ez nem csak a kisiparra baj, de baj a fogyasztóközönségnek, mert ki lesz szolgáltatva a gyáripar kartelIjeinek, selejtes tucat-áruinak s a megIlát föl is cserélné ő a paraszti rózsás rokolyát akármilyen hosszú szoknyáért, de kalapot, azt igazán nem tenne föl.

Pedig dehogy is nem ! Eleget gúnyolták a leánytársai, akiknek egyszer, talán véletlenül elárulta, hogy a boltos leányának a ruhája milyen jól áll neki s hogy az édes apja is azt mondta ;

— Majd csak akad szerencse még a világon s elveszi valami „ur“ s neki nem kell majd kapálni, aratni, meg gyűjteni.

Először csak kinevették, azután meg úri kisasszonynak szólították s megvetették.

Nem engedték a böjtben sem, a lytánia után a körbe táncolni.

— Nem közéjük való, menjen innen a „kisasszony !“ . . .

Mi lett a vége, pityergett sokat, de azután nem azért volt biró lánya, hogy csúfolni merjék. Varjú uram kiadta a rendeletet s eltiltotta a vasárnapi karikázást.

— Legalább addig, amig én leszek a biró, hát a böjtöt nem engedem megszentségteleniteni,

•— szokta mondani kemény hangon.

No, nem is kellett több, most meg épen gyűlölték már.

De mi történik ?

Segédjegyzői állást szerveznek a faluban, s a biró uram jelöltje kerül ki győztesen a választásból,

Azt kezdik suttogni, —• elbújva a faluban — hogy ugyancsak sokba került Varjú uramnak a választás.

•— Igen sok kacsa, meg kappan bánja azt s hogy a bora is jócskán fogyott, mig tagtársai-