Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-22 / 51. szám
SzeKszárd. 1912 december 22. XL. éufolyqm. _________________51. szám. TI IMMMIEŰZLÖNT Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Felelős szerkesztő BODA VILMOS Főmunkatárs HORVÁTH IGNÁCZ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon. Előfizetési ár : Egész évre 12 K, Va évre 6 K, V4 évre 3 K. Számonként 24 fillér e lap nyomdájában. Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K, 100—200 szóig 9 K, 200—300 szóig 10 K, minden további 100 szó 2 K több. — Nyilttér garmond soronkint 30 fillér. A köz érdekében küzdeni hivatottak közül sokan egyéni erejüket nem a köz javára adják oda, de a közből akarnak saját egyéni hasznot elkalmárkodni a maguk részére. A nagy nem akar a kicsiny segítségére lenni, de felfalja a kicsinyt, hogy önmagát tovább hizlalja. A hatalmas nem az erőtlenek segítésére siet, de kérkedve visszaél erejével. Megmozdithatatlannak hitt bástyák dőlnek le, szentnek tartott eszmék tipor- tatnak sárba. Kaján a mosoly, álnok és rejtett a tekintet, festett a becsület. Nem jó akaratú emberek áhítata tölti be a földet, de milliók szenvedése, fojtott panasza várja tamáskodva a Megváltót. A földre leszállóit Angyal nem jámbor pásztorokat talál a mezőkön, de feldúlt lelkű, állig fegyverbe bujtatott katonákat. Nincs békesség e földön, amint kihalt a jó akarat az emberi szivekből. Az Ur Angyala megriadtan rebben vissza innen, ez a föld nem a betlehemi Jézus országából való. Ez nem a szeretet ünnepe, ez nem a gyermeki álomképpel hó fehér ruhába álmodott szeretet napja, ez nem a hívők lelki szemein látott betlehemi éj, ez a szabadjára eresztett, iránytű nélkül hányódó emberi szenvedelmek sáros világa, ez a fekete karácsony. Fekete karácsony, melyen ezer és ezer helyen nem lobbannak ma fel a karácsonyfa örömlángjai; melyen sok helyen félve örülő gyermek és epesztő bá- natu hitves arcon tükrözik a karácsonyi gyertya révedező sápadt világa, mert hiányzik a fa körül valaki, a férj, az atya, a kenyérkereső. Mert földi hatalmak tartják vissza, hogy az égi Hatalom előtt áldozzék. Mert elszállott a béke a földről. Tülekedő ember-falkák múló urai fölött trónoló örök Hatalmasság, árassz békességet az emberek közé és az emberi szivekbe. Erdei Lajos. A tanítók mozgalma. A tolnavármegyei általános- és a sióvidéki ev. tanítóegyesületek képviseletében ma a paksi tanítóknak egy öt tagú küldöttsége Haiszer II. sióvidéki tan. egyl. elnök vezetése mellett tisztelgett Dr. Mádi Kovács János orsz. képviselőnél átadván neki a tanítóság fizetésrendezésére vonatkozó kérvényt. Ez alkalommal a küldöttség szószólója rövid visszapillantást vetett arra, hogy miként kezelték az intézők a tanítóság javadalmazásának kérdését a közoktatási törvény megalkotásától kezdve a mai napig és azon következtetésre jutott, hogy ha az intézők a mai tür- hetlen viszonyok közt sem elégítik ki a tanítóság jogos igényeit és nem biztosítják gond nélküli megélhetését, hogy minden erejét és idejét a népnevelés ügyének szentelhesse, ezzel a legvégső elkeseredésbe kergetik a tanítókat. De ezzel egyúttal arról is bizonyságot tesznek, hogy az intézők valójában nem akarták magát a nép- nevelést és ennek fejlődését sem. Például erre vonatkozólag felemlítette, hogy jólehet már 1868-ban hozták meg az általános tankötelezettségről szóló törvényt, s ez még ma sincs teljesen végrehajtva és százezrekre megy azok száma, — mint a hírlapok közlik —: akik iskola híján nem részesülnek oktatásban. Az analfabéták száma nálunk még mindég ijesztően nagy és azzal érvelnek az általános titko3 választó jog behozatala ellen, hogy népünk ehhez még műveletlen stb. Szóba hozta a képviselőválasztásoknál, valamint Szerkesztőség Bezeréd] István-ntc* 6. sz., hová a lap szellemi részét illelő minden közlemények intézendők. Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11. Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők. Fekete karácsony. Karácsony a szeretet ünnepe. Az embert az emberrel összekapcsoló, az embert az istenhez felemelő szereteté. A karácsony a lelki tisztaság ünnepe, ruhája fehér hóköntös. így festik ezt ártatlan gyermekálmok és égbe lépő művészi látomások. . Egykor, majd kétezer évvel ezelőtt, ekkor szállott le az Ur angyala: „Dicsőség a magasságban az Istennek, és békesség e földön a jó akaratú ombe- reknek!“ Vájjon leszáll-e most is az Angyal ? S ha leszáll, mit talál e földi emberek között. Van-e itt dicsősége az Istennek, a Jónak, a Szépnek, a Nemesnek? Van-e itt béke, s legfőképpen, van-e itt jó akarat, s vannak-e jó akaratú emberek? Kenyerét, ruháját, jószágait, testét, a lelkét akarja egyik ember a másiknak, utolsóját elvenni amattól, hogy csak az övé lehessen minden! Hol van itt a jó akarat, s hol vannak itt a jó akaratú emberek? Mire becsüli az önértéket, aki másokat semmire sem becsül ?! Micsoda uj, viszás fogalmak támadtak itt a becsületről, az erkölcsről, a tisztességről, melyekből ma már mindenki külön tart magának egyet házi használatra, egyet külön a nagy nyilvánosság számára ? Az emberiség örök mozgásban levő evo- lutiója forrong, rontani alkotni kész, s fölös számban akadnak mindig rossz szellemek, kik a Haladás feltartózhatlan erejét áljelszavakkal, rejtett öncélból gyöngíteni igyekeznek. Csobánczi rege. Irta: Eötvös Károly. Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczi Fe renc idejében valami Krájcz nevű csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát. Harminc férfi és harminc asszony7 védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harcot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707 ik esztendőben Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26 ik napján. Csak a dalnok hiányzik, akinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből. No hiszen dühös lett ezért a német. — Bosszúval fogadta, hogy visszatér és kő kövön nem marad a várból. Úgy is lett. Amig dicső fejedelmünk itthon volt ; addig hozzá nem férhetett. — De amikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki elkellett bujdosnia : eljött a német az eset után bét esztendő múlva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen. Tüzet vetett a vár tetejér. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat fúrt á falak alá ; az ^aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánnyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt felgyújtotta. Kegyetlenül elpusztított mindent. — Még a kápolna sírboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tüzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette. A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lánvok virágos kertje. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta. Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szel hordja, eke szántja, sírbolt őrzi 5 erdő, berek, pázsit borítja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben. Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a begy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Lobos erdő magasáról oda oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi : hol van Csobáncz vára ? Hol van büszke tornya ? Hol van szélforgója ? Hol van csikorgója ? Hol vannak lakói '? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával ? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyílása felelhetne, de csak zugás, mormogás minden felette. Gyulaffy lányok. Gyulaffy menyecskék piros arca, hollófürtje, égő szeme, szerető szive, hova lettek. István ur felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, akinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László ur felesége, a büszke Forgácli Margit, aki testvérjét, a nagváradi püspököt is magával vitte pártütőnek ? Es a szőke Sséchy Katalin, aki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifjú férjével elment volna apósához Erdélyországba ? Hát a lányok ? A szép Gyulaffy Sára, akiért két gersei Petliő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, akit Homonrai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, aki többé soha se látta Csobáncot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza ? „Miért vigyünk oda aranyos lelkem?“ „Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.“ Hát Gyulaffy Róza, akinek szive meghasadt, mert jegyesét halottnak hitte? Hangzik e még a hegy az ő jajszavától ? Pereg e még forró könyje, amikor a vár ablakából el messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját ? Elmélássá lett életünk, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja. De virágos kertjük megmaradt. Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lábanyvma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy lányok virágait. Zsálya, levendula, piros szegtü, fehér szegfű, pünkösdi rózsa most is ott női az avarban. Ott nyílik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki: nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jácint, törpe vadrózsa, kakukfü, szömürce, szarkaláb, árva lánybaj ; ezek a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-ilja- tuk összeölelkezik. Talán a múltból, az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy-lányok s láthatatlan [kezükkel mod is ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délceg mátkájuk süvegére.
