Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-15 / 50. szám

2

1'OLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1912 december 15.

A kivándorlás okai.

Bedford O. november 24. 1912

Sok szó esett már ez alatt a cim alatt úgy

e. lap hasábjain, valamint elszórtan nagyon sok lapban. Egyik része helyesen az igazi okokat tárta fel, a nagyobb része azonban szépen ki- pörölyözütt szavakkal az igazságot elferdítve keresték a kivándorlás okát.

A kivándorlás okairól legjobban a munkás- osztály tudna felvilágositást adni, mert tulajdon- képen ez az osztály beteg. Ő tudja csak igazán megmondani, melyik testrésze fáj legjobban. Különösen mi Amerikába vándorolt munkások, akik már betegségünkből legnagyobb részt kigyógyultunk, talán csak mi tudnánk azt egyszerű sza vunkkai elmondani legjobban annak a bajnak s betegségnek az igazi okait, amelybe az otthon levő munkás osztály szenved. Mert mi is csak azért vagyunk itt ma, mert mi is betegek voltunk és az otthoni professzorok nem tudtak ki gyógyítani azzal az örökös keserű pirulákkal. Azért voltunk kénytelenek az egész világ által bámult és irigyelt specialitáshoz, Amerikához fordulni segítségért.

De nemcsak a hazai lapok, de az amerikai sajtó is nagyban érdeklődnek a nagymérvű Európai kivándorlás iránt.

Ezelőtt pár évvel a Chikagóban megjelenő „Tribüne“ cimü angol világlap kiküldött Európába valami Dorsey nevű tudós tanárt, aki nálunk Magyarországon is megfordult és igen sok érdé kés tudósítást küldött lapjának a nálunk tapasz talt kivándorlás okairól, amit annak idején ami kedves lapunk, a „Szabadság“ is leközölt. így a többek között szerinte Magyarországon a kivándorlás legfőbb okai, hogy nincs nagyiparunk, sok a kötött nagybirtok és az úgynevezett kasztrendszert tünteti fel a kivándorlás legfőbb okainak. Szerinte nálunk sok a templom, kevés a gyárkémény. Egy városban megolvasott kilenc templom tornyot, gyár kéményt azonban hiába keresett, nem talált egyet sem.

Kétségkívül igazat kell adnunk eunek az anglius professzornak, mert hát tényleg nincs nagyiparunk, ami van, az elenyésző csekély. A kisiparunk pedig szintén gyenge lábon áll, mert élnyomja azt a külföldi nagyipar, az a temérdek külföldről importált iparcikk, amellyel a kisiparosok legnagyobb része nem tud versenyezni. Hozzájárul ehhez a szokatlan drágaság nemcsak az élelmi szereknél, de az egyes iparokhoz szükségelt anyagbeszerzésnél is úgy, hogy az eiké szült munka után bizony legtöbbször nagyon kevés haszon, illetőleg munkabér marad meg. Ami igen-igen kemény munkát ad a kisiparosnak, hogy magát és családját tisztességesen eltarthassa. Utóvégre is kimerül ebbe a kemény munkába a létért való küzdelembe s fájó szívvel, könnyes szemmel kénytelen letenni az 0 kedves szerszámait, mert nem .tud megélni az 0 tisztes iparából. De élni tovább is akar, dolgozni is akar, szivesen menne gyárba, hogy az (3 kedves mesa hallgató a falnak megy tőle. — A minap egy itteni párizsi újságíró valahogy kikerülte az én ellenőrzésemet és besurrant magához. Hát mitj felelt neki arra a kérdésre, hogy mik a mü/vé- szeti tervei? Mit?

A zsenit a szemrehányások anyira mégha tották, hogy a lehorgasztott fejével majdnem a cipője orrára bukott.

— Hát mit feleltem ? — kérdezte elkény - szeredetten.

— Lám, már ezt is elfelejtette. Azt mondta: „majd megtudom a feleségemtől !“ Az a rosszmájú újságíró ezt a feleletet aztán kikürtölte a világnak. Ma éppen hetvenedszer olvasom a maga nagy mondását egy — délafrikai lapban. És ez a mondás fenn fog maradni az utókorra és még négyszáz év múlva is mosolyogni fognak magán miatta. Hát térjen észhez, az Isten áldja meg ! Vigyázzon magára! Értse meg, a nagyság kötelez 1 Ne legyen már olyan kézen vezetett, nagy- gyerek . . .

A zseni nagyon meg volt hatva, sűrűn pislogott a szemével és teljes bünbánattal mondta :

Mindent megpróbálok. Bocsásson meg

nekem.

Az asszony, aki épen az nap vett meg drága pénzen egyik műkereskedőtől egy eredeti Rembrandot, dicsekedve mutatta meg a műkincset a javulást ígérő embernek ;

Látja, ez a magáé lesz, ha holnap kifogástalanul felmondja nekem az angol leckét!

Oh, mondta a zseni a képre pislo- gatva — ennél egy szebb képet láttam a Marinál, akit maga a múlt héten hozatott fel Erdélyből Párisba kis cselédnek.

Mi volt az a kép ? — kérdezte az asszony összevont szemöldökkel ?

térségébe tovább dolgozhasson, ahol szorgalmával, ipari tudásával talán többre is vilietné.

De hát hol van a gyár? Nálunk nincs, de talán az egész megyében siflcs, ahol Ü munkát kaphatna Tehát most már két ut van előtte, vagy beáll szolgának valami hivatalba, vagy pedig kivándorol. Ha széjjel nézünk, el kell szomorodnunk, hogy a lnvatalszolgai állások többnyire mind képzett, szorgalmas iparosokkal van betöltve. De azon még jobban elszomorodhatunk, hogy ide Amerikába is 3okan jönnek, itt is igen sokan vagyunk.

Milyen szépen bediene ami kis városunk keretébe legalább még két vígy három férfi munkást foglalkoztató gyár, p. o. egy a vasúti állomás közelébe, egy az alsó, egy a felső város végén, annyival is inkább, mert a gyárakhoz szükségelt egyik legfontosabb kellék, a közlekedés egészen kéznél van.

Mennyivel más képe lenne ami kis városunknak, Szekszárdnak, ha a munkának is volnának templomai, amelyeknek kürtjük messze elhalló érces hangja harmonikusan összevegyülne az imára szóló harangok lágy hangjaival. Magasba nyúló kéményük büszkén hirdetnék a városunk életrevalóságát és a modern korral való dicsőséges haladást.

Föllendülne akkor nemcsak az ipar, hanem a kereskedelem és földmivelés is. A mostani tompa egyhangúságot zajosabb, élénkebb élet váltauá fel. Megszűnne az az unalmas, céltalan ballagás. Az emberek gyorsabb tempóban járnának fel és alá, mindenkinek sietős lenne a dolga. Mert akkor az időt mindenki készpénznek tekintené. Akkor megszűnne a robot, a köszönöm fejében való munka. Akkor lenne sürgés forgás, mozgalmas eleven élet.

Mert hát akkor lenne munka nemcsak nyáron de télen is és akkor nem kellene a munkás embernek a meleg szobából pipázva az időt viza gálni, hogy havazik-e vagy esik e még az eső. Akkor nem lenne rossz idő, nem lenne tél, nem fázna meg a munkás ember, mert a munka föl - melegítené. A zord idő sem zörgetne oly kisér- tetiessen az ablakán a szegény embernek mert akkor nem kellene fölszedni a morzsákat, akkor kerülne a szegény munkás asztalára hétköznap is hús nemcsak vasárnap és egy kis aprópénz is lenne a ládafiában. JAkkor majd lenne munka mindenki számára aki dolgozni akar s nem lenne olyan nyomorúsággal teli az élet

Kétségkívül az Űmi bajunk, az a mi kivándorlásunk legfőbb oka és legedzettebb rugója hogy az évnek egy nagy részét semmi tevéssel töltjük el, mert hát nálunk télen nem szokás dolgozni, természetessel! mert nincs mit. És ha negyven napig esik az eső akkor sem dolgozunk mert azt mondjuk, hogy esik nem lehet dolgozni. Ha megbetegszünk, nagyon természetes, akkor meg nem tudunk. Pedi . hát nekünk szürke munkás embereknek dolgoznunk kel! mindennap nemcsak otthon de itt Amerikában is, ha csak betegség nem gátol ebbe mert máskép nem kapunk fizetést és ha lizetést nem kapunk akkor

—- A vadász temetése. Nagyon szép az ahogy az állatok kisérik a vadászt a . . .

— Elég I — kiáltott közbe, kétségbeesetten a zseni felesége és bevitte a Rembrandot saját szobájába.

V.

— János, maga félisten! -—- mondta rajongva az asszony a párisi nagy hangverseny után. — Oh, mily boldog vagyok, hogy a gondviselés a maga életének osztályosává tett. Minő diadal! Milyen siker!

A félisten ügyetlenül lógatta le a kidagadt erű kezét és úgy fogadta ezt a lelkes áradozó kitörést is, mint akármely, más közömbös megjegyzést.

Az asszonyt hevitették a dicsőséges est emlékei és mámorában megfogta a zseni dagadt erű, vörös kezét és áliitatosan megcsókolta :

— En hall hatatlan hősöm ! — monda elérzé- kenyült gyönyörrel.

A zseni fáradtságról, kimerültségről kezdett panaszkodni, a mámoros asszony sietve a szobájába vezette és mint egy gyermeket, babusgatva fektette le. Maga aztán visszavonult* a saját szobájába és szintén lefeküdt. De sokáig nem tudott elaludni az izgalomtól s remegő szívvel várta a reggel, amikor a kis székely paraszt cseléd behozza a nagy párisi lapokat, amelyek tele lesznek az ura magasztalásával.

Reggel Mari nem jelentkezett a lapokkal. Az asszony csöngetett s bejött egy másik cseléd. A lapokat hozta és egy levelet a Mari otromba cselédes írásával.

— Tessen megbocsátani, — szólott a levél — de nagyon megszerettük egymást a nagyságos úrral és megszökünk. A nagyságos ur nem akart írni, mert szégyeli magát. Kezeit csókolom, Mari.

mi sem tudunk fizetni és ha nem tudunk űzetni akkor elvesztjük az eggyensulyt és le esünk a tátongó mélységbe, a nyomorúságba.

Tagadhatatlan, hogy az utóbbi években a munkabérek otthon sokat javultak, de hát mi haszna, ha a mérhetetlen drágaság lépést tart vele úgy, hogy alig tud a szegény munkás valamit félre tenni, ha tisztességesen akar táplálkozni s ruházkodni.

Dolgoznunk kell nekünk mindennap amiál inkább is mert mi magunkra vagyunk hagyatva. Minket nem segít senki sem, nekünk nem jár drágasági pótlék mint a társadalom többi osztályának. A kisiparosok vagy a mezőgazdasági munkások azok semmik, azok koplalhatnak, vagy akár éhen halhatnak.

Talán abba is igaza van a fönt nevezett professzornak, hogy nálunk sok a kötött nagybirtok. Ehhez fölösleges minden statisztika mert a laikus is tudja, hogy a legtöbb földbirtok az ország népesség legkisebb százaléka a mágnások és a főpapok kezébe van. A nagyobb százalék nak vagyis a kisbirtokos osztálynak szám arányához mérten sokkal keveseb birtoka van. Az ország legnagyobb százalékának azonban semmi földbirtoka nincs.

(Folytatása köv.)

POLITIKAI HÍREK.

A belpolitika stagnál, ezzel lehet a helyzetet jellemezni. A munkapárt — mondjuk a gyengébbek kedvéért, — a magyar nemzeti munka párt végzi a kordonnal védett parlamentben zavartalanul megszabott feladatait, amely minden izében épen olyan magyar, mint amilyen nemzeti.

Az ellenzék, noha már tagjai nagy részének kitiltása letelt, a már megszokott tiltakozison túl nem megy, s a kordontól visszavonul, megakadályozva látván magát törvényhozói működésében. Bernit pedig a munkapárti társaság törvényt hoz a parlamenti őrségről, amivel ugyan nem szünteti meg a kormánypolitika erőszakosságát, hanem törvénybe iktatja a törvényhozói terrort. Legközelebb nem lesz szükség Pavlikra és legényeire, ott lesz a parlamentnek saját karhatalma, mely fölött szabadon rendelkezik a képviselőházi elnök s a renitens ellenzéket akkor hordatja ki, amikor neki tetszik. Csodáljuk, hogy Tisza az ellenzéki padsorok alá nem csináltatott valamiféle színházi siilyesztőt. Justli, Andrássv, vagy bármelyik, ha okvetetlenkedik, az elnök, — már mint Tisza kegyelmes ur, —- megnyom egy gombot az elnöki emel vényen s az obstruáló ellenzéki képviselő lesülyed a pincébe. Szomorú, de Tisza-izü.

A hét legfőbb politikai eseménye kétség kívül a közös hadügyminiszternek, Auffenbergnek a váratlan bukása volt. A külpolitikai feszültség közepette kétszeresen megfontolandó, hogy az uralkodó exponult külpolitikust menessze. Auffen berg bukásának több és valószínűleg valamennyi ál indoka van forgalomban, mi a magunk részéről reményt merítünk belőle, hogy a mi Lukácsunknak is kitellik az ideje. Minél gyorsabban elvégzik az előszabott feladatokat, annál hamarább fog ez bekövetkezhetni.

Mi lesz a választójogi reformmal? Tudjuk,

hogy Lukács László, a választói reform jegvé- ben kinevezett miniszterelnök, a már vagy négyöt Ízben eltolt terminust az uj választói törvény benyújtására legutóbb december hó elejét jelölte meg. Megállapítható már ma, hogy ez az Ígéret is olyan értékű volt, mint a már be nem tartott előbbi terminusok. Nem panaszképen mondjuk ezt, mert hiszen kár is lett volna ezt a kérdést Lukács Lászlóra bízni s ugylátszik, az uralkodó sem bizza azt Lukácsra, hanem a Lukács utódjára s ezért esett ki most már végleg a folyó évből a választójogi reform.

A külső politikai események veszik el most mindenki figyelmét a pártkülönbség nélkül megunt sőt megutált belső felfordulástól. A háború izgatja a kedélyeket. Ez azonban olyan kérdés, amelyről okosat nem szabad, sőt nem is lehet mondani. A diplomaták szerint a békeszeretetet fegyverrel is meg kell mutatni..

Ilyenformán — de a mai nemzetközi viszonyok között — a háborúra épugy el kell készülnünk, mint bármely rajtunk kívül álló sorscsapásra. Ez az állami társas élet olyan velejárója, mint az élettel a halál. Ami ránk tartozik, az a gyűjtött javaink megóvása, megvédése. S kétségtelen, hogy az életféltésnél sokkal nagyobb a vagyon féltés, s ez jobban izgatja a hétköznapi életet mindennél.

Ha biztonsági ^szempontból összehasonlítjuk a tőkeelhelyezés különféle módjait, kétségtelen, egy az ingatlan birtokba helyezés után mindjárt a takarékpénztárba való betétei következik. Es pedig nemcsak azért, mert ezekben az intézetekben a készpénz és ennek ellenértékei : a váltók, kötelezvények és záloglevelek tűz- és