Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-17 / 46. szám

XL. évfolyam. 46. szám.

Szekszárdi 1912 november 16.

Függetlenségi és 48-as politikai hetilap

Szerkesztőség

Bezeréd] István-utca 6. sz., hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők.

Telefon 11. Kiadóhivatal Telefon 11.

Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzküldemények intézendők.

Létminimum és ndósróf.

Azt sejtjük, hogy a 800 koronás létminimumot nagyon drágán fogjuk megfizetni mi, 800-korona kereseten felüli kispolgárok és jámbor újságolvasók. Az uj adótörvény a jövő évben lép életbe és nem hiába 13-as számmal ifjúk a jövő esztendőt, de azt hisszük, sírva fogjuk ezt az évet emlegetni.

Alert hiába emlegetik, hogy az uj adó bevallással nem következik be adóemelés és hogy a jövedelmi adót 30 millióban kontingentálták, mert azok a rendeletek, amelyeket a kormány a múlt napokban közreadott és amelyek az adókivetésnél közreműködő köröket kitanitják, a szövevényes adókivetés minden részletére, hogy maga ez a kitanitás a paragrafusok özöne és az ember beleszédül, ha olvassa, — azt sejteti, hogy itt mélyreható operáció fog történni az ember zsebére.

A jelszó mindig az, hogy az adót nem emelik, ellenkezőleg kis egzisztenciáknak teljes adómentességet biztosítanak. — 800 koronán aluli jövedelem teljesen mentes. A többieknek is jövedelméhez képest vetik ki adóját egy kerek összegben ; de hogy jövedelemnek számítson, ha az adófizető fél ócska nadrágját eladja a handlé- nak, ez csak az uj adótörvény ötlete, mely, hogy rusztikusán fejezzük ki magunkat, belenéz az ember hasába és olyan szagló érzéket disputái bele az adókivetéssel megbízott szimatolók orrába, hogy ezek az emberek minden fajta jövedelmét szigorúan számba vehessék,

Már néhány évtizede folytonosan en>

Felelős szerkesztő Főmunkatárs

BODA VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ

legelik, hogy a direkt adókat nem emelik. S ezzel szemben az adózó fél évről-évre adóemelést tapasztal. És mig a régi adótörvények is úgy csinálódtak, hogy az adófizető fél adófelszólamlásaival, kérvényeivel rendesen alakszerűségekbe botlott, elkésett; de igaza sohse volt. Az adózó fél bölcs belenyugvással fizetett addig mint a köles, mert úgy is tapasztalta, hogy akár Ponciushoz, akár Pilátushoz szaladgál, hogy adóját leszállítsák, -— abból ugyan nem evett.

Azt hittük, hogy a nagy garral hirdetett létminimumos törvény könnyíteni fog az adózó terhein. De mióta az uj adó életbeléptetéséről szóló és kötetre menő végrehajtási utasításokba belenéztünk, —- kétségbeesve kapaszkodunk a levegőhöz, - mert annyi útvesztőt, a betűknek annyi labirinthusát, az óvatos fiskális gondnok akkora mértékét látjuk arra, hogy az adófizető minden esetleges jövedelme kiszi- matoltassék és a kellő mértékben, sőt mértéken túl megadóztassák, hogy elmegy a kedvünk minden modern jelszótól, mely a kis ekzisztenciákat 800 koronáig mentesíti ugyan, de a kis polgári társadalmat, melynek élete még keservesebb, mely ellen a korszellem naponta uj követeléseket támaszt, még jobban megadóztatják. Mindezt pedig igen tetszetős jelszó alatt, a létminimum boldog igérése mellett.

Hisszük, hogy a nagyobb adózók érdekeit megtudják védeni, de mi lesz a gyámoltalan kis emberrel, aki még kevesebb betűvel összerótt és világosabb szövegezésű törvények és utasításokba is megbotlott és tanácstalanul ált, ha neki kell a

Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon.

Előfizetési ár: Egész évre 12 K, Va évre 6 K, */4 évre 3 K.

Számonként 24 fillér e lap nyomdájában.

Hivatalos hirdetések: 100 szóig 3 K, 100—200 szóig 9 K, 200—300 szóig 10 K, minden további 100 szó 2 K több. — Hyilttér garmond soronkint 30 fillér.

felszöktetett adó ellen felszólalni, kérvényezni ?

Azt hisszük, hogy egyes adózó fél alig lesz képes érdekeinek gondozására.

Még azok járnak jól, akiknek egyforma foglalkozásuk lévén, szervezetileg léphetnek föl érdekeik oltalmára. És ha csakugyan úgy lesz, ami még ma csak a kis polgárok aggodalma, hogy a jövedelmi adó kontingentálása alatt tulajdonképpen újabb adóemelés lappang, akkor a polgári társadalom nem tehet egyebet, minthogy egységesen szervezkedik érdekeinek megvédésére.

És tulajdonképpen cikkünk ezért is íródik. Egyrészt az uj adókivetéssel foglalkozók szives figyelmébe ajánljuk, hogy a harmadik és negyedik osztályú kereseti adóval eddig megrótt kispolgári társadalom uj adóemelést el nem bir ; másrészt már eleve ajánljuk az érdekelt adózók figyelmébe, hogy amennyiben az 1913-ban életbelépő uj adózás uj és méltánytalan terheket róna rájok, idejében és együttesen lépjenek föl igazaik megvédésére. Ma még csak intő szóval kisérjük az adókivetés előmunkálatait és várakozó álláspontot foglalunk velük szemben : de ha bekövetkeznék az, hogy a kis polgári társadalmat, ezt a sanyargatott osztályt talpra állítsuk a létminimumos törvény ellen, melyet állítólag a modern humanizmus szelleme leng át.

Ezt a szellemet a közzétett végrehajtási utasításokból egyáltalában nem látjuk lengeni, sőt adósrófra gyanakszunk. Ezt pedig igazán nem bírjuk el.

A kialudt lámpa.

— Irta: Szomaházy István. —

Akármit beszélnek önök, mondta a hallgatag kriminalista, lehetnek olyan esetek is, mikor a férj egyetlen zokszó nélkül zárja el szivébe a fájdalmát. Én közelről ismertem azt az embert, aki egy borzasztó éjszakán megtudta, hogy a felesége évek óta csalja s bár minden tekintetben korrekt és egész férfi volt, semmit se tett, hogy a maga mondhatatlan szenvedéséért bosszút álljon.

A történet hőse egy csöndes hivatalnokember, egy nyugodt és álmodozó filiszter, aki azt képzelte, hogy minden vihar nélkül fog eljutni ahhoz a hatlábnyi gödörhöz, ahol minden emberi törekvésnek vége szakad. Nappal az aktáit bújta, este pedig odahaza gubbaszkodott a nagy petróleumlámpa alatt, ahol a felesége tiz éven át csupa asztalkendőt stikkelt, a kicsike leánya pedig hangosan sillabizálva olvasta a gyermekujság meséi t.

A ház asszonya tiz éven át csupa tulipán- tos asztalkendőt stikkelt, csak egyszer térve el megszokott kedvtelésétől: akkor, mikor a hosz szulábu gólya ott keringett a tömzsi kis kémény körül. Változatosság okából ekkor csipkés fő- kötőcskék s egyéb fölötte nevetséges holmik öltöttek alakot a családi lámpa alatt. A férj házisipka alatt szótlanul pipázva, ő nem egysze.1 sunyi’ hallgatással ezt gondolhatta :

— Teremtuccse, az se éppen utolsó dolog: filiszterként végigtengődni az életen . . .

Történt egyszer, tiz éves stikkalés és horgolás után, hogy az asszony egy napon megbetegedett és ágynak dőlt.

A férj csak annyit látott, hogy tiz éven át

hűséges társa mindjobban sápad és elgyöngül, egykori gömbölyüsége mesévé és álommá lesz s hogy a hálószobában immár hajnalig se alszik ki a sárgafényü petróleumlámpa. És a pamutok, a selymek, a sokszínű cérnák háboritlanul pihennek a kicsike munkakosárban, ahol máskor egy fehér- kéz babrált, kötözött.

— Mi lesz mindebből? —gondolta a csöndes ember és a hátán jéghideg nyilalás futott végig.

Egy éjjel furcsa dolog történt: a beteg halkan megszólalt. Ezt mondta :

— Tamás, gyere ide az ágyamhoz . . .

— Nem alszol? kérdezte a férj és az újságot, mely fölött bóbiskolt, gyorsan letette a kezéből.

— Tamás, — susogta az asszony—- ne bo- londits, tudom, hogy meghalok . . , Lehet, hogy még elélek a jövő vasárnapig, de az is lehet, hogy holnap reggelre már mindörökre néma és süket leszek . . . Nincs sok időm. Tamás, nincs, nincs, — azért kérlek, hogy még legutoljára megtégy nekem valamit . . .

A csöndes ember arca görcsösen vonaglott, az asszony pedig halotthalványan folytatta :

— Egy kérést akarok hozzád intézni, egy nagy kérést, — olyat, melyért még az emlékemet is megátkozod. De mindegy, akármi vár is rám azután, a földben sem lennék boldog, ha most őszintén nem beszélnék veled. Tamás, arról van szó, arról van szól . . .

— Miről ? — kérdezte a férj és a szive oly borzasztóan dobogott, hogy kénytelen volt leülni az ágy szélére.

— Arról, — pihegte az asszony, a szemét lehunyva — hogy még halálom előtt el akarok búcsúzni valakitől ...

„ —- És ki az a valaki ? — mondta a férj, de a hangja oly furcsa és szokatlan volt, hogy még a saját fülének is idegenül csengett.

Az asszony végigsimitotta kezével a paplant, kialvó szemébe bágyadt mosoly költözött és halkan, mintegy magának rebegte :

— Soókytól . . .

— Miért akarsz elbúcsúzni Soókytól ? —- kérdezte a férj, aki úgy érezte, mintha egyszerre valami mérhetetlen óczeán alá merült volna s a hullámok fenyegető leg föléje torlódnának.

Az asszony felnyitotta a szemét s álmodozva odaforditotta a menyezet felé.

— Mert szeretem. Őt szeretem egyedül és a kis leányomat . . .

Tamás kísérletet tett, hogy felugorjék, de egy borzasztó erő — úgy érezte — fogva tartja.

— És mióta szereted ? — mondta , reszketve.

— Mindig, a mióta csak ismerem. Már akkor szerettem, a mikor te a kezemet megkérted. De apa nem akarta, hogy az övé legyek és ő is rábeszélt, hogy a szüleim akaratának engedelmeskedjem. Éppen tiz éve annak, Tamás, hogy vele egész a sirig eljegyeztem magamat . . .

— És megcsaltál vele ?

Az asszony szelíden elmosolyodott.

— Megcsaltalak? Őt csaltam meg te veled, Tamás, mert téged öleltelek, mikor minden .ideg szálam csak ő reá gondolt. De nem panaszkodom, hogy boldogtalan voltam, mert őt csókoltam, a mig te a dolgaid után jártál . . , Mindennap boldog voltam egy félóráig és most nyugodtan halok meg, mert nem éltem hiába . . .

— És . . . a . . . gyermek ? — dadogta a férj.

Az asszony elfordította szemét, melle kinő-