Tolnamegyei Közlöny, 1912 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-14 / 28. szám

tából folyton drágul a tej, a hús, a kenyér, a test csupaszságát elfedő ruha.

Kell, hogy gyűljön a mai rendszer ellen való elégedetlenség, kell, hogy a kibirha- tatlanság zenithjét minél hamarább elérjen minden: hogy aztán ne csak a jobbra változtatás gondolata és óhaja, hanem alkotó akarata váljék úrrá az anyagi és erkölcsi romok fölött.

Aggasztó kilátások, s mint minden krízis, pusztulással jár ez, de a magyar történelem azt mutatja, hogy minden hibája mellett is a mi nemzetünkben elég szívósság is van. e2 ________

A tanítókhoz.

Múlt számunkból, — kissé elkésetten kapván a pécsegyházmegyei tanítók folyó hó 1-iki üléséről a tudósítást — helyszűke miatt is a legnagyobb sajnálatunkra kimaradt az. Az ülésen, mint világi elnök, Horváth Ignác, lapunk főmunkatársa is részt vett. A nagy számban látogatott gyűlés bizonyára maradandó nyomokat hagyott hátra a résztvettek lelkében és mutatkozni fog annak hatása népnevelésünkben is.

Az ülésről nyert részletes beszámoló most már többé kevésbbé aktualitását elvesztette, időhöz nem kötött értékű és érvényű azonban az a magasan szárnyaló é3 életfilozófiái forrásokból meritett hatalmas és szép tartalmú beszéd, amely- lyel gróf Zichy Gyula megyéspüspök a tanitók közgyűlését megnyitotta.

A beszéd igy szól:

„Alig múlt el egy évtized ebből a századból s máris joggal mondjuk, hogy századunk — a XX. század — főleg a tudomány s az emberi ismeretek terén a haladás s a sokszor meglepő fejlődés százada. Számtalan probléma, melyeket a küzdő, bizakodó, reményt vesztő s újra nekilendült emberi ész századokon, sőt nem egy dologban évezredeken keresztül forgatott, feszegetett s hagyott hátra tovább is talánynak : most mint érett gyümölcs hullanak ölünkbe.

Kiszélesült a tudás határa, régen nem is sejtett perspektivák nyíltak meg a kutató ész előtt, a teremtés koronája : az embernek értelmi ereje kezd kibontakozni, mintha csak most valósulna az Isten igéje, melyet egykor ősszüleink felett hangoztatott, mikor azt mondotta : „Dominamini“. „Uralkodjatok“ az egész világ felett.

Ha azonban közelebbről nézünk az emberek közé, ha a nyüzsgő, hánykolódó társadalmat kissé megvizsgáljuk, sajnálattal leszünk kénytelenek magunk konstatálni, hogy ez a haladás, az ész diadala, a tudás bősége nem abszolút érték, nem hozta meg az embernek azt, amire vágyott s amit tulajdonkép joggal várnánk tőle : a nagy társadalom tartós javulását, az igaz boldogság némi fokozását.

Sőt gyakran úgy látszik, mintha a gyors értelmi haladás ellentétben állna az igaz boldogság lehetőségével, mert manapság sajnos, a tudóFejére kulcsolta a két kezét és még sokáig állt mozdulatlanul ugyanazon a helyen és halkan ismételte:

— Miért tüzes az a kereszt?

Letérdelt z ágy előtt és halkan imádko zott. Háromszor vetett keresztet magára és a hogy ég felé emelte a két szemét, olyan volt, mint egy angyal. De a szél nagyon rázta az ablakot és úgy tetszett, a nagy kaszás kilépett a képből és az ágy fejénél állt meg. A szivem vadul vert.

— Zsanika néni . . .

— Még nem alszol, fiam ?

— Nem merek.

— Gyere ide hozzám.

Olyan meleg volt ő nála és olyan puha, mint egy fészekben. Mellé lapultam, egészen mellé a szivéhez.

— Mitől féltél ?

— Vidróckitól. Vidrócki zörög az ablakon, holnap meghal valaki.

— Nem szabad ilyet mondani.

— De én tudom. Én hallottam a nagymama mesélte. Bizony Vidrócki tud mindent, lát mindent. Mindent.

— Aludj szivem . . .

Álom volt az egész. Úgy éjféltájt Vidrócki verte ész nélkül az ablakot. Zsani néni megfogta a kezem.

— Szoríts magadhoz, fiam, ne eressz el.

— En szorítottam a kezét de Vidrócki nem nyugodhatott. Nagyon bánthatták az ördögök.

Reggel Zsani néninek olyan más volt az

arca.

— Zsani néni most olyan, arra a leányra utattam a tüzes kereszt alatt.

mány minden fejlődése, az érte'mi erők minden diadala, az egymást követő hatalmas vivmányok minden törtetése és munkája mellett szegényebb az emberiség, mint annak előtte, züllöttebb a társadalom, mint talán valaha ...

Ha azt az ideges forrongást tekintjük, mely az emberiség túlnyomó nagy részét szinte lázban tartja, ha a tekintélyek megdöbbentő sülyedését látjuk, ha azt vesszük észre, hogy a régi harmóniák, a régi keretek rendre felbomlanak és az egyöntetű, összetartó törekvések helyén az ősz tályérdekek szenvedélyes harca dulakodik, melyben nem a belátás szüksége és az okos mérséklet, hanem a vad indulatok tombolnak legtöbbször, ha azt látjuk, hogy ez az irányzat, ez a kóros tünet, a nagy szabadosság és a zabolátlan függetlenségérzet mind szélesebb rétegekre csap át s már-már kiverődik a nemzet virágán, melytől pedig a szebb és jobb jövő hajnalhasadását kellene remélnünk, hogyha nyitott szemmel mindezt megfontoljuk, akkor elénk tolul az a fontos kérdés, hol ennek a végzetes veszélylyel fenyegető bajnak az oka, a gyökere? Hogy lehet ez ép most, amikor a tudomány olyan szédületes arányokban halad s amikor az emberi ész évszázados, évezredes talányokat fejt meg a saját javára ?

Mi tanitók vagyunk . . . Ezrek és tízezrek vannak reánk bízva. Kérdeznünk és tudnunk is kell tehát, hogy a mérhetetlen felelősség súlya, melyet e nagy a magasztos hivatás hárít mindnyájunkra, össze ne morzsolja a saját lelkünket s annak boldogságát.

Azt már látjuk és b' kell ismernünk, mert hisz tapasztaljuk, hogy a felfordulás utjain vergődő emberiség boldogitására, sőt ennél is kevesebbet mondok, megjavítására a tudás bősége magában nem elég.

Mi hiányzik tehát, mikor az ész, a tudomány s ezek csatornája: a tanitás fejlődik és halad ?

Egy hiányzik csupán, amiről e század sippal- dobbal, vívmányokkal, külső csillogással kérkedő szelleme úgy megfeledkezett, mintha nem is létezhetnék többé: az akarat kellő nevelése. Az erkölcsi nevelés szükségességének eleven tudata. Ez hiányzik csupán. Ámde ez elég is minden bajnak, minden társadalmi forrongásnak magyarázatánál.

Az ész diadala, az értelmi erők roppant fejlődése, a tudomány csodás vívmányai úgy el- kábitották a XX. század gőgös embereit, hogy e század az észen, a tudományon kivüi egyebet nem ismer, vagy legalább i ein látszik ismerni.

Pedig a léleknek két hatalmas egyenrangú karja, tehetsége, potenciája van : az ész s az akarat, a szabad akarat; s ennek a kettőnek feltétlen összhangban kell lenni mindenkor, hogy az ember boldogsága lehetséges legyen. Ha az egyik túlteng, a másik elsatnyul és az ember harmonikus léte, igaz boldogsága vele együtt pusztul. Az ember értelme sok szépet, jót és nagyot alkothat, ámde minden munkájára az igaz koronát a szabad akarat nemes impulzusa adhatja meg csupán, amely az ész által eléje tárt utak, tettek és ideálok közül szabadon választhat.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY

________

Ha

llgatott.

— Zsani néni elment Vidrócki, mikor én elaludtam ?

— Elment fiam, de vissza jött.

— Azután megint elment?

— Nem ment el, fiam.

Vidrócki miatt volt minden, a rettenetes Vidrócki miatt.

Délben azt mondtam, mikor anyám a levest elibém tette :

— A Vidrócki zörgetett az éccaka.

— Hol ? — kérdezte apám.

— A Zsani néni ablakán.

Az anyám testvére halálsápadt lett.

—1 Láttad ?-—- Hallottam.

— Sokáig zörgetett ?

— Zsani néni nem is tudott aludni, mert ott maradt és nem hagyta aludni az a csi.f Vidrócki. Meg kell verni.

Az anyám testvére fölkelt az asztaltól, az apám is utána ment. Anyám is kiment és én újra hallottam, hogy az apám bevágta az ajtót. Délután elment a vendég és Pap Zsanikához többet sohase volt szabad elmenni.

Egyszer megint láttam egy este. A nagy eperfa alatt feküdtem a fűben és ő elment a házunk előtt. Nagy kendő takarta és még sá- padtabb volt, mint akkor reggel. A vasut felé ment. Utána futottam.

— Zsani néni.

Ijedten fordult hátra.

— Menj vissza, fiacskám.

— Nem megyek. Zsani nénivel megyek.

— Menj vissza, lelkem.

— Vigyen magával édes Zsani néni.

Az ember érdeme abból alakul ki, hogy a nemest, a jót szabadon választja s bűne ott -kezdődik, mikor a rut gonoszságot kényszer nélkül szabadon követi. Hogyha az ész helytelen irányba, téveszmékbe, hazugságokba téved, az akarat, a szabad akarat van hivatva újabb irányt szabni az embernek, mert ez mindnyájunknak legszebb, legfontosabb, földi s öröklétünk felett határozó, döntő tehetségünk.

Ámde ez csak akkor lehetséges, a szabad akarat csakis úgy jut az ő fontos, Isten által gondolt szerepéhez, ha az akaratot neveljük, szoktatjuk, folyton nemesitjük, hogyha az észt az akarat rovására nem tesszük zsarnokká, melyet minden válogatás nélkül szolgaként kövessen, hanem az akaratot úgy megacélozzuk, hogy az kőszirt gyanánt, álljon a jó mellett, melytől sem az értelmi gőg, sem a piszkos érdek, sem az indulatok, sem a szenvedélyek el nem szakíthatják.

A szabad akarat az eszes lényeknek legnagyobb ereje, a léleknek legfőbb tehetsége, ámde magában vak, mely az irányt az észtől kölcsönzi. De ez az ész nem a puszta emberi értelem, mely magára hagyva a végzetes tévedések útjára kerülhet,- bármily vívmányokat mutasson is fel talán egyébként, hanem az a józan, természetes és az Isten igazságát megértő, tisztelő és hiven követő emberi ész, amely a természet egyszerű' rendjében a saját világál, a természetfelettiek szféráiban pedig a jóságos Isten nyomdokát követi.

Századunknak ez a nagy hibája: az akarat nevelését semmibe sem veszi, alig értékeli, mindent az ész kultuszától remél. Tanitás, tanulás, ismeret, tudomány, mind csak az ész fejlődését akarják szolgálni. Minden idő és minden fáradság erre lesz áldozva, s az akarat, a szabad akarat nevelése, nemes fejlesztése, öntudatos gondozása szinte ismeretlen. így lesz az emberből valóságos monstrum, melynek óriási agyontömött fejét apró, nyomorodott, ingó lábak hordják. Nincsen egyensúlya, nincsen iránytűje, nincsen biztossága, valóságos nádszál, melyet az indulat, a szenvedély, az érdekek szele és vihara hajtogat, tép, tördel és hurcol meg a porban.

Innét napjainknak minden zűrzavaros élhetetlensége s nagy nyomorúsága.

Pedig ha az értelem magas kiképzése nem is való s nem is lehetséges mindenkire nézve, az akarat, a szabad akarat ideális megnemesitése mindenkinél egykép lehetséges. S ha ez megtörténik, úgy mindenki egyként elmondhatja Szent Pál apostol ama bámulatos, félelmet gerjesztő, tiszteletet parancsoló s a szabad akarat apotheozi- sát magában foglaló hatalmas szavait: „Q.uis nos separabit a caritate Christi?“ Ki választ el minket Krisztustól. Ki az aki elszakíthat tőle, ha én szabad akarattal hozzá ragaszkodom ?

Soha semmi, semmi !

Igen arra, az akarat ily értelmű megneve- lésére van ma óriási, ezerszeres szükség, mikor az ész, a tudás kultusza mindenfelé túlteng s majdnem feledteti a lélek főtehetségét, melynek fejlődése döntő s örök kihatással bir az ember egész életére.

1912. julius 14.

— Nem szabad, nem lehet. Megharagszik az anyád.

— Nem fogok sírni, ha megbüntet is.

Egy percig tétovázott, de már hallatszott a

vonat sivitása.

— Siessünk. Tudsz szaladni ?

— Tudok.

— Ki ér hamarabb az állomásig.

— Lihegett, elakadt a lélegzete és lebomlott a haja. Istenem, majd a sarkát verte az a szép, hosszú fekete haj. Éppen egyszerre értünk be a vonattal

— Kit vár, Zsani néni ?

Nem felelt. Húzott magával, furakodott az emberek között.

— Kit vár Zsani néni ?

Kirántotta a kezét a kezemből és odaugrott valaki elé. Az anyám testvére volt. Fölemelt a levegőbe egész az arcáig és úgy mondta mély hangon, amely megreszkettette a szivemet.

— Otthon nem szabad mondani, hogy bátyja itt volt. Érted ?

— Igen.

— Ha azt kérdik, hol voltál, azt mondod, sétálni voltál. Minek is hoztad el, édes, — mondta szemrehányóan Zsanikának.

— Nem bánom én, hadd tudják. Tudja meg az egész világ.

— De ne tudja meg. Most menj haza kis lányom.

Megcsókolt és elküldött.

Én úgy szerettem volna még velük maradni, de nem mertem szólni. Hazamentem és sok esztendő múlva tudtam meg, hogy másnap hajnalban szivén lőtte magát a szép Pap Zsanika.

Vidrócki volt az oka mindennek, biztosan tudom.

m